Négyévente önt el az a láz, és gyermekkorom óta tart. Ilyenkor legszívesebben pár hétig bezárkóznék, hogy minden percét kiélvezzem, ne szalasszak el még egy szögletrúgást vagy egy taktikai cserét sem. Elég korán megfertőződtem ezzel, mentségemre legyen mondva, hogy ártatlan zsenge koromban a magyar foci még állandó résztvevője volt a vébéknek, vagyis nem nagyon vonhattam ki magam a Nyilasi–Détári–Kiprich-féle fociból. Hatévesen még nem sokat fogtam fel abból, hogy utolsók lettünk a csoportunkban, de tízévesen már teli torokból énekeltem a Viva Espaná-t, ami talán a torna hivatalos dala volt. Emlékszem a történelmi sikerünkre San Salvador ellen (senki sem lőtt addig két számjegyű gólt egy vébémeccsen), és a 76. percben Mészáros mellett becsorgó labdára; ezen a véget nem érő, lassított felvételen Czerniatynski döntetlenre mentette a mérkőzést Belgiumnak, pedig már a 28. perctől vezettünk, hiszen kellett, nagyon kellett volna a két pont (akkor még ennyi járt a győzelemért) a továbbjutáshoz. De az a tragédia vizet sem zavart az 1986-os összeomláshoz, a magyar foci Mohácsához és Trianonjához képest, ahonnan – mint látható – azóta se tápászkodtunk fel nagyon. Ötvenévesen attól tartok – hiába nő meg a csapatok száma már a legközelebbi tornától –, hogy életemben már nem fogok látni magyar nemzeti tizenegyet a legfontosabb focis eseményen. Újra és újra vissza kell ugornom a tizennégy éves énemhez, hogy átéljem az akkori várakozást, a reményeket, azt a remegést, ami elfogott az első sípszó elhangzásakor, és ami alig tartott tovább négy percnél. Ekkor már kettő-nullra vezettek a szovjetek, és nagyon sok Dosztojevszkij, Tolsztoj és Bulgakov kellett ahhoz, hogy az oroszokat ismét szeretni és becsülni tudjam.
És könnyen lehet, hogy román csapatot sem fogok látni.
Mert „ha nincs ló, a szamár is jó” alapon nekik drukkoltam az ínséges időkben, ugyanis Hagiék jóvoltából a kilencvenes években volt egy nagy felívelése a román válogatottnak, 1994-ben negyeddöntőt játszottak Svédországgal, és csak a tizenegyespárbajban dőlt el, hogy nem kerülnek a legjobb négy közé, ahol Brazíliával játszottak volna.
Mert „ha nincs ló, a szamár is jó” alapon nekik drukkoltam az ínséges időkben, ugyanis Hagiék jóvoltából a kilencvenes években volt egy nagy felívelése a román válogatottnak, 1994-ben negyeddöntőt játszottak Svédországgal, és csak a tizenegyespárbajban dőlt el, hogy nem kerülnek a legjobb négy közé, ahol Brazíliával játszottak volna.
Mi ez, ha nem egy álom a ká-európai focirajongónak? De ma már a szomszédot is elérte a nagy összeomlás, egyre szürkébb a foci, egyre jelentéktelenebb a játékerő. Most mi kezdtünk el felfelé kapaszkodni (gondoljunk csak a két utóbbi Eb-n való helytállásra), ami megint előcsalogatta belőlem a régi kárörömet, mert mégiscsak akkor áll helyre a világ rendje, ha mi vagyunk jobbak a sportok sportjában.
A remegés azóta jócskán megkopott, mert persze vannak és lesznek is kedvenc csapataim, igazából a foci szépsége vonz. Egy látványos csel, gyönyörű gól, de még egy kockázatos becsúszás is esztétikai kéjérzettel szolgál, én pedig hódolok a félistenek előtt. Tudom persze, hogy épp a mostani vébé mutatja fel a legvilágosabban, hogy milyen rossz irányba indult el az elmúlt évtizedben a foci, hogy a maradék illúziónkat is elvette egyrészt a helyszín odaítélésének mikéntje, másrészt az is, hogy Katar milyen áron húzta fel az arénákat, arról nem is beszélve, hogy a mesés profit miatt egyre kizsigereltebbekké válnak a labdarúgók is. Ha erkölcsi alapon közelítek, az lenne a leghelyesebb, ha tüntetően be sem kapcsolnám a tévét (mert bizony a torna erejéig még ezt is visszacsempésztem az életünkbe, itt trónol a hálóként és dolgozóként is funkcionáló szobában).
De nem tehetek róla. Amint elkezdik terelgetni a képernyőn a labdát, én is kamasszá válok, amolyan kotnyeles csatárként ott állok a pályán, hogy hátha bepattan rólam a labda a kapuba, ahogy Lineker vagy Inzaghi csinálta.
De nem tehetek róla. Amint elkezdik terelgetni a képernyőn a labdát, én is kamasszá válok, amolyan kotnyeles csatárként ott állok a pályán, hogy hátha bepattan rólam a labda a kapuba, ahogy Lineker vagy Inzaghi csinálta.
Máris hallom a társaim biztatását, a passz sürgetését, majd a meccs után az üvegek csörömpölését, ahogy némi lagymatag sörök mellett megbeszéljük, hogy jövő héten újra találkozunk. Nincs az a zsebkendőnyi hely, ahol ne fogná el az embert ez a láz még egy félig leeresztett labdával is. Hányszor fociztunk Dusival az előszobában vagy a nappaliban zokniban egy pingpong- vagy szivacslabdával, hogy ne okozzunk nagyobb kárt az üvegneműben, és alig pár mozdulat, hogy a Wembleybe vagy a Maracanába képzeljem magunkat, ahol a könyvek hűvös gerincei helyett felhevült szurkoló buzdítanak és követik minden lépésünket.
Nem tudom, hogy ez honnan jön, mi lehetett a kór előzménye, és miért nem gyógyultam ki belőle még, miért böngészek ma is átszellemült arccal összeállítást és statisztikát, pedig amúgy nem értek hozzá – megbuknék taktikából és elméletből egy komolyabb vizsgán, mert még mindig az élmény oldaláról közelítek és nem tudományos gondossággal. Ahogy az olvasásban is. Senki se tegye bennem tönkre ezt szótagszámokkal és a regényelmélet problémáival. Gólt, katarzist lehet magyarázni, de nem érdemes, mert a bizsergető érzés a fontos, ami az utolsó pont és a hármas sípszó után elönti a gyanútlan befogadót. Hősök buknak el vagy maradnak a talpon, szinte mindegy, mert az élet velejébe harapunk bele ilyenkor, a csontokig mar bennünk a felismerés: ilyenek vagyunk. Gyarlók és halhatatlanok. Olykor megkülönböztethetetlenül.
