Rohamra készülnek az ételosztásokon, egyre több jól öltözött diplomás áll sorba

A gyorsan emelkedő árak és a megugró rezsiköltségek sokaknak megfizethetetlenek. Egyetemista, ma már nyugdíjas egykori közgazdász, bölcsész, alkalmi munkás – a többi között velük is találkoztunk a népligeti ételosztáson.

Fegyelmezetten sorakozik 40-50 ember a népligeti Planetárium mellé szervezett ételosztáson. Zömmel idős emberek, de két kisgyerekes anyuka és néhány huszonéves fiatal is van. Utóbbiak nem szívesen beszélnek, láthatóan kellemetlen nekik itt állni. Egyikük azonban annyit mégis mond, hogy kollégiumban lakik, ide pedig azért kezdett el szeptemberben járni, hogy ki tudja fizetni a lakhatását. Elsősorban az elvihető élelmiszerekért jön, de mivel nagyon változó, mit adnak, meg kell fontolnia, hogy mit kér.

„Próbálunk az ügyfelek fejével gondolkodni, kiszolgálni az igényeket, de így is van, hogy viták alakulnak ki, mert nincs mindenből elég“, mondja lapunknak Szanyi-Karl Attila, a Krisna-tudatú Hívők Közössége, Ételt az Életért Alapítványának (ÉÉA) vezetője. A Népligeten kívül még öt helyen osztanak hétköznaponként meleg ételt és olyan termékeket, amelyeket élelmiszermentő akcióban kapnak az Élelmiszerbank szervezésében. Ezeket budapesti szupermarketekből gyűjtik össze, öt kisteherautójuk van úton egész nap.

A kartonokban ezúttal banán, szőlő, paprika, édesség, extrudált kenyér és némi konzerv van. – A munkatársaink kikérdezik az érkezőket, hogy mire van szükségük, de sokszor meg kell értetnünk velük, hogy ezek adományok, és addig tartanak, ameddig tartanak – mondja Szanyi-Karl.

Az alapítvány munkatársai pár perc alatt felállítják a padokat, a sor lassan megindul. Többen csoportban várakoznak, sok apróbb társaság alakult ki itt az évek alatt.

– mondja a 69 éves József, aki újnak tűnő farmerkabátban, gyapjúnak tetsző pulóverben és egy lazán megkötött selyemhatású sálban szatyrokba rendezgeti a begyűjtött élelmiszereket és a kisebb műanyag vödörbe kért spenótfőzeléket. Józsefről kiderül, hogy pénzügyi közgazdász, cégeknél, bakoknál és önkormányzatnál is dolgozott belső ellenőrként, de ma már nyugdíjas, a felesége pedig „tisztességtelenül alacsony“ rokkantnyugdíjat kap. – Eláruljam, mennyi a nyugdíjam? Kérdezze csak meg! Végül nem mond összeget, rejtélyesen csak annyit: „amennyit az ukrán barátaink elvisznek innen, annyit én is kapok“ – utal azokra az ukrán-magyar kettős állampolgárokra, akiket a keleti határ közeli falvakba papíron „betelepítettek“, így jogosultak magyarországi nyugdíjra.

József tavalyelőtt nyáron kezdett a Népligethez járni, de tavaly covidos lett, ezért akkor egyszer sem jött. Azt mondja, eddig éppen hogy kijöttek a nyugdíjukból, de a rohamtempóban emelkedő árak miatt kénytelen volt ismét visszatérni, mert van, amit már nem tudnak megvenni, ha számlákat is akarnak fizetni. Mint mondja, a pénztárcája mellett a szíve is visszahúzta az ételosztásra, mert itt sok emberrel megismerkedett. Egyikük éppen ekkor sétál mellénk és üdvözli Józsefet.

– Én nem közgazdász vagyok, rosszabb: bölcsész – meséli a férfi, aki nem szeretné elárulni még a keresztnevét sem. Az ételosztáson ismerkedtek meg, rögtön volt is közös témájuk: mindketten egyházi iskolába jártak, egyikük a bencésekhez, másikuk a piaristákhoz. A férfi azt meséli, két hónapja kezdett ide járni, akkor bocsátották el egy telekommunikációs cégtől, ahol telefonos ügyfélszolgálatos volt. „A helyünkre felvesznek tizenéves kis akárkiket, akik írni-olvasni sem tudnak, de azért jók lesznek“ – teszi hozzá. Mint mondja, neki már két éve nyugdíjban kéne lennie, de ugye, a „libatolvaj elvtárs” felemelte a korhatárt. Most különböző iskolákba szokták hívni kisegíteni, „emberkereskedőkön“, vagyis munkaerőkölcsönző cégeken keresztül, például dolgozatokat javítani. Ezután hosszan kezdi a példákat sorolni, mi mindent nem tudnak ma már helyesen leírni a gyerekek és a fiatalok. „Azt sem tudják, mi az az ikes ige!“

„Én nem vagyok ilyen jól öltözött“ – tereli inkább a szót a Józseffel ellentétben kopott öltözékére, rögtön közölve is, hogy ez őt egyáltalán nem érdekli. Indoklásként elmesél egy történetet, miszerint egy alkalommal egy jó hírű általános iskolában nekirontott egy szülő, amiért kijavította a gyereke helyesírási hibáit. A vita közben pedig arra jött a történész Kun Miklós, aki lényegében azt közölte vele, hogy „kár az energia az ilyenek meggyőzésébe, kolléga, nem látja, hogy föl sem fogja?“ A férfi azt mondja, ez élete legnagyobb elégtétele volt, ezért hidegen hagyja, ki mit gondol róla a ruházata alapján.

József ekkor hozzáteszi, hogy nem is kell röstelkednie, „a fiatalok is így öltözködnek manapság“, egyébként pedig maga is szokott turiba járni, ha lát valami szép ruhát megveszi, habár a felesége ki nem állhatja ezt a szokását.