Akkor most mi lesz? – Lényeges kérdés, hogyan alakul hazánkban a villamosenergetika jövője

Nem emlékszem, ki mondta, de nagyon igaza volt: csak hosszú távra érdemes jósolni, mert hosszú távon már mindnyájan halottak leszünk, mi is, a bírálóink is.

Azért jutott mindez eszembe, mivel mostanában igencsak előtérbe kerültek az energetikai kérdések, sőt gondok. Egyúttal pedig velük nem kevés korábbi, igencsak magabiztos előrejelzés mélyreható változását, átalakulását is tapasztalhatjuk. Napjainkban a legnépszerűbb jóslatok egyike a klímaváltozás veszélyeiről szól. Éppen ezek nyomán mostanra rehabilitálva lett a megújuló energiatermelésen alapuló igen nagy biznisz érdekeltjei, meg a zöld mozgalmak által kiátkozott atomenergia. Sőt, erős lendületet is kapott.

Ami azért nem igazán tiszta öröm, mert fő oka ennek a lendületnek, hogy beütött egy lokális háború, és igencsak erős kiterjedése miatt hirtelen jelentős szűkösség állt elő a gáz- és olajellátásban. Ugyanakkor erősödik annak felismerése, hogy az atomenergia a klímagondok, vagyis a káros gázok és részecskék kibocsátása szempontjából tisztának számít. Hozzátéve, hogy -- hosszú távú megtérülésben gondolkodva -- az atomerőmű létesítése anyagilag kedvezőbb a megújulóknál. Ugyanis, míg ez utóbbiak élettartama 25, legfeljebb 30 év, egy modern atomreaktor tervezett élettartama 60 év, ami még további 20 évre meghosszabbítható. Nem elhanyagolható gazdasági és környezeti szempont az sem, hogy a megújulók (szél, napsugárzás) fajlagos, tehát adott teljesítményre vetített területigénye igen jelentős, nagyságrendileg nagyobb, összevetve az atomerőművel.

Mindezek tükrében nagyon lényeges kérdés, hogyan alakul hazánkban a villamosenergetika jövője. Aminek igen fontos elemét képezik az atomreaktorok. A most még működő négy, egyenként 500 megawatt teljesítményt adó, és az áram-fogyasztásunknak közel felét ellátó reaktoraink közül az utolsó, és akkorra már egyetlenként működő 2037-ben bezárásra kerül.

Vagy mégsem? Vannak javaslatok a már eddig is húsz évvel meghosszabbított üzemidő további kiterjesztésére. Nem egyszerű kérdés ez, mivel számos igen komoly műszaki problémát kell megvizsgálni és dönteni róluk. Például, nagy jelentőséggel bír e tekintetben az anyagfáradás.

2037 nincs már messze, tehát biztató ígéret lehet, hogy közben, immár nyolc és fél éve, kormányzati döntés született két új, az eddigieknél jóval nagyobb teljesítményű és korszerűbb reaktor építésére. Igen ám, de a napokban éppen kormányunktól, pontosabban két miniszterétől igencsak neheztelő bírálatok jöttek a megépítésével kapcsolatban. Egyúttal menesztették (vagy talán inkább saját elhatározásból felállt) a nukleáris energetikában kiemelkedő tudással és tapasztalattal bíró, államtitkárrá visszaminősített, korábban miniszterként felelős kiváló szakembert, miközben már korábban kipenderítették az ugyancsak kiváló szakmai tudású professzor-államtitkárt, és eltűnt az új kormányból a nemkülönben magas színvonalú másik államtitkár-szakember.

Akkor most mi van?

Érdemes időben jócskán visszalépnünk. Az atomerőmű-bővítés szükségessége már a Gyurcsány-kormány idején felmerült. 2008-ban a parlament nagy többséggel, benne az akkor ellenzéki Fidesszel együtt megszavazta ezt, és hozzá tender megfogalmazását, majd a kiírását is. Létrehoztak erre egy nukleáris szakemberekből álló vállalatot, Paks-2 néven. Természetesen ilyen nagy horderejű versenykiírás megfogalmazásában számos jogász és közgazdász is részt vett. Még 2012 őszén, egy nemzetközi konferencián, az egyik szünetben beszélgettem az akkori szakállamtitkárral. Megkérdeztem: mikorra várható a tender kiírása? - Hát idén, az év végén! – vágta rá. Majd kicsit elgondolkodott: - Jó, mondjuk, legkésőbb jövő tavaszra. Nos, addigra sem történt meg ez ügyben a kiírás, viszont 2013. kora őszén az akkori felelős miniszter újságírói kérdésre határozottan kijelentette: most év végén meghirdetjük a tendert!

És mi történt? Az ígért év végén ez ügyben semmi, viszont rögtön ezután néhány nappal, 2014 legelején, január 14-én, magas méltóságok jelenlétében aláírtak egy szerződést két, egyenként 1200 megawatt teljesítményű reaktor hitelben történő megrendelésére. Mindezt tender nélkül és Moszkvában.

Igen, verseny meghirdetése nélkül. Tegyük rögtön hozzá, hogy műszakilag az orosz óriásvállalatnak, a Roszatomnak a reaktorai a világ élvonalába tartoznak, léteznek is többfelé, e típusból üzemelő példányok. Természetesen egy óriási szerződés esetében hasonlóan fontos tétel a gazdaságosság, a pénzügyi feltételek. Erről gyakorlatilag semmit sem lehet állítani, mert ez ügyben minden információ útját igen hosszú időre elzárta a magyar kormány, vagyis, sok évtizedre titkosították az adatokat. Mindazonáltal, jó eséllyel állítható, hogy egy nemzetközileg meghirdetett, valódi versenytárgyalás esetén még akár győzhetett is volna az orosz pályázat. Így viszont sem a pro, sem a kontra állításnak nincs hitele.

Nemzetközi tapasztalatok alapján mondhatjuk, egy atomerőmű építése, a szerződés megkötésétől a reaktor üzembelépéséig, alsó értékben is többnyire hat-nyolc év, de inkább több. Kérdés tehát, mi történt nálunk, vajon joggal jelentette ki fensőbbséges gúnnyal az ifjú miniszter, hogy a szerződéskötés napján született gyereke most már iskolás, és lám, még az első reaktor sem működik? Minisztertársa is sietett rámutatni: szerinte a legsúlyosabb hibák egyike, hogy a 2014-ben megkötött megállapodás ellenére gyakorlatilag semmi sem látszik a megvalósulásból.

Jóval messzebbről nézve, egy igen jelentéktelen példát mondok: meghalt a régi, húszéves mikró-sütőm, tehát vettem egy újat. Vaskos, sűrűn nyomott használati füzetet kaptam hozzá. Pedig ez igazán roppantul egyszerű készülék egy atomreaktorhoz képest. A Paks-2 reaktoraihoz több százezer oldalas dokumentáció tartozik. Igen ám, de az orosz reaktorokat az Európai Unióval is el kellett fogadtatni. Beletelt a procedúra jó két évbe, amikor is „igent” mondtak rá. Akkor aztán itthon kezdődött egy hosszú folyamat a hazai illetékes szervezetnél a befogadáshoz. Nem is mellékesen, ezt az óriási dokumentációt le kellett fordítani. Magam, ifjú mérnök koromban, szép mellékkeresetként igen sok műszaki dokumentációt fordítottam németből, oroszból – angolra akkoriban alig volt szükség. Ezeket nem lehet elkapkodni, egy-egy szakkifejezést nem lehet szinonimával helyettesíteni, ez ugye, nem a Google-fordítások színvonala. Bizony, nem is kevés időbe telt az is, amíg az ilyen terjedelmű anyag magyar nyelven az Országos Atomenergetika Hivatal kiváló szakemberei elé került. Akik számos érdemi hibát, kiegészítendő információnak a hiányát, tehát javítanivalót találtak. Nagy szakértelmet igénylő és igencsak felelősségteljes – tehát időigényes – munka az övék. Mostanra már, idén megadták a létesítési engedélyt, el is kezdődtek az földmunkák, épülnek a kiegészítő létesítmények (például kisegítő épületek, híd Paks és Kalocsa között), ám a biztonsági dokumentációk befogadásához még további javítások, kiegészítések kellenek.

És mindeközben, idén február 24. óta az ország, ahonnan a reaktorok jönnének, egy ki tudja meddig tartó és milyen kimenetelű háborúba kezdett. Befolyásolja-e ez a körülmény a szállítást, az építést és befejezést? Ha igen, milyen mértékben és hogyan? Bekövetkezhet-e esetleg egy másik, új megrendelésnek a szükségessége? Életbevágóan fontos kérdések ezek, csakhogy nem mérnök-szakmai, hanem elsődlegesen politikai kérdések, amikhez messzemenően nem ért e sorok írója. Ámbár, nagyon valószínű, hogy az e téren jártas politológusok és egyéb hasonló szakértők sem tudnak most határozott igen-nem válaszokat adni.

Persze, akadhat, aki rávághatja: álljunk le az orosz megrendeléssel, írjunk ki végre nemzetközi tendert, és legyen akár máshonnan atomenergia-folytatásunk. A matematikából jól tudjuk, hogy a triviális megoldás nem megoldás. De talán mégis érdemes megvizsgálni, mivel járna az orosz szerződés felbontása és az új tender kiírása. Kezdhetjük a szerződés felbontásával, ami nagyon nagy valószínűséggel igencsak sok pénzbe kerülne. Amikor a bolgárok felbontották 2012-ben a belenei atomerőmű létesítési szerződését, négy évvel később a genfi Nemzetközi Kereskedelmi Kamara (ICC) bírósága helyt adott a Roszatom kártérítési keresetének és a bolgároknak fizetniük kellett 620 millió eurót. Nem kis pénz… Tehát, ha mi, magyarok visszalépnénk a 2014. elején megkötött szerződéstől, nyilván hasonló eljárást indítanának ellenünk, hozzátéve, hogy a már elvégzett munkákra fordított, sok milliárd forintnyi eddigi paksi építési/létesítési költségek elszállnak, mivel egy máshonnan származó erőműhöz új eljárások és munkálatok kellhetnek.

Aztán itt az időtényező. Az új tender létrehozása is időt igényel, bár sokban felhasználható a már korábban kidolgozott, de nem hasznosított szakmai, jogi, gazdasági anyag. A kiírás után körülbelül fél év kell, amit a pályázók kapnak a versenyművük megírásához/benyújtásához. A beérkezés után jön az értékelési időszak, újabb mintegy félév. A kihirdetés után a győztes nekiáll a kiviteli tervek kidolgozásához. Ez bizony akár egy év is lehet. Aztán következik a szerződések megkötése, felvonulás a helyszínre. Mindent összevéve, ha új tendert írnánk ki, akár három évbe is telhet, amíg egyáltalán megkezdődhetne az új reaktorok építéséhez szükséges dokumentációk feldolgozása és elfogadása. És akkor még mindehhez minden bizonnyal új üzemanyag szállítót is kell találni.

Ad vocem: üzemanyag. Az atomenergiával szemben állók egyik fontos érve, hogy az emberiséget hosszú távon terheli, sőt, akár veszélyeztetheti a nagy-aktivitású, tehát erősen sugárzó, jelentős energiát kibocsájtó és hosszú életidejű, kiégett üzemanyag. Félő lehet, hogy a napjainkban még nagy szakértelemmel eltemetett anyagról akár évszázadnyi idő múltán az akkori generációkban az ismeretek már elkopnak, akár el is tűnnek, a leletekre rábukkanók pedig nagy károkat okozhatnak és szenvedhetnek el. Ám szerencsére a technikai haladás fontos új megoldásokat hozhat. Egyik ilyen lehet a transzmutáció. Ennél nagy energiával, például gyorsítóban vagy nagy teljesítményű lézerrel besugározzák a kiégett fűtőanyagot és az kis aktivitású, rövid felezési idejű vagy akár stabil anyagokra bomolhat. A másik, tán még ígéretesebb megoldás, hogy, megfelelő technológiákkal átalakítva, új-generációs reaktorok fűtőanyagaként hasznosítják. Nagyon ígéretes, hogy már léteznek is erre működő példák. Némileg fellengzősen kijelenthetjük, hogy a kiégett üzemanyagok a jövő új generációs reaktoraihoz mintegy bánya-lelőhelyekként is szolgálhatnak majd.

E bizakodó kijelentés akár szép abgang is lehetne. (Aki nem ismeri a szót: ez egy színházi szakkifejezés arra, hogyan kell a színésznek úgy lelépnie a színpadról, hogy a nézők lehetőleg meg is tapsolják.) Csakhogy a minket égető kérdés továbbra is megmarad: megépülnek-e és ha igen, hogyan és mikorra az új atomreaktorok. Mert a mostaniak üzemidő-hosszabbítása talán megvalósítható ötlet, ám a feltételek vizsgálata és a megvalósítás kidolgozása bizony több évbe telhet. Ráadásul az is jelentős probléma, hogy a villamosenergia iránti igények a jövőben csak nőni fognak, elég csupán az elektromos hajtású autók várható tömeges megjelenésére utalni, miközben a fosszilis anyagokkal működő erőművek további léte igencsak kérdéses. A szénerőművek a klímaveszélyt fokozhatják, a gáz- és olajtüzelésűeknél pedig a tápláló anyagok szűkössége jelent gondot.

Napjaink bizonytalanságokkal terhelt teendőinek és döntéseinek soráról adtam számot a fentiekben. A döntések elsődlegesen a politikusok kezében vannak, akik, mint a fentiekben is láthattuk, ritkán teszik ezt a szakmai szempontok figyelembe vételével. Mindenesetre a napi folyamatok előrevetítésénél sokkalta kedvezőbb tevékenység évszázadokra előretekintve tenni jóslatokat. Hiszen akkor már mindannyian halottak leszünk, s nem lehet felelősségre vonni a tévedések miatt.