Egyre többször olvasok az iskoláskorú fiúk-lányok stresszeiről, hogy depresszióba esnek, rosszabb esetben felvágják a karjukat, öngyilkossági kísérletek is előfordulnak. Gyermekpszichológusok, iskolapszichológusok figyeltek fel a jelenségre, de végtelenül kevesen vannak, beavatkozási lehetőségeik korlátozottak. Viszont a „deprós” meg a szorongó gyerek bezárkózik, szüleik még azt se veszik észre, hogy karjukon késsel vágott nyomok vannak.
Elindultam a nyomozni az okok után. Első számú ok a túlterheltség, a tizenegy-tizennyolc éves gyerek napi 6-8 órát ül iskolapadban, aztán otthon csinálja a házi feladatot, vagy különórákra jár. Nem igen marad ideje, hogy letudja a fáradságot, vagy ami még fontosabb, hogy haverjaival, a bandával legyen együtt. Magára marad. A második ok, amit felleltek a tananyag lexikális túltömöttsége, a százlábú 88-ik lábáról is tudni kell valamit, a tankönyvek adatokkal, nevekkel tömik a gyerekek fejét, gondolkozásra, önálló keresgélésre nem marad se idő, se tantervi keret. Ja és a szülők, akik dolgoznak, nincs érkezésük alaposabban figyelni a gyerekre. Ismerjük a kérdés-felelet játékot: „Mi volt ma az iskolában?” „Semmi”. És ezzel lezárul a gyerek „átvizsgálása”. Alapos kibeszélésre a szülőnek sincs ideje, örül, ha megeheti nyugiban a vacsoráját, a gyerek meg nem áll oda panaszkodni, mert szégyelli magát, vagy mert tudja előre a szülői közhely válaszokat.
Szerintem a szakmai nyomozás eddig egy döntő betegség-okozó tényezőt figyelmen kívül hagyott: a tinik állandó Facebook-Instagram-Twitter bogarászását. Azt, hogy a gyerekek el vannak merülve okostelójuk médiájába, nem lehet kirángatni őket ebből a mániából.
Volt egy kísérlet, amikor a szülő a vacsoránál csak azt kérte gyerekeitől, hogy arra az egy órára, amíg az asztalnál ülnek, adják oda a telefonjukat, amit egy zárható dobozba rak. Nem jött be a terv, az egyik gyerek fél óránál tovább nem bírta teló nélkül és feltörte a dobozt, hogy lássa, ki írt neki Facebook-ot, vagy twittert. Tudomásul kéne venni, hogy ma már a közösségi média (social media) úgy működik, mint egy drog, a gyerekek nem tudják elviselni, ha nincs a kezükben a mobil, és nem nézhetik két-három percenként a kijelzőt, nem nyomogathatják a gombokat. Még egyetemi szemináriumon is előfordult, hogy a csoport egyik fele hevesen vitázott, a másik fele lehajtott fejjel ült, nem vett részt a vitában, valamit csinált a pad alatt. Óra végén rákérdeztem: „Jaj, tanár úr, nagyon bírjuk az óráját, de muszáj fenn lenni a neten. Ugyanis, aki nincs a neten, az nem létezik” – mondták kicsit szégyellősen.
A dolog ennél rosszabb. Gondolj az iskolai „bullying”-ra, amikor is egy-egy kiszemelt gyerekre rászállnak, megalázzák, netán meg is verik, ami felvesznek a telóra, onnan meg kirakják az internetre. Most gondold el, hogy egy tizenéves kislány azt látja mobilján, hogy kövér disznónak, elefántlábú korcsnak ábrázolják – és ezt a képet az egész iskola látja, nemcsak látja, hanem rajta röhög. Totál kikészül, és ráadásul nincs, akinek ezt a rémes tapasztalatát elmondhassa. A tanár leinti, ugyan ereszd el a füled mellett, a szülők legjobb esetben bemennek az iskolába és próbálnak az osztályfőnökkel beszélni, az meg vállát vonogatja, nincs a kezében eszköz a bealázós internet-fotózás leállításához. (Ami ugye többnyire a szünetben, az udvaron vagy más tanármentes térben történik.) Marad a pszichológus – ha van épp abban az iskolában – de a legtöbb helyen nincs ilyen, hiányszakma. De ha van is, sok eszköze neki nincs, hogy leállítsa ezt a kegyetlen játékot. A szülőnek, - ha gyereke eljut arra a pontra, hogy elsírja neki fájdalmait – jószerével csak egy lehetősége maradt: másik iskolába viszi lányát-fiát.
Nem a levegőbe beszélek. Amerikában szociológusok és médiakutatók vizsgálták a tini-lányok körében tapasztalt öngyilkossági hullám terjedését. Azt vették észre, hogy mióta a Facebook vadul terjedni kezdett – nagyjából 2006-2008 táján – elkezdett nőni a lányok depressziója, a karfelvágás, sőt megugrott az öngyilkosságok száma is. Addig olyan 1-2 százalékon állt, a közösségi média megjelenésével elkezdett emelkedni ez a borzalmas tendencia, ma 6 százalék körül áll a mutató. (Akit a téma érdekel, nézze meg a The Social Dilemma c. amerikai dokumentumfilmet a Youtube-on. A filmen a Facebook egykori, mára kiábrándult vezetői mondják el e médiafelületek káros hatásait.) Arra akarom felhívni a figyelmet, hogy a szülők figyeljék gyerekeik mobilhasználatát és legyen legalább napi egy-két óra szünet a gombok nyomkodásában. Nem egyszerű, mert az ebben a korban lévő kamaszok után nyomozni igencsak kontraproduktív lehet, a gyerek eltávolodik szüleitől, még inkább bezárkózik, egyetlen vigasza marad a mobil…
Osztom itt az észt, de magam sem tudom, mit lehet tenni e tendencia ellen, a lányok sérülékenyebbek, a sportolásba kezdő fiuk-lányok valahogy védettebbek, a tanároknak pedig segíthetnének a pszichológusok (ha lenne belőlük elég az iskolákban…) Itt kéne rendet csinálnia a Médiahatóságnak, iskolaigazgatóknak, szülőknek, pszichológusoknak. Sürgősen, mert a késedelemmel gyerek-életeket kockáztatunk. Azokét, akik a legsérülékenyebb korban vannak.
