;

Szentendre;önkéntesek;ételosztás;rászorultság;

- Merőkanál, merő szeretet – Száz rászorulónak jelentik az utolsó szalmaszálat, étterembezárásokra is felkészülnek a szentendrei ételosztók

Üstöt, gázzsámolyt vásárolt a minap adományól a szentendrei Vasárnapi Merőkanál Egyesület. Jó előre felkészülnek arra az eshetőségre, ha az éttermek már nem tudnak segíteni nekik, mert a meglódult rezsi miatt lehúzzák a rolót. Hétvégente mintegy száz rászorulónak jelentik az utolsó szalmaszálat ahhoz, hogy meleg ételt egyenek. És egyre több köztük a sokgyermekes család.

Lassan tizenegy óra, gyűlnek az emberek Szentendre egyik gazdasági épületénél, közel a piactérhez. A Vasárnapi Merőkanál Egyesület ingyenes ételosztására érkeznek. Többen a sörpadokon ücsörögnek, meleg teát kapnak, hogy addig se fázzanak, amíg az önkéntesek elhozzák a közeli Maharaja Indiai Étteremből az aznapi ebédet. Minden vasárnap jut 100-120 adag meleg étel, s hogy ez így is maradjon, az egyesület tagjai folyamatosan új támogatókat keresnek.

Egyelőre helyi és környékbeli éttermek adják az ebédet. Ám miközben a rászorulók egyre többen vannak, az emelkedő árak és a rezsiköltség miatt egyre több étterem fontolgatja a bezárást, vagy már meg is hozta a döntést. Az egyesület felkészül a krízisre, és arra, hogy sok év után – ahogy kezdték évekkel ezelőtt – ismét az önkénteseik főznek majd.

Mindenáron segíteni

Csollákné Csipak Mária és Bálint Zsuzsa önkéntesek szinte családtagként üdvözölnek mindenkit. Ismerik a sorsukat, aggódnak, ha valaki elmarad. Harminc-negyvenen járnak ide, 40-50 rászorulóhoz kerékpárral viszik házhoz az ételt. „Nem kérdezünk senkitől semmit, aki kér, annak adunk – mondják. – Éttermektől hozzuk az ebédet, a Maharadjából kéthetente ingyen kapjuk. Van, ahonnan ugyanígy érkezik az étel, máshová mi visszük az alapanyagot, amit aztán megfőznek nekünk. Aggódunk, hogy az alapanyag- és a rezsiárak emelkedése miatt hamarosan bezárnak az éttermek, vagy nem fér bele a költségvetésükbe a támogatásunk. Már készülünk erre, kaptunk egy üstöt, amiben főzhetünk. Egyre több rászoruló jön, a hajléktalanok, munkanélküliek, idősek, alacsony jövedelműek mellett megjelentek a többgyerekes családok is. Nem lehet őket magukra hagyni. Még az otthon maradt családtagoknak is csomagolunk.”

A maharaja-s héten bőven van ennivaló. Aki kér, annak plusz adagot adnak, így a hétfői étkezés is megoldódik. De máshogy is segítenek. „Van egy hajléktalan alkoholista hölgy, akit nagyon szeretünk. Még nincs itt, a múlt héten sem volt, és ilyenkor nagyon aggódunk. Most például hoztam neki egy meleg cipőt, mert a múltkor sírt, hogy ellopták az övét. Gyűjtöttem neki négyet, de nem adom oda mindet, mert ha ez is eltűnik, akkor megint tudok neki adni.”

Míg beszélgetünk, egyre többen érkeznek, idősek, fiatalok, gyerekek. Egy anyuka öt kicsivel húzódik félre a málló vakolatú épület mellé. A legkisebbet, az egyéves kisfiát nem hozta magával, mert hideg van, az eső is mindjárt elered. A rászorulók szívesen mesélnek magukról, de szinte mindenki azt kéri, ne írjuk le a nevét, mert szégyelli, hogy erre a sorsra jutott.

Az édesanya mellett – nevezzük Ildikónak – 12, 8, 7, 5 és 3 éves gyermeke álldogál. Mindannyian kaptak meleg teát, így kicsit átmelegednek, mert a rajtuk lévő vékonyka kabátok ehhez nem elegendőek. Az anya 30 éves, talán már el is felejtett mosolyogni. „Olyan nehéz. Nem tudom, mi lesz velünk. Nagyon kevés pénzből élünk, 100 ezer, amit én kapok. A férjem építkezéseken kisegítő, ha van munka, akkor 30 ezret hoz haza, többet nemigen. De nincs is mindig munka, olyat meg még sose talált, ahol be is jelentették volna. Arról nem is szeretnék beszélni, hogy milyen házban lakunk. Fával fűtöttünk eddig, de csak este tudtunk begyújtani. Most nem tudom, honnan lesz tüzelőnk. Kézzel mosok, mert mosógépem nincs, nem is volt. Legtöbbször tésztát csinálok estére, grízes tésztát, ilyeneket eszünk. Meg rizsát. Már a krumplit sem tudom megvenni, az is olyan drága lett.”

Miri, az ötéves göndör hajú, csillogó-barna szemű kislánya már alig várta, hogy végre ő is mesélhessen. „A Levendula csoportba járok – billenti a fejét a válla felé –, és a legjobban színezni szeretek. Ja, meg táncolni is járok. Otthon vannak babáim, és ha anya talál papírt, akkor rajzolok. Ő itt a kis tesóm, Mókusnak hívják.” A legidősebb lány az iskoláról mesél, a matekot szereti a legjobban, ő a legjobb az osztályban. Rendesek az osztálytársai, hol az egyiknél, hol a másiknál vendégeskedik. Ildikó szerint mindegyik gyereke nagyon okos, és reméli, hogy majd tanulhatnak. De ez a jövő, mondja, mert most a telet kell túlélni. Retteg, mert kevés meleg ruhájuk van a gyerekeknek, tulajdonképpen csak, az ami rajtuk van. Ezeket a Karitásztól kapták.

Amikor megkérdezem, mi a legnehezebb, könnyes lesz a szeme. „Minden. Nagyon szeretnék egy nagyobb házat. Pályázunk az önkormányzatnál, aztán meglátjuk mi lesz. Nagyon nehéz.”

Sehányéves rászoruló

Mónika, az ötödik gyermekét váró kismama nyitottabb, és kevésbé elkeseredett. A 36 événél jóval idősebbnek néz ki. „Senkinek sem egyszerű, akinek nincs jó munkahelye. A párom építkezésbe’ dolgozik, aztán vagy van munka, vagy nincs. Én vendéglátós voltam, de a gyerekek mellett már nem tudok késő estig dolgozni. Sokáig takarítottam, ahol tudtam. Csak nemrég kezdtem ide járni. Eddig máshova mentem hétfőnként osztásra, valamelyik nagy élelmiszerüzlettől szerezték be az ételt, alapanyagot, amit aztán nekünk adtak. De az most megszűnt, mert minden olyan drága lett. Aztán a családsegítőben szóltak, hogy jöjjünk ide ebédért. Nekem ez nagy segítség. Otthon hétköznap mindig főtt kaját készítek, mert azt olcsóbban ki lehet hozni. Mi ugye nem tudunk felvágottat venni, meg négy gyereknél egy kiló kenyér nem is elég egy vacsorára. Tegnap például a párom csinált sült krumplis rántottát. Nyolc tojás, meg jó sok krumpli volt benne. Azt ettük.”

A gyerekek 15, 12, 10 és 2 évesek, és hamarosan megszületik a kis testvér. Az édesanyjával várakozó legidősebb fiú Budapesten tanul, azt mondja szoftverfejlesztő és -tesztelő lesz. De csak keveset szól, és indulatos, magyarázza az édesanyja. „Egy 41 négyzetméteres önkormányzati lakásban élünk. Az árammal mi feltöltősek vagyunk. Fával fűtünk, a párom az építkezésből hoz hulladékfát, vagy ha nem tud, akkor a Karitásztól kérünk. Mert ugye a fának is fölment az ára, megvenni nem tudnánk. Amit én kapok a családival együtt, meg a párom fizetése az összesen 200-250 ezer forint körül van.”

Mária az elsők között érkezett, a fiával jött. „Nagy a családom, hét gyerekem van, a legkisebb 16 éves, ő van most itt velem. Én 51 éves vagyok. Öten élünk együtt, három gyerekem, én, meg az élettársam. El sem tudom mondani, milyen hálás vagyok azért, hogy itt minden vasárnap kapunk táplálóbb ételt, és mind nagyon finom is. A gyerekeknek is viszek ételt mindig, hétköznap meg megoldjuk az én fizetésemből. Húst egyáltalán nem tudok már venni, semmilyet sem. Minden este főzök, úgy sokkal olcsóbban jövök ki. Krumplit vagy tésztát eszünk. Hála istennek, nekem van munkám, fűtőelemekkel dolgozok Újpesten, három műszakban. Kivagyok az éjszakázástól, 180 ezret kapok a kezembe. Albérletben lakunk, 80 plusz rezsit fizetek, de úgy néz ki, mennünk kell, mert csak villannyal tudnánk fűteni, azt meg nem bírjuk kifizetni. Azt mondja az élettársam, ha találunk másik lakást, belead az albérlete, bár ő mindenáron azt akarja, hogy költözzek hozzá. De azt biztos nem. Nem tudnék kijönni a fiával. Én már beletörődtem mindenbe. Egy nyaralás azért nagyon hiányzik, meg szeretnék egyszer elmenni moziba is. De azt mondtam a gyerekeimnek, fontosabb, hogy ők egyenek. Tévé van azért otthon, hála istennek, az az én szórakozásom.”

Kutya világ a maszek

Frissen borotvált, a többiekhez képest jobb és melegebb ruhákban megtört arcú férfi ül sörpadon. Fáradt kék szemével szinte hív, hadd meséljen ő is. Csendesen beszél, fátyolos a hangja. „Hatvanöt évesen lettem hajléktalan. Tavaly októberben dobott ki a barátnőm, tíz évig éltünk együtt. Volt nekem házam is, de az meg a feleségemnél maradt. Hiába mondtam én a bíróságon bármit. Nem vittem ügyvédet, azt mondtam, majd én kiállok magamért. De úgy kibeszéltek engem, mindenért én voltam a rossz. Pedig a házat is együtt építettük, 81-ben lett kész. A válás után a feleségem eladta 21 millióért. Én meg nem kaptam belőle semmit. Eladta a teheneket, disznókat is. Mindent, ami csak létezett. Most a hajléktalanszállón lakom.”

Pénze nincs, csak ami az önkormányzattól kap. „Ötezer forint, ennyim van egész hónapra. Talán lesz nyugdíjam novembertől, mert megvan a 20 év munkaviszonyom. De nehogy azt tessék hinni, hogy én nem dolgoztam egész életemben. Régen sofőr voltam. Feketén, mert a legtöbb helyen nem jelentettek be. Most is dolgozom, ha kell, téglát pucolok. Egy darabért 10 forintot ad a főnök. Ha jobb a tégla, akkor egy nap egy raklappal is meg lehet csinálni, ez körülbelül 300 darab. De kemény munka ez. Ha jön a tél, akkor is kint vagyunk egész nap. Fűtés, víz, wc sincs. Semmi sincs. Maszek vállalkozó, és a maszek világ az kutya világ. A fiatalokat is csak négy órára jelenti be. Hát kérdem én, mi nyugdíjuk lesz ezeknek? A főnök állandóan a kocsiját cserélgeti, nekünk meg nem akar fizetni. Máshol 25-30 forintot is adnak egy tégláért. Azt mondja, akkor menjünk oda. De hogy? Mindenhol megvannak az emberek, nem kellenek újak. Most a hajléktalanszállón eszem, ha van mit. Volt, hogy öt napig nem tudtak adni. Húsvétkor például ez volt. De van itt egy büfé a patakparton, ha megmarad kaja, azt kiadják nekünk. Mindenféleképpen szeretnék kijutni a szállóról. Ehhez az kell, hogy megkapjam a nyugdíjam, meg legyen egy kicsit jobb fizetésem.”

Megkérdezem, vannak-e a gyerekei. Könnyek futnak a szemébe, egy pillanatra elakad a hangja, az ujjaival mutatja, hogy négy. „A legidősebbik lányom szokott segíteni. Múltkor is elvitt Esztergomba a műtétre, meg ilyesmi. A fiammal is szoktam beszélgetni” – mondja, és hozzáteszi, hogy egyikükhöz sem kötözhet. „Nem tudok másra gondolni, minthogy az anyjuk telebeszélte a fejüket. A hetedik unokámat nem is láttam, pedig elmúlt egyéves. Fel sem hívtak, hogy megszületett. A legidősebb lányomtól tudtam meg.” Sír, és gyorsan megtörli a szemét, mert a hatalmas tálca szilvás lepényt éppen elé teszik le.

Mindenki kap, aki kér

A Vasárnapi Merőkanál 2015 óta oszt meleg ételt Szentendrén vasárnaponként. Civil kezdeményezésként jött létre, a városi és környékbeli rászorulók támogatására. Az elnök, Nóniusz Rita azt mondja, a rászorulók körét nem határozzák meg, aki odamegy és enni kér, az kap. Jelenleg hat étterem segíti a munkájukat, van amelyik rendszeresen, vagy csak két-háromhavonta, esetleg évi néhány alkalommal. A gyümölcsöt és a péksüteményt a környékbeli kereskedők ajánlják fel, a süteményeket az önkéntesek sütik saját konyhájukban, szabadidejükben. Minden használati tárgy, ami az osztást segíti, nagylelkű felajánlásokból származik. A csomagoláshoz szükséges eszközöket a városszerte kihelyezett perselyekben összegyűlt összegből, illetve kisebb-nagyobb adományokból szerzik be.

Parlamenti párhuzamos

Decemberben újabb családpolitikai lépések jöhetnek – jelentette be hétfőn a Parlamentben Orbán Viktor. Ahogy fogalmazott: „bár még nincs erről végső döntés, de olyasféle intézkedést fognak bejelenteni, hogy ha egy nő 25 és 30 éves kora között vállal gyereket, akkor 30 éves koráig nem kell szja-t fizetnie.” Majd azt is mondta egyik viszonválaszában: „minden egyes magyar családnak 181 ezer támogatást ad havonta a kormány.” Ezt pedig cáfolni sem érdemes, a miniszterelnöknek, vagy kormánya valamely tagjának elég lenne akár csak egyszer kilátogatnia a szentendrei ételosztásra. Vagy bármelyikre.

Békét akarnak minden erejükkel, kidagadnak az erek a halántékukon az erőlködéstől, de a kézenfekvő mondatot az istennek nem tudják kinyögni, inkább nyögve nyelik a bávatag békevágyat.