– A Magyar Tudományos Akadémia Lendület programjának egyik célja, hogy itthon tartsa a középnemzedék tehetséges kutatóit. Önt csábították külföldi lehetőségek?
– Többször tanítottam és kutattam is külföldön, de a Lendület program hatalmas lehetőség, különösen egy bölcsésznek. 2019-ben nyertük el a támogatást, és a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézetében alakítottuk meg a kutatócsoportot. A témából adódóan több diszciplína is képviselteti magát, az irodalomtörténészek mellett vannak benne közgazdászok, gazdaság- és sajtótörténészek, társadalom- és eszmetörténettel foglalkozó kutatók. Életkori szempontból is tarka az összetétel.
– A csoport témája a 19. századi magyar irodalom politikai gazdaságtana. A gazdasági közelítés izgalmasan hangzik, de miért a múltban vetettek horgonyt?
– Mert bizonyos mechanizmusok, struktúrák lényegét a kezdeteknél lehet a legjobban megragadni. Három fő kutatási irányt tűztünk ki. Az egyik az eszmetörténeti. Ebben arra vagyunk kíváncsiak, hogy a 19. században, amikor a modern irodalom fogalma megszületik és létrejönnek a nemzeti irodalmi kultúrák, az irodalom művelői miként értelmezik saját szerepüket a tőkés átalakulás folyamatában. Mikor kezdték a művészeti tevékenységet munkavégzésként és nem egyfajta szellemi áldozathozatalként értelmezni? Mikor vált a szerző számára az írás megélhetési-felhalmozási forrássá, miként változott ezzel önképe, céljai, eszközei?
– Hogyan kopott le róla a messianizmus jelmeze?
– Messianizmusról szerintem érdekes módon inkább azóta lehet beszélni, hogy a kultúra professzionalizálódott. Vagy, ahogy Marx mondja, bérmunkává vált. A Kommunista Kiáltvány szerint a polgári társadalom megfosztotta a költő alakját korábbi dicsfényétől, mivel fizetett munkássá alacsonyította. Csakhogy volt ebben valami felszabadító is: az írás foglalkozássá vált, karriert lehetett építeni rá, elősegítette a társadalmi mobilitást. Azt szeretnénk pontosabban látni, hogyan zajlott le ez a folyamat a maga összetettségében, az új gazdasági keretek miként tükröződtek a kultúra gyakorlatában és önértelmezésében.
– Bizonyára a művek elemzéséből is sok tanulság vonható le.
– Természetesen, és éppen ez a másik nagy kutatási irányunk. Hogy magukban az irodalmi művekben miként jelennek meg a változó gazdasági rendszer intézményei, eszközei. Gondoljunk például a váltóra, amely az egyik kulcsszereplője a kor regényeinek. Amúgy tíz éve nekem is be kellett ülnöm Halmos Károly gazdaságtörténeti szemináriumára, hogy valahogy megértsem a működését. A regényeknek gyakori szereplője lesz a bankár, a pénzügyi szélhámos, és a tőkés gazdasági élet több más figurája. De a költészetbe is beépülnek az új jelenségek, értékek, részben tematikusan, részben figuratívan, például a metaforahasználatban. Igen tanulságosak S. Laczkó András kutatásai a Védegyletről, az 1840-es évek második felének egyik meghatározó társadalmi-politikai mozgalmáról, amely protekcionista szellemben azt várta el tagjaitól, hogy ne vásároljanak külföldi terméket. S ennek társadalmi népszerűsítésére mozgósítani tudta a korszak vezető költőit – Petőfitől Garay Jánoson át Bajza Józsefig. És ők a kor dalköltészetének modorában megénekelik, hogy csak az kell, amit „a hon méhe szűl”, szekszárdi bort igyunk, valamint magyar honleány ruháját magyar szabó készítse magyar anyagból.
– Mi a harmadik kutatási irány?
– A piactörténet. Miként, milyen fórumokon, intézményekben folyt az irodalmi kereskedelem Magyarországon. Milyen főbb szereplői voltak. Nagyon fontos látni, hogy miként válik kapitalistává a könyvipar, a könyvkiadás. Miként jönnek létre családi kisvállalkozásokból a 19. század utolsó időszakának nagy irodalmi részvénytársaságai, mint a Révai vagy a Franklin. Ez gazdaságtörténetileg is fontos és eddig talán nem kellő mélységben kutatott téma. Számunkra a könyv a magas kultúra, a műveltség szimbóluma, pedig a kezdetektől igazi tőkés piaci termék, könnyen, nagy tömegben előállítható és szállítható.
– Mi motiválta, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozzon?
– A doktorimat a 19. századi magyar romantikus történelmi regényről írtam. Aztán rájöttem, nem is annyira a történelem, hanem a jövő elbeszélése érdekel, pontosabban a múltban látott jövő elbeszélése. Elkezdett érdekelni a jóslás, a prognosztizálás szerepe és gyakorlata a művelődéstörténetben. Ez 2010 körül volt, amikor az előrejelzés legfontosabb kulturális értelmezése a 2008-as hitelválságra vonatkozott. Zajlott egy közgazdasági diszkusszió, hogy ki látta előre a gazdasági összeomlást. Ezt próbaterepnek tekintve elkezdtem a témában kutakodni.
– A jelenből vizsgálja, milyennek jósolták a múltban a jövőt?
– Igen. Van ennek bölcseleti háttere is. A vallási próféciáktól kezdve a tudományos előrejelzés logikáján át a gazdasági elemzésig. Az irodalomban pedig természetesen az utópista regény érdekelt. Nagyon izgalmas ebből a szempontból Jókai művének, A jövő század regényének erős gazdasági vonulata. A regényben eszményiként bemutatott társadalom államformája ugyanis a részvénytársaság. Ezzel Jókai az 1870-es évek tőzsdekrachjára is reagált. Érdekes, hogy a politikai és irodalmi képzelet határait miként jelölik ki egy-egy kor gazdasági viszonyai. A tőkés átalakulás azt sugallta, hogy a magyar nemzet története egy bizonyos gazdasági szerveződés kereteiben érhet révbe.
– Így már világosabb a téma aktualitása...
– Ma megint fontos lett ez a kérdéskör. A kiegyezés után, de tulajdonképpen már az 1840-es évektől a magyar társadalom sokkszerű átalakulással szembesült. A gazdasági témák megjelenése az irodalmi művekben a feldolgozási folyamat része. Bizonyos tekintetben próbálták megértetni az emberekkel, mi is történik velük. Ha a nagy európai irodalmakra pillantunk, talán nem véletlen, hogy Balzacnál ezek az elemek sokkal hangsúlyosabbak, mint Flaubert-nél, mert ő a kezdetekre reagál: hogyan történhetett, hogy a pénz hatalma minden más értéket felszámolt vagy bekebelezett. Ez a tapasztalat és ezek a dilemmák jelentkeznek nem is olyan nagy késéssel nálunk is.
– És a neoliberalizmus, a kelet-európai rendszerváltás óta megint előjött?
– Igen, a saját bőrünkön is érezhetünk valami hasonlót. Érthető, hogy a kapitalizmus most válik újra kutatási témává a szociológiában vagy a politikatudományban is. Méghozzá elsősorban az új nemzedék körében. Ismét vannak vállaltan marxista fiatalok, akik keményen bírálják azt a gazdasági rendet, amelyben élünk. Az idősebb nemzedékhez tartozó kutatók persze némileg furcsállják, hogy megint van, aki Rosa Luxemburgot olvas. Nem csoda, hiszen a rendszerváltás után azt ünnepelte a kulturális élet, hogy megszabadult a politikai-ideológiai béklyóktól és úgymond kötetlen, autonóm játékba kezdhetett. És az állam valamilyen szinten finanszírozta is ezt. Így aztán az új rendszer szabályaira, keretfeltételeire való kritikus rákérdezés nem számított elsőrendű feladatnak. De most, hogy minden, a tudományos kutatás is ki van téve egyfajta termelési logikának, ez megváltozott.
– A kutatócsoport idén megjelent, Kapitalizmus és irodalomtörténet című konferenciakötetében egy 20. századi amerikai kultuszregényről ír, amely a kapitalizmus apologetikájának is tekinthető.
– Azért írtam Ayn Rand nálunk Veszett világ címen megjelent regényéről, mert ez másutt kulcsműve a kapitalizmusról folyó vitáknak, s elképesztő indulatokat gerjeszt. Amerikában Obama és Trump elnöksége idején egyaránt közéleti kérdés volt a megítélése, hívei külön szektát alkotnak. Nálunk nem talált magának igazi kontextust. Egyszer, jó tíz évvel ezelőtt Bagi Zsolt, a pécsi egyetem filozófusa – ő írta egyébként a kötetünk bevezető tanulmányát –, megkérdezte tőlem, tudnék-e mondani egy prokapitalista regényt. Akkor nem tudtam, de ma már Rand művével válaszolnék. Rand eszményi világként jeleníti meg a kapitalizmust, kiáll a magántulajdon, a kíméletlen verseny, az egyenlőtlenség mellett. Irodalmi minőségét vagy gondolati mélységét lehet vitatni, de kétségtelen, hogy rendkívüli hatással érvelt amellett, hogy szabadságot és jólétet csak ez a társadalomszerkezet képes biztosítani.
– A tanulmány viszont arra utal, hogy ön nem kedveli a kapitalizmust.
– Nem a politikai önvallomás szándékával írok.
– Ehhez képest a filantrokapitalizmusról szóló rész kifejezetten szenvedélyes.
– A 2000-es évektől a globális pénzügyi-gazdasági elit filantróp vállalkozásokba transzformálta át magát, vagyonuk jelentős része jótékonysági egyesületekben, alapítványokban áll. Bár ezzel nyilván az adózás mértékét is csökkentik, úgy vélem, nem egyszerűen PR-fogásról van szó. Van benne egyfajta messianizmus is. Bill Gates, Mark Zuckerberg vagy éppen Soros György úgy érezheti, hogy gazdasági sikereik eszközeivel, logikájával, a profitorientált költéssel minden társadalmi, biopolitikai, kulturális kérdés megoldható. Azokkal értek egyet, akik azt mondják, hogy a nagytőkésnek mint humanista megváltónak a kultusza refeudalizációs tendenciák tünete. A jótékonyság egyéni monopolizálása a demokratikus intézményrendszerbe, végső soron a közösség önigazgatásába vetett hitet erodálja.
– Messze jutottunk a 19. századtól.
– Nem feltétlenül, mert a kérdés kapcsán szóba hozhatjuk gróf Széchényi Ferencet és fiát, gróf Széchenyi Istvánt is. A magyar kulturális emlékezetben máig központi szerepet betöltő, nagy adományozásaik a Nemzeti Könyvtárra vagy az Akadémiára szintén a rendi szerkezetet tükrözték. Hiszen ezek az intézmények végül is közszemlére tett nagybirtokosi magánvagyonok eredményeként jöttek létre. Ünneplésük a társadalom hierarchikus szerkezetét és egyenlőtlenségeit szentesítette. És a mai kor nagyon rímel minderre.
– Akkor miért nem teszi le a garast az egész rendszer vonatkozásában?
– Ehhez túlságosan szkeptikus vagyok. Részben már az életkorom miatt is. És figyelembe kell venni, hogy a kultúra piacosítása nagy emancipációs mozzanat is volt. A művészet autonómiájának fontos feltétele, hogy nem a mecénás kegyén múlik, hogy egy-egy szellemi mű létrejön-e, hanem egy szélesebb közönség tetszésén. Már Jókai életműve elképzelhetetlen az irodalom iparosodása nélkül. Amikor az irodalom az 1850-es évektől a napisajtó közegébe kerül, szigorú termelési feltételeknek, mennyiségi elvárásoknak, határidőnek, a médium által diktált céloknak kell megfelelnie. Az írói tömegtermelésnek, a piac folyamatos feltöltésének, az olvasói figyelem fenntartásának megvolt a maga kapitalista termelési-fogyasztási logikája. Bírálhatjuk ennek kizsákmányoló jellegét vagy osztályszerkezetét, de nélküle nem nagyon volna mit tanítani a gimnáziumi irodalomórákon.
– Továbbra is bizalmat kell hát szavaznunk a kapitalizmusnak?
– Nemrég Németországban jártam egy konferencián, ami a köztulajdon történetéről szólt. Egy svájci előadó arról beszélt, hogy Svájc az utóbbi ezer év történelméből kinőtt társadalmi szerveződését tekintve egyfajta „burzsoá kommunizmus” megvalósulása. Egyrészt itt koncentrálódik a globális kapitalizmus intézményrendszere, itt vannak a nagy bankok, másfelől viszont a társadalmi élet a középkor óta önszerveződő és önigazgató kisközösségekre, közösen kezelt birtokokra épül. Egy faluközösség vagyon- és termelőközösség is, tagjai együtt hoznak döntéseket, illetve vállalnak át olyan dolgokat, például segélyezést, kultúrafinanszírozást, ami máshol állami feladat. Kapitalizmus és kommunalizmus ugyanazon társadalmi rendszeren belül. Kétségtelenül érdekes párosítás.
Hites Sándor
Irodalomtörténész. 1974-ben született Szőnyben. Az ELTE BTK magyar irodalom és nyelvészet szakán szerzett diplomát. 2005-ben doktorált. 2012-től az MTA Irodalomtudományi Intézete XIX. századi Osztályának tudományos főmunkatársa. 2019 óta az MTA Lendület programja keretében A 19. századi magyar irodalom politikai gazdaságtana kutatócsoport vezetője. Az elmúlt két évtizedben tanított az ELTE BTK-n, a miskolci, kaposvári, kolozsvári és egy évet a torontói egyetemen.
