Sok minden állítható, csak az nem, hogy Itália kifogástalan hangulatban készült a 2006-os világbajnokságra.
Bő egy hónappal a vb előtt kitört az újabb bundabotrány.
Nyilvánosságra került egy telefonlehallgatásokról készült jegyzőkönyv, amelyből kiderült: Luciano Moggi és Antonio Giraudo, a Juventus általános és ügyvezető igazgatója a bíróküldéssel kapcsolatban befolyásolni próbálta Pierluigi Pairettót, a játékvezetők korábbi főnökét. Hamarosan már tíz klub ellen folyt ügyészségi nyomozás, a dagadó skandalum miatt lemondott Franco Carraro, az olasz szövetség elnöke.
A fejbe kólintó feltárás nyomán a Juventust megfosztották 2005-ös és 2006-os bajnoki címétől, s a legtöbbszörös olasz bajnokcsapatot visszasorolták a B ligába; a Fiorentina és a Lazio másodfokon megmenekült ettől, de a firenzei együttestől elvették a BL-, a rómaitól az UEFA Kupa-szereplés jogát. A Milan pedig nyolc pont mínusszal kezdte a következő bajnoki évadot.
Ehhez képest az olasz válogatott úgy jutott a legjobb négy közé a világbajnokságon, hogy egyetlen gólt kapott, és azt sem az ellenfél szerezte, hanem Cristian Zaccardo küldte Gianluigi Buffon hálójába az amerikaiak ellen (1-1). A különben makulátlan, négyszer győztes squadra azzurra ezen a meccsen sem vesztett két pontot, hanem nyert egyet, mert Daniele de Rossit az első fél órában kiállította Jorge Larrionda uruguayi játékvezető.
Ám az elődöntőben a vendéglátó németek következtek. Dortmundban. Ebben a városban összesen hússzor fogadta ellenfeleit a német válogatott, és – 16 győzelem mellett – egyszer kapott ki. Július 4-én, napra pontosan 52 évvel azután, hogy az 1954-es vb-döntőben az NSZK együttese 3:2-re legyőzte Magyarország válogatottját.
A 2006-ot megelőző dortmundi mérleg 12 győzelem és 2 döntetlen volt.
Úgy nézett ki, elérkezünk a harmadik ikszhez, a találkozó ugyanis a 119. percig 0-0-ra állt. De Marcello Lippi itáliai mester már korábban azt érezte, hogy csapata dominál, és nem akarta a sorsjátékos befejezésre, a tizenegyes-párbajra hagyni a döntést. Ezért lehívta két – főként védekező – középpályását, Mauro Camoranesit, majd Simone Perrottát, s helyettük beküldött két csatárt, Vincenzo Iaquintát és Alessandro del Pierót.
Bölcs döntés volt. A németek áldhatták a sorsot, amiért Luca Toni labdáját a bal kapufa, majd Gianluca Zambrottáét a felső léc „hárította”, ám a kétszer negyedórás hosszabbítás végére elfogyott a szerencséjük. Előbb Andrea Pirlo finoman megjátszotta Fabio Grossót, aki mesés gólt tekert Jens Lehmann hálójába, majd Alberto Gilardino átadását Del Piero ragyogó mozdulattal a bal felső sarokba emelte (0-2).
A német labdarúgók összeroskadtak, pedig valamennyi játékost – továbbá Jürgen Klinsmann szövetségi kapitányt – százezer euró illette meg a legjobb négy közé jutásért; harmincezerrel több, mint amennyit a négy esztendővel korábbi keret tagjai vehettek fel az ezüstéremért. Másnap a német sajtó ilyen címekkel volt tele: „Villámcsapás a 119. percben”; „Veletek együtt zokogunk”. A Bild azért talált vigaszt: „Egy fordulóval később estünk ki, mint a brazilok.”
A spanyol El País pedig azt írta: „A futball olyan sport, amelyet huszonketten játszanak, és Németország mindig nyer, hacsak nem Olaszországgal találkozik a világbajnokságon.”
A német városokban még aznap éjjel itáliai ünnepségsorozat kezdődött. Ehhez tudni kell, hogy Németországban sok százezer olasz él, és persze mindannyian az utcákra vonultak, hatalmas hacacárét rendeztek. Lippi viszont szinte rezzenéstelen arccal említette: „Ismerek egy embert, akinek ebben az évben minden nap eszébe jutott, hogy az olasz válogatott július kilencedikén Berlinben a trófeáért játszik. Én voltam az.”
Fabio Cannavaro felidézte: „Tizenhét éves koromban labdát szedtem Nápolyban, az 1990-es világbajnokság olasz–argentin elődöntőjén. Amikor honfitársaim a tizenegyes-párbajban alulmaradtak, rettenetes szomorúság fogott el, ám feltettem magamban: lesz még Itália csapata a döntőben, s abban az együttesben én is játszom majd! Már-már felfoghatatlan, de valóra vált az, amit kölyökként megálmodtam.”
Még több is teljesült.
A döntőben ugyan másodszor is az olasz hálóba került a labda – a később kiállított Zinedine Zidane büntetőjéből, azaz a squadra úgy játszotta végig a tornát, hogy nem akadt csapat, amely akciógólt szerzett volna ellene –, a ráadás-tizenegyesekkel Itália legjobbjai győztek.
A brit Daily Mirror így írt róluk: „A világ páriáiként érkeztek, és emelt fővel, dagadó kebellel távoznak.” A brazil O Globo mértékkel dicsért: „Bár nincs benne a Sixtus-kápolna pazarsága, az olasz futball megmutatta egy nagy művész állóképességét és fegyelmezettségét.” A svájci Berner Zeitung ellenben úgy vélte: „A világbajnoki cím megérdemelt jutalom azért, hogy összességében Olaszország játszotta a legjobb futballt a tornán.”
Külön díjat érdemelt volna, hogy a müncheni Tageszeitung zöld-fehér-piros betűkkel nyomtatta a címlapjára: „Bravo Italia!” A legnépszerűbb azonban a La Gazzetta dello Sport volt, abból a döntő utáni reggelen rekordmennyiség, 1 millió 650 ezer példány fogyott. Délutánra, majd estére újra nyomták a lapot.
Magam azt jelentettem 2006. július 9-én a berlini Olimpiai stadionból az akkor még létező Népszabadságnak: „Hiába a patália, világbajnok Itália”.
Aztán még az éjjel autóba ültünk Tomi fiammal, hogy elinduljunk hazafelé, mert a szállodában elromlott a klímaberendezés, és olyan meleg volt, hogy le kellett venni az inget, különben az izzadságtól ránk ragadt, mintha a trópusokon lettünk volna.
Így jutottunk el a bundától a félmeztelenségig.
