Ünnep, kicsit másképpen – Elképesztő zsűri és egy zseniális Pinokkió Afrika egyik legfontosabb filmfesztiválján

„Az apró különbségek” – mondja John Travolta a Ponyvaregény egyik híres jelentében Samuel L. Jacksonnak, amikor arról érdeklődik, hogy miben volt más Amszterdam, mint Amerika. Pontosan így tudnám jellemezni a Marrakesi Nemzetközi Filmfesztvált a nagy európai mustrákhoz képes: ugyanúgy a filmet (mozit) és az művészeket ünneplik, mint mondjuk Cannes-ban, Velencében vagy Berlinben.

Marokkó negyedik legnagyobb városában megrendezett rendezvényen azonban pont az a jó, hogy kiszámíthatatlan. De fogalmazhatnék úgy is, hogy bármi megtörténhet. Például összehoztak egy olyan zsűrit, melyet a világ bármelyik mozgóképes rendezvénye gondolkodás nélkül elfogadna. A Palais De Congres épületében (mely kívülről óriási, belülről kevésbé tűnik annak, de úgy gondolom ez itt trend a modern épületeknél) megrendezett nyitógálán szembesülhettünk azzal, hogy ez nem mese: karnyújtásnyira volt tőlünk Paolo Sorrentino zsűrielnök, aki elmondta, hogy a versenyzés hülyeség, de ha már ez a dolga, hogy művészeti alkotásokról döntsön, akkor majd azokat értékeli a legnagyobb lelkesedéssel, melyek érzelmileg megmozgatják. Amúgy a marrakeshi fesztiválban még az is nagy poén, hogy ha besétálunk a La Mammounia hotelbe, akkor Sorrentinóval a kertben is össze lehetett futni és el lehetett vele dumálni – már, ha az embert nem irritálja az irtózatos büdös szivar, amit láncdohányosként folyamatosan pöfékel – arról, hogy szerinte, amit Maradona a focipályán művelt, az miért ekvivalens a leggrandiózusabb művészeti teljesítményekkel és ha szuperhős filmet rendezhetne, akkor az csak és kizárólag egy James Bond opus lenne. Lelkesedésemet lehűtötte, hogy tulajdonképpen már megkereste a producereket (feltehetően Barbara Broccolit és Michael G. Wilsont), hogy szeretne Bond filmet rendezni, de azt mondták neki, hogy ez most épp nem aktuális. Ám visszatérve a zsűrihez: Sorrentino mellett Diane Kruger, Justin Kurzel, Nadine Labaki Laila Marrakchi, Tahar Rahim és Vanessa Kirby került be a grémiumba – csak, hogy teljes legyen a lista. (Tahar Rahimmal úgy futottam össze, hogy a méregdrága fesztivál BMWből, kihajolva cigarettázott bele a nagyvilágba, így vele nem beszélgettem.)

A nyitógálán azonban mégsem miattuk tombolt a palota, hanem az indiai szuperszár Ranveer Singh miatt, akit afféle életműdíjjal ismertek el – mondjuk ki: idejekorán. De hát, nincs mese, Bollywood Marokkóban nagyon népszerű és sok-sok ezer ember gyűlt a palota elé, üdvözölje a színészt. Aki, ennek annyira megörült, hogy csaknem megőrült és a színpadra is táncolva és énekelve jött be. Majd elnézést kért, hogy nem a forgatókönyv szerint járt el, és a beszédet is, amit hozott és egyeztetett, nem mondja el, inkább rögtönöz – bár volt némi gyanúm, hogy ez volt tulajdonképpen a valós showelem. Ranveer Singh, aki egyébként tényleg zseniális színész – ez a Magyarországot is vetített Gully Boyból is kiderült – és a hangulatot drámaira váltva elmondta: most éljük a világtörténelem legsötétebb korát és neki az a missziója, hogy a fényt hozza el az emberek szívébe.

És a mindenségit, ezt úgy adta elő, hogy elhittem neki. Sőt, sok más ember is: például amikor az egyik filmje ment a Jemaa el-Fnaa nevű főtéren, ahol húszezer ember ült a vászon előtt. Ezen a placcon egyébként bármi megtörténhet, vagy ahogy egy kedves barátom fogalmazott, ami itt nem esik meg, az nem létezik. Például, ha nagyon nem figyelünk oda, simán a nyakunkba dobnak egy kígyót és azt csak akkor veszik le rólunk, ha mélyen a zsebünkbe nyúlunk. Ám ha megtanuljuk a szabályokat, rá kell jönni, hogy ennél varázslatosabb helyszín filmet nézni minden bizonnyal nincs sehol máshol a világon. A helyszínek amúgy igen változatosak, például a magány transzcendens mélységeiről készült dokumentumfilmet az Yves Saint-Laurent múzeum vetítőjében láttam, ahol meg lehetett nézni, mennyi filmsztár is hordta a híres divattervező műveit.

Ám nem csak az egzotikum miatt izgalmas a marrakeshi mustra: a nyitófilm Guillermo Del Toro és Mark Gustavson Pinokkió című stop-motion animációja volt, mely a maga szintjén szintén lenyűgöző munka. A nemsokára a Netflixre érkező alkotás nem családi kikapcsolódás, felnőtteknek szóló horror, mely így egy egészen új értelmezése és interpretációja az ismert mesének. A rendezői életmű eddigi talán legkiemelkedőbb alkotása, egyértelmű visszatérés a Pán labirintusának atmoszférájához. Del Toro mindemellett egészen lehengerlő eleganciával és fantáziával aktualizálja az örök mesét azzal, hogy közös nevezőre hozza a borzalmakat a fasizmussal: konkrétan Benito Mussolini és követői is Pinikkió életére törnek, akinek evilági kálváriája több mint szív- és gyomor szorító. Francois Truffaut fogalmazta meg A filmek az életemben című kritika-antológiájában: azok a legjobb (mozi)filmek, melyek során a nézőnek meg kell küzdenie a happy endért. Vagy még pontosabban fogalmazva, együtt kell küzdenie a fő karakterekkel. Pinokkió és Geoetto szeretete és drámája – megkockáztatom – mozgóképen még sosem volt ennyire zsigeri és megható. Ezt mindenki tartsa fejben és amint lehetséges, nézze meg ezt a Pinokkió-csodát.