A nagy elánnal megírt, disztópikus regények kudarca részben az itteni valóság és a műben elhelyezett „valóság” közt rosszul megtalált arányokkal magyarázható. Nos, Miklya Luzsányi Mónika új, tizenhat éven felülieknek ajánlott Vérvonal – Étienne könyve című regénye egy minden képzeletünket felülmúló világ hihető és félelmetes ábrázolása.
„Az írók néha még nem létező világokról írnak. Százféle okunk van rá. (Mert olyan jó előrenézni, és nem vissza. Mert meg kell világítanunk egy utat, amelyet reményeink vagy félelmeink szerint az emberiség majd választ. Mert a jövő világa csábítóbbnak vagy érdekesebbnek tűnik a mainál. Mert muszáj önöket figyelmeztetnünk” – írja egyik esszéjében Neil Gaiman. Ebben az ifjúsági regényben a természetes rend szabályozott, zárt, mechanikus, a véletlenre semmit nem bíz, normát megkérdőjelező kihágást ellentmondást nem tűrő szankció követ. Ezen a Kontinensen a katonaállam szabta berendezkedés az irányadó.
A rendszer a fajvédelmet mindenek fölé helyező felépítésében, az azt szabályozó, az SS-alakulatokra emlékeztető SaS-okban nem eshet nehezünkre az azonosítás a nácizmussal vagy bármelyik elnyomó rezsimmel. Szereplője, a korábban a rendszert minden kritika nélkül elfogadó, az olajozott működést támogató Étienne egy nap a Kapun kívül, a Vadonban találja magát. („A Vadon könyörtelen, és neked hozzá kell edződnöd ehhez a világhoz, ha életben akarsz maradni.”) Kegyetlen kegyeltből kivetetté avanzsálódik, addigi élete megkérdőjeleződik. Ki ő, honnan jött, hova tartozik? Mi a név, és mi a származás? Származás és név az érték, a becs, származás és név hiányában devalválódás a juss? Mit ad, mivé és hogyan formáz a múlt? („Addig nincs jövőd, amíg nem ismered a múltad.” „A visszafelé vezető utat mindenkinek magának kell bejárnia ahhoz, hogy egyszer majd újra előrefelé haladhasson.”) Egy brutális világ, ahol a törvény értelmében az idős ember, akit nincs ki eltartson, a Zöld Mezőre kerül, ott majd nem sokáig húzhatja, egy világ, ahol az apjától szexuális abúzust elszenvedett gyereket (Mignone) örökre „száműzik”. És egy világ, ahol módszeres a gyűlöletkeltés, az egymás ellen uszítás, a messziről érkezettek lenézése, megvetése, elesettek másodrendű állampolgárként kezelése, a plakátmagányban ázó gyűlölet. Disztópia? Hétköznapi valóság? Egy kontrollvesztett, zsarnokkultuszt tápláló hatalom káros, öngerjesztő folyamatokat indít el, s mint egy betegség támadja meg a társadalom összes szegmensét, üzeni az összetett jelentést hordozó regény egyik rétege.
A Vadonban töltött idő korábbi élete felülvizsgálatára ébreszti rá Étienne-t, s a kitaszítottak segítségére siető, megmentő, jóságos Horác tettrekészsége krisztusi fényt ereszt a regény taszítóan kegyetlen dimenzióira, hogy azt ne mondjuk: vigasztalást, nincs-veszve-minden és mindenki-érzést. „Mignone régebben is sokat gondolkodott az idős férfin és a párján. Nem értette őket. Ahhoz, hogy bármit tegyél a másikért, le kell mondanod a saját vágyaidról, kívánságaidról, kényelmedről. Végső soron önmagadról. A saját életedről. Jobban kell szeretned a másikat magadnál, hogy áldozatot tudj hozni érte.”
Olvasáskor ide-oda kapkodjuk a fejünket, úgy záporozik ránk a töméntelen mennyiségű információ, újabb és újabb inger, akció, a szereplők színeváltozása, az élethűre sikeredett brutalitás, a cselekmény maga alá gyűrő ereje. Utálatos könyv: kényelmetlen kérdéseket tesz fel, fájó pontjainkra tapint.
„Néha azzal is jót cselekszünk, hogy felébresztjük az alvókat” – olvashatjuk Gianni Rodari Jácint úrfi a füllentők birodalmában című, 1958-ban kiadott ifjúsági regényében. Miklya Luzsányi Mónika megtette. (Móra Kiadó, 2022, 344 o.)