– Miért éppen a nyolcvanas évekből érkezett meg a Palackposta?
– A nyolcvanas években volt egy ismert sorozatom az Élet és Irodalomban, az volt a címe: Ki nem küldött tudósítónk jelenti. Ez egy burkolt tiltakozás volt az akkori rendszer politikai groteszkje ellen, aminek az volt a lényege, hogy nemcsak hogy nem küldtek ki engem sehová, de nem is igen engedtek ki. Gondoltam, akkor nesztek, és elkezdtem külföldi eseményekről tudósítani, de úgy, hogy ki sem tettem a lábamat a szobámból. Nem a híreket közvetítettem, inkább egy impressziót ragadtam meg, elképzeltem, milyenek lehetnek ott bizonyos események. Elsőként a francia elnökválasztásról írtam egy Magyarországon ragadt lány történetén keresztül. Nem tudott hazautazni, ezért nem jutott el a választásokra, amitől teljesen kiborult. Nem értettem, mit számít neki az, hogy egy szavazattal több vagy kevesebb megy a jelöltre. Elmagyarázta. Akkor értettem meg, mi az a demokrácia, amiben nekünk akkoriban nem volt részünk. Megírtam a történetet, és azt hittem, hogy nem fogják közölni. Meglepetésemre azonban nem tiltották be, lehozták, sőt, biztattak a szerkesztők, hogy írjak még. És én írtam más külföldi eseményekről, aztán belföldiekről is. Három évig csináltam, aztán befejeztem, azzal, hogy regényt szeretnék írni. Ez lett a Zenga zének. Most, hogy az Athenaeum kiadja az életművemet, belenéztem a régi cikkekbe, és láttam, hogy aki legalább harminc évvel fiatalabb nálam, annak fogalma sincs ezekről a történésekről, ezért az összes megjelent írásnak a felét kiválogattam, két ciklusba rendeztem, és amit sose szoktam, lábjegyzeteltem. Arra gondoltam, hátha így érthetőbb lesz.
– Mit gondol, vajon kik fogják jobban élvezni a történeteket? Akik átélték azt a korszakot, vagy akik nem?
– Ezt nem tudom megjósolni, talán majd egy hónap múlva már lehet tudni.
– Azt viszont már tudjuk, hogy a karcsú köntösbe öltöztetett történeteinek bemutatója az Átriumban lesz másfél óra múlva. Saját maga tervezi meg, mi legyen az előadás koncepciója, ki legyen a vendég, vagy van erre egy stáb, amely szervezi?
– Az előbbieket én, de a szervezési dolgokat az Athenaeum Kiadó csapata végzi. A műsort én magam tudom jól kitalálni, az tulajdonképpen egy szólóest – rólam szól. A könyveim szolgálata számomra kötelesség. Úgy érzem, ha az emberek pénzt adnak a könyveimért, és egy színház, művelődési ház vagy akár a kiadóm szervezni akar egy bemutatót a könyvem népszerűsítéséért, akkor nekem ott kell lennem. Ez egy megoldandó feladat, mert én egy vérbeli könyvmoly vagyok. Megjelenési vágyam, mint olyan, nulla. Ezeken a bemutatókon nem várok a közönség kérdéseire, kiállok, és mondom a magamét. Lassan hagyománnyá válik, hogy tartunk minden új könyvnek egy budapesti premiert, ezeknek a végére meghívok a színpadra vendéget azok közül, akikkel jóban vagyok, általában közeli barátaim. Jött már Bródy János, Koltai Róbert és a Sárik trió is.
– A Palackposta bemutatóján Rudolf Péter lesz a játszótársa. A közönségkérdések előli egérútként fergeteges improvizációs játékkal készülnek.
– Rudolf Péterrel hosszú a kapcsolatunk. Az első tévéfilm a munkáimból Villanyvonat címmel készült 1983-ban, egy fiatal íróról, a szüleiről és a családjáról szólt. Anyámat Vass Éva, apámat Gábor Miklós alakította. Anyám és apám egyáltalán nem olyanok voltak, nem úgy néztek ki, mint ők. Magamban ezen tanakodtam mindaddig, amíg el nem készült a film, és meg nem láttam őket a vásznon. Amint elkezdtek játszani, abban a pillanatban átlényegültek apámmá és anyámmá. A fiatal írót (kábé engem) az akkor frissen végzett Rudolf Péter játszotta, innen a kapcsolat. Aztán több tévéműsoromban is szerepelt. Később én húztam meg a Romeo és Júliát kétszereplősre, amit több százszor előadott Nagykálózy Eszterrel.
– Amikor könyvbemutatóra készül, máshogy alakul a napirendje, mint egyébként?
– Nem alakul másként, mint a többi napon. Felkelek, ha tehetem, teniszezem. Utána befekszem a kádba ázni egy órát, hogy az izmokat fellazítsa a forró víz. Majd íróasztalhoz ülök, nekilátok írni, ügyeket intézni. Amikor hazajönnek a gimnazista fiaim, igyekszem, hogy együtt ebédeljünk.
– Ma mi volt az ebéd? Az esti fellépés előtt valami könnyebb ételt fogyasztott?
– Borjúpörkölt volt, de ennek nincs jelentősége. Nem vagyok faksznis semmilyen szempontból. Ebéd után még visszaültem kicsit az íróasztalhoz, mert ugyan a prózaírást délelőtt bonyolítom, de vannak mindenféle egyéb teendők is. Például van egy rovatom a Nők Lapjában, amiben felkértem embereket, hogy mondják el a véleményüket erről-arról. Ma egy ilyen „X szerint a világ”-on dolgoztam. Már több mint másfél éve vezetem a rovatot, amit én eredetileg csak egy évre terveztem. Ideje, hogy befejezzem. Általában mindent abbahagyok időnek előtte.
– Ez mit jelent?
– Hogy hamarabb, mint feltétlenül szükséges. Még lenne benne kraft, lehetne folytatni, de amikor odajutok, hogy már nem tudom jobban, rosszabbul viszont igen, akkor abbahagyom.
– A csúcson?
– Inkább a csúcs előtt. Visszatérve a napomra, amikor ez a munka is megvolt, leültem olvasni egy órát.
– Mit olvasott?
– Nemrég a Nyugati téri Könyvmentő állomáson vettem két könyvet hatszáz forintért. Az egyik Déry Tibor A napok hordaléka című kötete, ami a maga idején híres könyv volt, ma pedig kordokumentum, ’64 és ’77 közötti cikkeinek gyűjteménye. A másik Jorge Amado egy regénye, amit még nem ismertem. Ezekbe olvastam bele.
– Több könyvet olvas egyszerre?
– Általában igen. Aztán az olvasást ennek a beszélgetésnek a kedvéért hagytam abba.
– Köszönöm. Ha ma nem lenne nyilvános megjelenés, könyvbemutató, akkor is ez lenne a menetrend?
– Nagyjából igen, de azért mindennap picit más. Nem vagyok annyira a szokásaim rabja, hogy mindig, mindennap ugyanazt csináljam. Ha egy nap nem jutok oda az íróasztalomhoz, akkor majd másnap leülök. Amikor könyvem jelenik meg, márpedig ez gyakran megtörténik, az megbolygatja a napomat, introvertált személyiségem miatt inkább maradnék itthon.
– Hogyan egyeztethető össze a zárkózottsága a tévés szerepléseivel?
– Azokba csak úgy belecsöppentem.
– Jó sokáig tévézett.
– Nem. Azt csak úgy hiszik az emberek. Az első, amit nagyon szerettem, a Lehetetlen volt. Három év. Utána jött két év szünet. Aztán lett a Rögtön. Két év. Utána három év szünet. A Két ember volt az utolsó, aminek bő egy évfolyama volt. Slussz. Ez volt az én tévés tevékenységem. Amikor írókat kérdezgettem az Alexandra Pódiumon, az nem az én tévéműsorötletem volt, csak lebonyolítottam. Összességében azért van az embereknek és önnek is olyan érzése, hogy én ezt végtelen hosszú ideig műveltem, mert minden tévétársaság szenesre ismételte a műsorokat.
– Mert jók.
– Lehet, de ez az én életemnek mégiscsak egy apró szelete. Kaland volt, de már nem csinálnám semmi pénzért. Roppant időrabló, és ami rosszabb, túlságosan sok idegeskedéssel jár. A televíziózás sokszereplős műfaj, emiatt roppant kiszolgáltatott helyzet. Olyan voltam, mint egy edző, akinek össze kell hoznia a csapatot. Nem az edző rúgja a gólokat, viszont ő izgul a kispadon, övé a felelősség.
– Ha tévéműsor-készítés mostanában nem is ad okot idegeskedésre, ami az országunkban jelenleg történik, befolyásolja-e az írói közérzetét?
– Én éltem a szocializmusban, és akkor is írtam. Akkoriban volt egy megegyezés az olvasó és az író között, hogy van egy közös virágnyelv, amit értenek. Ez a cinkosság rengeteg jó művet hozott létre. A leggyakoribb kimenekülés a történelmi regény műfaja volt. Az író megírt egy történelmi regényt, az olvasó pedig pontosan tudta, hogy ez most nem a leírt korról, hanem arról az éráról szól, amiben él. Én ritkán csináltam ilyet. Írtam ugyan egy történelmi drámát, de az inkább parabola volt. Írtam történelmi regényt, az Apák könyvét, abban egy család háromszáz évét követtem, a politika kevés szerepet játszott benne. Különben is, a rendszerváltozás után fogtam bele, 2000-ben jelent meg. Most néha megint cenzúrába ütközöm, és több médiumba nem írhatok. Ettől néha úgy érzem, olyan a légkör körülöttem, mint kamasz- és ifjú koromban. Ilyenkor emlékeztetem magamat arra, hogy én az irodalmi nehéztüzérség vagyok. Regényíró, aki perspektívában gondolkodik, témái hosszabb távúak, a megírásuk legalább két évig tart. Tehát írói munkámban alig érzékelem, hogy mi vesz körül. Emberi mivoltomban viszont igen.
