„Ha mindenki egyszerre áll fel, akkor már nem tudnak mindenkit kirúgni, különben összedől a rendszer”

Az óbudai lakótelepen, egy beton-pingpongasztalon üldögélve beszélgetek a diákokkal, akik a tanárok mellé beállva elkezdték a diáktiltakozás megszervezését. Bár Fanni, Gergő, Bálint és Samu egy budai elitgimnáziumba jár, nem lehet rájuk azt mondani, hogy ne látnának rá az ezen kívüli világra. Azt is olvassák, amit róluk harsog a kormánymédia.

„Álszentség lenne azt mondani, hogy ez a mozgalom nem a mi közegünkből indult. A miskolci Hermann Ottó Gimnázium igazgatójának felmentése után lett ebből országos ügy, és már ott tartunk, hogy Budapest mellett Debrecenben, Pécsett, Szegeden és számos más vidéki városban is szerveződünk. Van kapcsolat köztünk, kommunikálunk egymás közt a diákokkal, iskolákkal. Reménykedem, hogy a lendület nem vész el. Mert az oktatás nem csak Budapesten rossz, nem csak itt omladoznak a falak, máshol is víz folyik a konnektorból” – világít rá Gergő. Samu úgy véli, ez ellen csak akkor lehet tenni, ha mindenki egyszerre áll fel. „Mert akkor már nem tudnak mindenkit kirúgni, különben összedől a rendszer”. Gergő szerint pont ez az egység az, ami a múlt heti, az eheti – meg majd az október 23-i – tüntetéseken megvalósulhat. Ők látják, tapasztalják a befogadást, az összetartást ebben az új, most formálódó közösségben.

„Én is jártam állami iskolába, sőt, a diáktársaink nagy része is – mondja Fanni. – A két kisebb testvérem most is odajár, ezért úgy érzem, én is érintett vagyok.” Bálint hasonlóan látja. Az állami oktatási rendszer leépítése rájuk is hat, mert a fiataloknak nem hagy más lehetőséget, minthogy külföldre menjenek. Akik nem tudnak menni, azok is nehezebben tudnak boldogulni egy egyre kevésbé működő országban. „Szomorú látni azt is, hogy a tanárok hónapról hónapra, rosszabb esetben napról napra élnek. Mégis a diákok miatt harcolnak és kitartanak a szakma mellett” – fűzi hozzá Bálint. Samu szerint reményt ad, ha eljönnek harminc-negyvenezren is egy tüntetésre, másfelől elkeserítő, hogy ennek hatására sem változik semmi. „De nem adjuk fel, nyomni fogjuk tovább, újabb akciókat, megmozdulásokat szervezünk” – ígéri. 

Emberek a darálóban

Gergő azt mondja, nagyon más így, hogy már nem csupán résztvevőként van kint, hanem megpróbál biztonságot adni a tömegnek, felel a hangosításért, a szervezők koordinálásáért, megír és akár el is mond egy beszédet. Képviseli az ügyet, miközben „az emberek erejének” ad egy platformot. Megkérdezem, mit gondol arról, ha politikusok is megjelennek a színen. „A szervezők közt az a megállapodás, hogy ez nem pártpolitikai rendezvény, egyébként bárki odajöhet, magánemberként” – feleli. Fanni szerint az már nem az ő felelősségük, ha utána a kormánymédiában rájuk aggatják, hogy „Gyurcsány és a kis patkány diákok a Margit hídon zavarják a rendet”, ez ellen amúgy is tehetetlenek. Hisznek benne, hogy ez pártok fölött álló történet, amiért szélesebb rétegek képesek összefogni, félretéve az egymás iránti ellenérzéseiket.

„Szerintem dühítő, hogy a sajtószabadság, ami a demokrácia alapköve lenne, el van nyomva Magyarországon” – tér vissza Samu az őket is kíméletlenül támadó propagandára. – Persze el lehet innen menni, de mi szeretjük Magyarországot, szeretjük a hazánkat, csak épp ezek miatt ellenérzések alakulnak ki bennünk.” Bálint a lehető legtovább szeretne kitartani az ország mellett. „Otthon érzem itt magamat, sok esetben ezt megnehezítik, de amíg itt valamennyire meg lehet élni és eljutni az életben, addig itt szeretnék maradni.” Gergő így folytatja: „Sokunk álma egy híres, jó egyetemen tanulni, amiket mondjuk a filmekben látunk. De az, hogy a rendszer válsága miatt nagyon sokan elhagyni kényszerülnek az országot, borzasztó. Ezen változtatni kellene.”

Fanni elmeséli, nekik van egy kis házuk és szőlőhegyük a Balatonnál, amiről mindig azt mondta a szüleinek, hogy majd az ő nevére írassák. „Pici korom óta kötődöm ehhez a földhöz, és ha egyszer nekem is lesznek gyerekeim, őket is mindig vinném oda” – mondja csillogó szemmel. Bálint azt meséli, hogy már sokat beszélget édesapjával a család helyzetéről, az anyagiakról is. Számára már ez is lesújtó, hogy a kormány meg az ahhoz közeli emberek milyen direkten beleszólnak az emberek életébe. „Nyomasztó, hogy ebben az országban bárkit érhet balszerencse, akkor is, ha valamit nagyon jól csinál, mert akkor azt is bedarálják, megveszik. De még mindig úgy gondolom, hogy a megfelelő tudással itt is lehet jó pozícióba kerülni.” Közben Gergőnek és Samunak el kell indulni a pénteki megmozdulásra készült plakátokért, Fanni és Bálint még maradnak velem a pingpongasztalon.

Ki mindenkivel!

A kormányoldalon azt mondják róluk, a tanárok csak felhasználják őket – noha ők a saját döntésükből vannak kint a tüntetéseken. Erről éles véleményük van. „Ez egy aljas politikai stratégia, amivel próbálják az adott problémáról elterelni az emberek figyelmét” – mondja Bálint. Neki sokkal fontosabb, hogy azok is kimennek tüntetni velük, akiknek nincs is, vagy már felnőtt a gyerekük, és még náluk is kevésbé érintettek. És hogy szerintük kiknek kéne kint lenni a tüntetéseken? „Mindenkinek. A szülőknek is. Mindenki legyen kint mindenhol! Csak többen kéne lennünk…” – mosolyog Fanni.

Bálint szerint a jelen helyzeten a polgárokon kívül senki nem tud változtatni. „Az a hozzáállás, hogy ez az értelmiségiek ügye, rég nem igaz. De ha a nagyobb társadalmi erő most nem indul meg, és várunk egy politikusra, aki majd mindent megold, olyan nem fog jönni ilyen környezetben” – véli bölcsen. „Én fontosnak tartom, hogy kiálljak ezért – teszi hozzá Fanni. – Reálisan nézve talán kicsi az esély, hogy elérjünk valamit, és talán nyálasan hangzik, de tényleg a remény a legfontosabb. Mert amíg reménykedünk, hogy ennek lesz hatása, addig nem fog elhalni a tüntetés.”

„El tudom képzelni, hogy egy ilyen közösségből fog kiválni egy olyan ember, vagy akár több is, akik változást tudnak elérni. De ez most a nulladik lépés. Az is nehéz, hogy egyáltalán nem reagálnak ránk. Még ha ellenségesen is, de beleállnának, az is jobb lenne – véli Bálint. – De arra játszanak, hogy ezek is kikiabálják magukat, aztán úgyis hazamennek. Szerintem az is egy út, ha ezeknek a megmozdulásoknak jó hangulata van, igazi közösségi élményt adnak, és az emberek megérzik, hogy ők is ehhez akarnak tartozni. Ennek organikusan kell kialakulni.”

Fanni szerint a részvétel terápiás jellegű is. „Mikor megérkeztem a múlt szerdai tüntetésre, azt éreztem, de jó, hogy mindenki velem együtt itt van, és milyen jó fejek ezek az emberek! Én már csak ezért is kijárok, mert ha ilyen marad az oktatási rendszer, nem fogok tudni itt gyereket nevelni.”

Fidesz-csápok vidéken

Megfélemlítettség, apátia, egzisztenciális ellehetetlenülés – a pedagógustüntetéseket kirobbantó problémakör minden eleme már 2010 óta kódolva volt a rendszerben Rajnai Richárd pályaelhagyó pedagógus, médiatanár, a nyelvtudomány doktora szerint. Ő akkor lett igazgató a Pécsi Művészeti Gimnáziumban, mikor Hoffmann Rózsát kinevezték az EMMI oktatásért felelős államtitkárának (az általa bevezetett „rendpárti iskola” eleve ugrás volt a múltba, emiatt van a magyar iskolarendszer most már úgy száz évvel lemaradva a lengyelhez képest, nyugatabbra ne is merjünk nézni). Aztán 2016-ban több mint kétharmados tantestületi támogatása ellenére nem nevezték ki újra igazgatónak, a pécsi fideszes politikusok akkori véleménye szerint „a kisebbség véleményére is adni kell”, ezért a másik pályázót támogatták. Miután elveszítette az állását, még a következő munkahelyére is „utánanyúltak”. Budapesten könnyebb eltűnni, vidéken jóval messzebbre érnek a Fidesz csápjai. Nem véletlen, hogy a tanári tiltakozási hullám ott indult el, ahol a kiszolgáltatottság nem annyira erős – de könnyen ott is érhet véget.

A közoktatás persze sosem tartozott az agyontámogatott ágazatok közé. A tanárok, óvónők, tanítók történelmileg alulfizetettek, de cserébe hosszú időn keresztül ez egy viszonylag nagy szabadságot jelentő értelmiségi állás volt. Ez a szabadság veszett el 2010-11-ben a Hoffmann-féle oktatási átalakítással és azóta is folyamatosan szűkül. „Nem csak a tananyag vált egyre szabályozottabbá, a tanári munka egyéb területei is – meséli Rajnai Richárd. – Ezeket a szabályokat a pedagógusok feje felett hozták, nem volt semmiféle párbeszéd, még oktatási koncepció se nagyon. A kormánypártnak a nyilvánosságban nem is látszanak igazi oktatáspolitikusai – végrehajtóembereik vannak. Elég megnézni, kik állnak a KLIK vagy a tankerületek élén – nem hitelességgel bíró szakemberek, a lojalitás minden más szempontot megelőz. Totális ellenőrzés jellemzi a rendszert, melyben a fenntartó élet-halál ura. Gondoljunk akár a „vasalódeszkás tanár” esetére (Vezsenyi Lászlót megbüntette, megalázta a tankerület vicces videójáért – A szerk.), vagy most az iskolákban hőmérőkkel rohangáló igazgatókra. Az oktatásügy betolása Pintér Sándor Belügyminisztériumába pedig újabb fenyítés volt a pedagógusoknak, hogy itt nem lesz tárgyalás, nem is cél, hogy velük konszenzus szülessen”.

Rajnai szerint most többségben azok tiltakoznak, akiknek a pedagógus munka kiüresítése, az értelmiségi szabadság elvesztése a leginkább fájt. Ők persze már évek óta hallatták a hangjukat, és sokan már közben el is hagyták a pályát. „De biztos vannak olyan pedagógusok is, akik inkább Kövér Lászlóval értenek egyet, mert ők ebben a szabályok közé szorított rendben látják a megoldást a végtelenül bonyolultnak tűnő külső világ kihívásaira” – véli a volt igazgató, aki szerint Hoffmann kinevezésekor volt egyfajta messiásvárás, hogy attól rend lesz, ha fentről megmondják, mit hogyan kell csinálni, és mindent központosítanak. „Sokan el is hitték, hogy ha kizárjuk a világot, a gyerekek azt csinálják majd, amit mondunk nekik. Emellett egy idősebb tanár, márpedig a pedagógustársadalom java ilyen, hová tud elmenni dolgozni, ha kiteszik az állásából, különösen vidéken? Sokan akik most nem mernek vagy nem akarnak tüntetni, úgy gondolkodhatnak, »már csak öt-tíz évem van a nyugdíjig, ezt még kibírom«.”

Mostanra azonban kialakult egy súlyos megélhetési válság, a bérek nem nőttek, ahogy Hoffman ígérte, a munkaterhek ellenben igen, és már mindenki érzi az inflációt, a rezsiterhek drasztikus emelkedését – az eheti Népszava-Publicus felmérésből kiderült, a Fidesz-szavazók is egyre nagyobb mértékben ismerik el, hogy érintettek, noha egyelőre csak a harmaduk támogatja a tanárok tiltakozását, szemben az ellenzékiek 96 százalékával.

Majdnem éhséglázadás

„Ami most az utcákon, a tüntetéseken történik, még nem éhséglázadás, de majdnem – véli Rajnai Richárd. – Nagyon eltérőek a pedagógusok élethelyzetei, különféle kiszolgáltatottságú emberekről van szó. A mesterpedagógusok például nem keresnek rosszul, és nekik sokszor az igazgatóknál is nagyobb informális hatalmuk van a tantestületben. De a többség tart a retorzióktól. A tankerületi központosítás ezt belekódolta a rendszerbe. Az egzisztenciális szorongás valós, és valószínűleg inkább azok vannak most csöndben, akik nem tudják elképzelni az életüket az iskolán kívül. Egy matektanár még vállalhat magánórákat, de egy általános iskolai rajztanár, vagy egy tanító, napközis ezt már nem teheti meg” – magyarázza a volt igazgató.

Ami most újdonság, hogy létrejött egyfajta szövetség a tanulók és tanáraik között, ráadásul országszerte sok helyen, még a legapróbb iskolákban is megmozdult a tiltakozás. Van remény, hogy ez nem egy újabb „belpesti értelmiségi hiszti” lesz. Két-háromszáz tanárt már nem rúghatnak ki polgári engedetlenségért, mikor közel negyvenezer tanár hiányzik a rendszerből, és egyre többen felismerik, hogy nincs már vesztenivalójuk. A közös kiállás a pedagógusok mellett, például élőlánccal, nagy erőt tud adni a folytatáshoz. Hosszabbítsuk meg az élőláncot mondjuk első lépésben a Parlamenttől Bicskéig – javasolja Rajnai. Másfelől szükség lenne a hálózatosodásra, az elszigetelt tiltakozók összekapcsolására. Abban is egyetértettünk, hogy nem elég elmondani, hogy a rendszer rossz, növeli a társadalmi egyenlőtlenségeket, nem ad versenyképes tudást, vagy megöli a kreativitást. Egyszerű üzenetek kellenek – amilyenekkel a Fidesz is operál –, és látványos, a közösségi médiában is virális megmozdulások, mert a hagyományos média jelentős része nem vesz tudomást a tiltakozási hullámról, vagy szándékosan hallgat róla. A több tízezres megosztású közösségimédia-posztok alatti lázas ötletelések után a napokban elkészültek az első térképek is, amelyek megjelenítik a megmozdulások – és a válaszul kapott tankerületi fenyegetések – országos mértékét. Facebook-csoportokban gyűjtik, hány iskolában rohad a plafon, ömlik a szennyvíz a tanáriba, ami hatásosabb üzenet, mint hogy nem lesz aki tanítson. És kell, hogy a tiltakozásnak legyenek „arcai”, akik a tömeg élére állnak, képviselik az ügyet – ezt sem a szakszervezetektől kellene várni, melyek már alacsony taglétszámuk miatt is hitelességi deficittel indulnak.

Megnyerni a szülőket

A kormány nyilván arra játszik, hogy nem tárgyal, nem lesznek eredmények és ez felmorzsolja a mostani tiltakozást is. Csak kritikus tömeggel lehet ez ellen tenni. Rajnai szerint ehhez meg kell nyerni a szülőket is, hiszen a tanárok és a diákok mellett ők látják a legjobban a rendszer problémáit. És a magyar iskolarendszerben tanuló 1,8 millió gyereknek ideális esetben kétszer ennyi szülője, és négyszer ennyi nagyszülője van – tesszük hozzá. Csakhogy a ner derekas munkát végzett a tanárok ellen hangoló üzenetekkel, meg azzal, hogy gyerekmegőrzőnek titulálja az iskolákat, holott a XXI. században tényleg nem ez lenne a legfontosabb szerepük. Sok éket vertek a társadalomba például az egyházi (plusz nemzetiségi) és az állami iskolák közti finanszírozási szakadék elmélyítésével, az ezek nyomán fakadó elégedetlenséget is közös nevezőre kellene hozni. És míg a kukások két nap alatt kiharcolnak egy fizetésemelést azzal, hogy nem viszik el a szemetet, a tanároknak erősen korlátozottak a lehetőségeik a nyomásgyakorlásra, tömeges iskolabezárás pedig épp a megosztottságuk miatt aligha lesz. A szülők ellenben tudnák akár azonnali politikai cselekvésre ösztönözni a kormányt, ahogy végül bezárták az iskolákat is a Covid miatt, holott két nappal korábban még azt állították, erre nem kerülhet sor.

Persze nem könnyű a szülőket megszólítani anélkül, hogy a kormány politizálással vádolná a tanárokat (és úgyis fogja). Ebben lehetne feladata a politikai pártoknak, civil szervezeteknek, ahogy az alternatív oktatási modell kidolgozásában is. Rajnai szerint ez az iskolaigazgatók nélkül sem fog menni. Ha egy város összes iskolaigazgatója közösen áll ki és szakmai érveket használva elmondja, mi lenne jobb a tankerületeknél, annak van súlya, azzal már foglalkozni kell. Nem ettől fog a ner megrendülni (hanem majd a téli rezsiszámláktól), de a Fidesz felülről felépített világával szemben most van alkalom arra, hogy felépüljön egy másik világ alulról, ahol a társadalmi igény fontosabb, mint a hatalmi akarat.