Politika;Magyarország;történelem;Kádár-korszak;Kádár János;Grósz Károly;

2022-12-04 14:43:00

„A Brutusok megjelentek” – Miért éppen Grósz Károly lett a megöregedő Kádár János utóda?

Talán az volt Kádár János legnagyobb hatalomtechnikai hibája, hogy nem nevelte ki időben az utódát. 

Igaz, rögtön vitába szállhatnék magammal. Az idevágó terjedelmes történelmi-politikai kitérőt megtakarítva kizárólag arra a két megállapításra szorítkoznék, hogy egyfelől a szocialista országokban nem voltak erre nézve bejáratott, elfogadott, szokványos protokollok. Vagy, ahogy ma divatosan fogalmazni szokás: a best practice-ok. Másfelől bármennyire előrelátó lett volna ebben a vonatkozásban az MSZMP néhai első titkára, a kelet-közép-európai szocializmusok 1989-1990-re eső felbomlása nyúlfarknyi időt és sovány szereplehetőséget sem kínált volna – ebben az elképzelt esetben – a Kádár János kinevelte politikai örökösnek. Vagyis erőfeszítése hiábavalónak bizonyult volna.

Mégis ennek az elmaradó, pontosabban egy, a szinte végletekig halasztott utódkiválasztásnak az izgalmas, és még ma sem minden részletében tisztázott történetét írta meg Medgyesi Konstantin Szegeden élő, még mindig fiatal történész az Apagyilkosság, Kádár János és Grósz Károly küzdelme című, frissen megjelent kötetében. A történelmi munka egyik legalapvetőbb kérdése, hogy rekonstruálható-e teljes pontossággal az a folyamat, ahogyan Grósz Károly két lépésben, előbb miniszterelnökként, majd pártvezetőként Kádár János helyébe lépett, ahogyan végül teljes mértékben kiszorította a hatalomból a harminchárom évig uralkodó, egy korszaknak nevet adó politikust. A rövid válasz: nem.

A történész nincs könnyű helyzetben, mert olvasóinak jelentős része az elbeszélt eseményeket a kortársként élte át, figyelte, elemezte és vonta le a maga következtetéseit. Ugyanakkor az is igaz, hogy ez a hiánypótló mű azoknak is szól, akiknek az 1957-ben induló és 1990-ben záruló időszak a mindenfajta személyességet nélkülöző régmúlt történelme. Másként megfogalmazva, akik számára soha nem hallott és semmit nem mondó név Berecz Jánosé, Gáspár Sándoré, Aczél Györgyé, Óvári Miklósé vagy éppen a kutatás középpontjában álló Grósz Károlyé. Feltétezem, bármennyire emblematikus név Kádár Jánosé, az 1990 után született korosztályok róla szóló ismeretei érdemben nem sokban haladják meg a Szapolyai Jánosról tudottakat, vállalva ezzel a túlzás torzítását is.

Magam is ahhoz a korosztályhoz tartozom, amelyiknek személyes és kollektív emlékezetében ennek a korszaknak ezernyi lenyomata őrződött meg, így most olvasóként abban a kivételes helyzetben találtam magam, hogy történelemként olvastam az Apagyilkosságot, amelynek történetidejét, legalábbis annak utolsó tíz évét országra és világra figyelő emberként éltem át és éltem meg.

Medgyesi Konstantin könyve megerősít abban, hogy Grósz Károly nem Kádárhoz mérhető politikus. Tehetség és formátum dolgában az utóbbi egészen más súlycsoportot képvisel, noha a teljes képhez hozzátartozik, és ezt a szerző nem mulasztja el hangsúlyozni: Kádár harminchárom éves vezetői regnálásával szemben Grósz mindössze kétéves vezetői teljesítménye áll. Rokonszenves az a kutatói alapállás, amely megértéssel és empátiával közelít Grószhoz, ugyanakkor ezzel nem veszélyezteti a vizsgálódás tárgyilagosságát. Bevonja a politikai történések elemzésének sorába azokat a személyes és lélektani tényezőket, amelyek a puszta tények és azok szenvtelen leírásán túl segíthetnek az elbeszéltek jobb megértésében.

Első találkozásuk baljós: 1956. november 11-én a Parlamentben futnak össze. Grószt szinte senki nem ismerte, nem is nagyon lehetett. A fiatal és szürke apparatcsik addig semmivel nem hívta fel magára a figyelmet, és abban a pillanatban még azt sem lehet tudni, hogy Kádár tartós, vagy csupán átmeneti személyi megoldás lesz a levert forradalom utáni Magyarországon.

Az MSZMP első emberének életrajzi áttekintése felesleges, ám az életút rövid felvázolása Grósz esetében indokolt. A kádári konszolidáció kezdetén vidéki pártkáder karrierje gyorsan indult, 1962-ben a Magyar Rádió és Televízió (MRTV) párttitkára lett. Ekkor mindössze harminckét éves volt. Öt évvel később már az MSZMP Központi Bizottsága (KB) Agitációs és Propaganda Osztályának vezetőhelyettese. Napi kapcsolatban állt a pártvezetés minden tagjával, így Kádárral is. Ő szervezte a Politikai Bizottság (PB) és a KB tagjainak programjait. Medgyesi Konstantin szerint ekkor Grószban mintha „egy modern PR-ügynök és pártbürokrata keveredne”, majd 1973-ban vidéki „száműzetésbe” küldték, és Fejér megyei első titkár lett, de egy évvel később Kádár hívására visszatért Budapestre, és az agitációs és propagandaosztály vezetőjének nevezték ki. Nem akármilyen hinterlanddal, Biszku Béla előterjesztésére. Bár nyilván ez merő formalitás lehetett.

Kádár és Grósz habitus, de talán ennél is lényegesebb, szemléletbeli különbségei már ekkor felszínre kerültek. A PB és a KB üléseiről kiadott tájékoztatókról és közleményekről nem ritkán két napig egyeztettek a magas rangú politikusok. Az első titkár ezzel kapcsolatos műgondja az agitpropos, a sokkal gyorsabb munkavégzéshez és gondolkodáshoz szokott Grósz számára szinte elviselhetetlen. De akadt ennél nagyobb gond is. Az olaj meredeken emelkedő ára miatt a világgazdasági válság bekopogott az ország ajtaján, és ezzel véget értek a növekedés évei. A pártvezetés szemellenzős módon nem akar tudomást venni az életszínvonal csökkenésének első, majd ismétlődő jeleiről. A propagandistákat okolták a romló társadalmi hangulatért. Grósz felvállalta az ezzel kapcsolatos vitákat még Kádárral is, aki ilyen vonatkozásban nem a türelméről volt híres. Beosztottját ismét „száműzték”, ezúttal szülővárosába, Miskolcra. Talán nem is volt ez akkora büntetés, mint amilyennek elsőre látszott. A fővárosba budapesti első titkárként tért vissza 1984 decemberében.

Már az 1970-es évektől beszédtéma volt az országban, hogy ki lehet Kádár utóda, de a kérdésfelvetés azért sem volt sokáig életszerű, mert a MSZMP vezetője egészséges volt. Kádár 1972-ben belengetett nyugdíjba vonulása kizárólag a maga fabrikálta hatalmi játszma része volt, amelynek látszólagos időszerűségét az adta, hogy akkor lett hatvanéves. Ám az feltűnő volt, hogy később olyan súlytalan politikusok nevei forogtak közszájon a lehetséges utódok között, mint Maróthy Lászlóé, majd később Berecz Jánosé és Havasi Ferencé. Grósz Károly neve ezekben a névsorokban viszonylag későn, 1985-ben tűnt fel Berecz és Havasi neve mellett. Ekkortól a szerencse Grószhoz szegődött (majdnem azt írtam: pártját fogta), mert a versenyből Berecz is, Havasi is kizárta magát. Előbbi magánéleti okok, utóbbi az általa vezetett gazdaságpolitika teljes bukása miatt.

Többszöri pénzügyi bűvészmutatványokkal volt képes elkerülni a külföldi fizetésképtelenséget. Az első titkárral azonban más is történt, ami meggondolásra késztette. Szembe kellett néznie 1980 óta folyamatosan romló egészségi állapotával. Éppen akkor lett volna szükség sokkal több napi munkára, amikor erre mentálisan egyre inkább képtelen volt. Ilyen értelemben Grósz Károly Kádár szellemi összeomlásának nyertese lett. Medgyesi Konstantin idézte Aczél György egyik visszaemlékező interjúját, amelyben elhangzott: Kádár a választásokon 1985-ben 70, 1988-ban 7 százalékot kapott volna. Egészsége mellett alapjaiban rendült meg Kádár népszerűsége, és az általa felépített rendszer legitimációja. A Beszélő 1987 nyári különszámában, a Társadalmi szerződésben, nyíltan kimondták: Kádárnak mennie kell. A kijelentés kezdeti marginális jellege ellenére jelezte, merőben új szelek fújnak a közgondolkodásban. Ahogyan azt is, hogy a szellőből akár szélvihar támadhat.

Az Apagyilkosság azt a folyamatot is bemutatja, hogyan vált ekkortól égető szükséggé az utód, a „politikai fogadott fiú” megtalálása. Kádár és a Politikai Bizottság a gerontokrácia egyértelmű jeleit mutatta, és éppen 1985-ben választották szovjet pártfőtitkárrá az ötvennégy éves Gorbacsovot. A gyorsítást és reformokat hirdető szovjet politikus kikerülhetetlennek tartotta a személycseréket a Varsói Szerződés országai kommunista pártjainak élén. Magyarországon Grósz Károly volt az emberük, de ez az elköteleződés csak 1988-ra datálható. A korabeli visszaemlékezések alapján állítható – olvasható a kötetben, hogy az első titkár szellemi összeomlása 1987 őszére tehető. Grószt néhány hónappal korábban, júniusban választották meg miniszterelnöknek, aki dinamizmusával, technokratákat idéző szóhasználatával hamar jelentős népszerűségre tett szert.

Nem könnyű igazságosnak lenni, ha arra keressük a választ – ezt az utat járja be a kötet szerzője nagy beleérző-képességgel –, hogy mennyire Kádár drámaian romló egészségi állapota, és mennyire Grósz egyre növekvő hatalmi (ét)vágya vezetett el az 1988. májusi pártkongresszus végeredményéhez. Kádárt a semmilyen valós jogosítvánnyal nem járó elnöki tisztségbe emelték, valójában megbuktatták. Grósz nem csupán első titkár lett, de radikális személycserén ment át a Politikai Bizottság is. Ekkor fogalmazott úgy Kádár, hogy „a Brutusok megjelentek”.

Az ilyen jellegű mondatokban mindig van igazság, de legtöbbször csak részigazság. Kádárt valóban „nyugdíjazni” kellett, amit az Apagyilkosságban olvasottak alapján alapvetően udvariasan és ízléssel oldott meg Grósz. Gondjainak jelentős része abból fakadt, hogy nem mérte fel, mi következik Kádár távozása után az általa létrehozott rendszerrel. Az idők szélsebesen változtak, hónapok alatt tarthatatlanná váltak a Nagy Imre-perrel és az ’56-os forradalommal kapcsolatos korábbi tételek. Komolyan felvetődött Kádár felelőssége, és a történelem újraértékelésének felelőssége alól Grósz sem vonhatta ki magát.

A számára konform politikai rendszer csak kicsit lassabban omlott össze, mint a kártyavár. Ehhez két emlékezetes baklövésével maga is hozzájárult. Aradon 1988 augusztusában találkozott Ceaușescu román pártvezetővel, és ahogyan Medgyesi Konstantin fogalmaz: „Grósz a falurombolás kapcsán lényegében átvette a hivatalos román álláspontot.” Legalább ekkora mélypont volt, amikor ugyanennek az évnek a novemberében a Budapest Sportcsarnokban a fehérterror rémével riogatta hallgatóságát és az országot. Kár, hogy ez utóbbi kimaradt a könyvből.

Átlépett rajta vagy elment mellette a történelem – ez csak megfogalmazás kérdése. Kádár későn „örökbefogadott” fia már 1989 végén politikai halott volt.