Pintér Béla új előadása, Az Imádkozó, olyan, mint egy ma játszódó fájdalmas ballada. A történet pedig tele van meglepő, mégis követhető és a hangulatot fokozó idő és dramaturgiai ugrásokkal, csavarokkal. A vetített díszlet (tervező: Gergely-Farnos Lilla) is markáns, a Gellért-hegy a Szabadság-szoborral, és egy toronyházzal, később ez egy-egy momentumot érintően változik. A toronyház például egy időre eltűnik, aztán visszatér, sőt kinő melléjük még több igencsak ismerős feliratú, a napi hírekben gyakran szereplő épület, látványos fényreklámokkal.
Pintér Bélának ez a huszonkilencedik darabja és ez bizony igencsak mélyre megy. Sokan hasonlítgatják egymáshoz a Pintér Béla-előadásokat. Persze adja magát, hiszen senki sem mondhat hasonló sorozatot magáénak, vagyis maga írja, rendezi és korábban játszott is bennük. Nagy kérdés, hogy ez az egyedülálló vállalkozás meddig képes érvényes műveket létrehozni, mikor fárad el, fullad ki. Miközben az előző néhány darabnál érezhetőek voltak a kifáradás, a megújulás olykor erőltetett keresésének tünetei, Az Imádkozónak talán a legnagyobb erénye, hogy felvállaltan önéletrajzi ihletettségű, de nagyon fontos témákat gyúr egybe: a család, a hűség, a gyerekvállalás a főszereplő. Ám mindezt drámaírói szempontból rendkívül bravúrosan, virtuózan sikerül tálalni. A szerző nem kegyelmez a hőseinek, vélhetően önmagának sem. Kádár Gábor ugyan a történetben egy zenész, de kézenfekvő, hogy a figurát sok tekintetben önmagából fogalmazta meg Pintér Béla. Persze az a jó, és ez a többi szereplő esetében is igaz, hogy sokszor változtat, fordít egyet a nézőponton, még a főhősökön belül is. Találóak a zenék Beethoventől az orosz népdalokig.
Az előadás csendek és üvöltések váltakozása, olyan, mint maga az életünk. A látszólagos harmóniát hamar megzavarja az indulatos kitörés. Persze Pintér Béla most sem tagadja meg önmagát, vagyis a magánéleti drámát közéleti, politikai kiszólások tarkítják. De nem lesz a produkcióból demonstráció, ezek az utalások inkább arra jók, hogy a színházban töltött két óra alatt se felejtsük el, hol is élünk. Elhangzik például ez a két mondat: „Szétlopnak mindent. Megrontják az emberek lelkét a hazug propagandájukkal.”
A szereposztást végignézve feltűnik, hogy a Pintér Béla és Társulata alapítói, régi tagjai közül senki sincs jelen az előadásban. Akik viszont igen, maradéktalanul bebizonyítják, hogy jól választott Pintér Béla. Aki viszi a prímet, az mindenképp a Long Rékát játszó Fodor Annamária. Elképesztő energiával és váltásokkal adja meg az előadás ritmusát. A végére úgy érezni, hogy nem is lehet elképzelni, hogy ezt a szerepet más alakítsa. Eggyé forr a figurával, de leginkább az a jó benne, hogy a néző van amikor szánja, máskor pedig szívből utálja.
Jankovics Péter Kádár Gábora habitusában tényleg hasonlít Pintér Bélára. Jankovics az általa játszott művész inspirációit, vívódásait, önmagával folytatott harcait, árulásait és a kiborulásait is érzékenyen szemlélteti. Remek Messaoudi Emina és Takács Gáza játéka is. Szabó Zoltán pedig több szerepben is nagyszerű, különösen a gyerekek megformálásában emlékezetes. De neki jut a bábszerű orvos Dr. Ridegh (beszélő név, mint tulajdonképpen a többi is) megjelenítése is.
Az előadás végén megbillen a Szabadság-szobor, majdnem teljesen kidől. Ez erős szimbolikus gesztusa a produkciónak. (Szerdán éppen a pedagógusok tüntettek a jogaikért).
Amikor pedig kijövünk a nézőtérről, azt érezhetjük: rajtunk már tényleg csak az ima segíthet, vagy már az sem.
Infó: Pintér Béla: Az Imádkozó
Pintér Béla és Társulata
Rendező: Pintér Béla
UP Rendezvénytér
