fejlesztés;Borsod;önkéntesek;adományozás;roma gyerekek;InDaHouse Egyesület;

2022-12-04 17:05:00

„Nem adok puszit, én sem kaptam soha” – Olvasni, játszani és szeretni tanítja a roma gyerekeket egy egyesület Borsodban

Négy borsodi település 233 gyerekét oktatja, fejleszti 200 utazó és ugyanennyi távolról dolgozó önkéntes Benkő Fruzsina irányításával. Az InDaHouse alapítója és vezetője szerint a társadalmi rasszizmus tönkreteszi ezeknek a gyerekeknek a jövőjét. Ezen akar az egyesület változtatni. A környéken a közmunkán kívül alig van munkalehetőségük a szülőknek, a gyerekek pedig már hatévesen többéves lemaradással kezdik az iskolát. Az egyesület segítsége nélkül orvoshoz sem jutnak el. Most egy hétszemélyes autóra gyűjtenek, amivel a foglalkozásokra és orvosi vizsgálatokra szállítanák a gyerekeket.

Tejfehér köd, szitáló eső, a levegővételt is nehezítő nyirkosság. Ilyen időben érkezünk Hernádszentandrásra, abba az encsi kistérségben lévő faluba, ahol nemet mondanak a szellemi holokausztra. Merthogy így nevezi a cigány gyerekek helyzetét Benkő Fruzsina, az InDaHouse kitalálója, vezetője. Szerinte a társadalmi rasszizmus tönkreteszi a lehetőségeket, az álmokat, az önértékelést és a képességeket. Fruzsina a fővárosban volt szociális munkás, ma már Borsodban él és négy településen dolgozik egyesületével azon, hogy tanuljanak, játsszanak, ügyesebbek, okosabbak legyenek, és merjenek álmodni a cigány gyerekek.

A központi épület tehát Hernádszentandráson van. A faluban autót elvétve látni, egy-két biciklis fázósan teker valahova. Egy oldalra süllyedt, apró ablakos, lilásbordóra festett ház léckapuja előtt két asszony beszélget. Vasárnap reggel van, sok családnál ma vagy tegnap lehetett a nagymosás, mert a legtöbb ház tornácán kihúzott kötélen ruhák lógnak. A repedezett, lyukas úttesten vékony, rózsaszín kabátjában siet egy 8 év körüli kislány, egyszerre érünk az egyesület épületéhez. Az előszobában legalább 30 pár cipő sorakozik, itt kell fölvenni a váltópapucsot. A földszinti kisebb-nagyobb helyiségekben alsós és felsős gyerekek ülnek a szőnyegen vagy az asztal körül. Játszanak.

– 2014-ben tartottuk az első gyerekfoglalkozásunkat Perén – meséli Fruzsina. – Akkor nagyjából 20 gyerek járt hozzánk havi egyszer. Ma már hetente találkozunk szombaton és vasárnap, 233 Borsodban élő gyerek van a programunkban, de úgy számolunk, hogy két év múlva 300 körül lesz a létszám. Akkor majd 26 utazó önkéntesre lesz szükség egy-egy alkalommal a személyre szabott fejlesztéshez, most 20-szal dolgozunk egyszerre. Összesen 200-an vannak, váltják egymást, mindenki munkájára kéthavonta legalább egyszer számítunk. Pénteken este jönnek, vasárnap mennek, itt alszanak a ház emeleti szobáiban. Budapestről két kisbusszal hozzuk-visszük őket. Pontosabban 18-an tudnak jönni a buszokkal, ketten vonattal. Van közöttük tördelőszerkesztő, informatikus, kockázatitőke-alapkezelő, jogász, ügyvédjelölt, állatorvos. Akik nem járnak ide, hétköznap tartanak online órákat vagy a hétvégi feladatsorokat állítják össze. Ők is csaknem 200-an vannak, és a világ minden tájáról segítenek. 20 saját munkavállalónk is dolgozik. A havi működési költségünk nyolcmillió forint.”

„Kimentem fát hasgatni, levágtam ujjambó”

Közben megkezdődik a következő foglalkozás a nagyobb, nappali méretű szobában. Két fiú, a 12 éves Feri és a 14 éves Józsi négy felnőttel üli körbe az asztalt. Először társasoznak a Kariba nevű játékkal. „Amit felhúztál, azt tedd félre, számold meg, hogy öt legyen a végén” – segít az egyik önkéntes.

Vivien, aki szintén szabadidejében a három miskolci önkéntes egyike, azt mondja, meglepte, hogy a fiúk azonnal megértették a szabályokat. Tavaly az unózás még nehezen ment nekik. „Másfél órát foglalkozunk egy-egy csoporttal, itt most a nagyok, a felsősök fejlesztése folyik, de vannak középiskolások és alsósok is. Fél órát játszunk, annyi kell a ráhangolódáshoz. Kifejezetten társasjátékokat használunk, mert fejlődniük kell a szövegértésben, kommunikációban, kompromisszumban, türelemben, kitartásban, és veszíteni is meg kell tanulniuk. A játék után jönnek a feladatok.” Vivien tableteket készít elő, átadja a fiúknak. A három másik önkéntes előre megírt kérdések mentén beszélget velük.

– Milyen volt a hetetek?

– Jó volt, bár levágtam egy kicsit ujjambó. Itt van-e – mutatja Feri.

– Mi történt?

– Kimentem apának segíteni fát hasgatni, aztán kicsúszott a kezemből a balta. Nem így nézett ki, csúnyább volt sokkal.

Józsi azt mondja, vele nem történt semmi.

– Most az a feladatunk, hogy a kutyákról beszélgessünk egy kicsit. Kinek milyen kutyája van?

– Nekem két pitbullom van – vágja rá Feri. Hátul vannak, de nem engedem őket előre, mert szétszedik a cipőket. Meg van még két ilyen mindenféle, aminek nincs úgy fajtája. Anyának meg cicája, ő bent van, szobatiszta. Az a neve, hogy Elza.

– A kutyák ismernek valamilyen trükköt?

– Pacsit ad, fekszik, meg támad.

– Nektek is van kutyátok? – próbálják szóra bírni Józsit.

– Igen, két puli meg egy palotapincsi. De nem tudom, mit csinálnak, anyáék tudják, ők figyelnek rájuk. Én nem tudok semmit, mert én nem vagyok kint sose.

Elindítják a tableten a videót. A néhány perces kisfilm témája, hogyan kell megtanítani a kutyát pacsit adni. A film végén kis papíron kérdéseket kapnak a fiúk.

– Olvasd fel az elsőt Feri, légyszíves.

– Ah-hoz, ... lesz, …. ve-, vez-, vezény-..., só-..., szó... – a teljes mondatból ezeket a szavakat sikerült kiolvasnia.

– Vezényszó. Az a kérdés, milyen vezényszót mondott a videóban az oktató. Tudod, mit jelent az, hogy vezényszó?

– Nem tudom.

Nem húz vonalat, aki nem tudja, mi az

Arról már újra Fruzsina beszél, hogy a gyerekek itt generációk óta felhalmozott hátrányokkal születnek. „Itt egy hatéves kisgyereknek is többéves lemaradása van, mire iskolába kerül. A kismozgás, az agy és az izomzat fejlődéséhez szükséges nagymozgás, mind-mind elmaradott. És akkor ott van még a matematika és az anyanyelv. Mostanra sikerült kiterjesztenünk négy településre a kora gyerekkori foglalkozásokat. Akikkel most találkozunk először 5 éves korukban, alapszavakat nem tudnak. Pél­dául azt, hogy csengő, ferde vonal, álló vonal, póráz, vitorlás, háromszög. Pedig ezek a szavak benne vannak a tankönyvekben. Ha azt kéri az iskolában a tanító néni a gyerektől, hogy húzzon ferde vonalat vagy karikázzon be öt vitorlást, nem tudja megcsinálni, ha nem ismeri ezeket.”

Beszél arról is, hogy az ellátórendszer képtelen alkalmazkodni a helyzethez.

„Most attól hangos a sajtó, hogy milyen nagy bajban van az oktatási rendszer. És valóban. Kevés a pedagógus, alig van fejlesztő eszköz. Nálunk, itt a környéken egyetlen utazó gyógypedagógus jár hetente egyszer az óvodákba, iskolákba. De az iskolában sem az van, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek aránya szerint dolgoznak ezek a szakemberek. Mondjuk, van egy 300 fős iskola, annak jár egy gyógypedagógus. De az mindegy, hogy az intézménynek egyetlen hátrányos helyzetű tanulója van, vagy mind a 300 gyerek az. Mindkét esetben egyetlen szakember dolgozik az intézményben, ugyanannyi óraszámban. Ráadásul a heti egyszeri foglalkozáson csak az a gyerek vehet részt, akinek erről papírja van. De azt, hogy egy gyereknek papírja legyen, elképesztően hosszú tortúra előzi meg. Először egy szakértői vizsgálatra kell időpontot szerezni, ez akár hónapokba telik. Oda el is kell jutni. Ha ez mind sikerült, akkor akár egy évet vagy még többet kell várni a dokumentumra.”

„Nem adok puszit, én sem kaptam soha”

Hétvégi foglalkozások nemcsak az egyesület épületében vannak, az 5 évesnél fiatalabb gyerekeket az otthonukban keresik fel az önkéntesek. Autóval megyünk el az egyik családhoz, ahol három kisgyerek vár. Közben utcán ténfergő kiskutyákat teszünk le az útról, minden háznál láncra, zsinórra vert kutyák ugatnak. Kísérőnk, Fruzsina férje, Nagy Tibor meg is jegyzi, az állattartás és az állatvédelem területén is sok lenne a tennivaló.

„Az a srác, aki ott volt a csoportos foglalkozáson, Józsi, most volt hatodikos. Kis túlzással nem tud olvasni. Elvégzik úgy az iskolát, hogy nem ismerik az összes betűt, és a szöveget sem értik meg. Ez a srác egyébként ügyes, helyes, kedves fiú. Az apukája traktoros, egy 100 éves MTZ-vel jár, és Józsi ettől el van ájulva. Ő is traktoros akar lenni. Múltkor volt vele egy beszélgetésem, amikor az utcán elment egy szerintem legalább 50 milliós traktor. Kérdezem tőle, hogy szeretnél ilyet vezetni? Azt mondja, persze. De mondom látod, hogy a fülkében két monitor van. Azt le kell tudni olvasni. Azt mondja, akkor inkább nem. Nagyon nehéz őket motiválni. Sok olyan tapasztalatuk van a gyerekeknek, hogy érzelemre nincs szükség, ők buták, nem tudnak semmit. Vannak olyan tanárok, akik így is állnak hozzájuk. Azt mondják nekik, aki egész évben csöndben van, a szünetben nem hangoskodik, nem verekszik, azt átengedik év végén. De dolgoznunk kell az átörökített szokásokon is. Fügödön van most egy kisfiú, nekiesett a kályhának. Rettenetesen néz ki a tenyere. De a szülők nem viszik orvoshoz, nem kezelik a kezét. Azt mondja az anyuka, az övét sem kenték ilyenkor, meggyógyul az magától. Egy másik családban a pici gyerekkel mondókáztak az önkéntesek. Kérték az anyát, vegye ölébe a kicsi lányt, és adjon neki egy puszit. Azt mondja, ő nem akar, nem is tudja, hogy azt hogy kell, őt sem puszilgatták a szülei, mégis felnőtt.”

„Bár jönnének többször”

Közben megérkeztünk a családhoz. Úgy volt, hogy a mai foglalkozás elmarad, mert a legkisebb gyereknek hasmenése van, éjjel hányt, folyik az orra. De még így is játszani akart a nénikkel és a színes játékokkal. Három nagy szatyorral érkezett a három fejlesztő. Vezetőjük, Kinga azt mondja, nagyon kemény órarend szerint dolgoznak, mindenhol háromnegyed órát játszanak. Reggeltől késő délutánig mennek családtól családig. „Az egyik legnagyobb probléma a gyerekek aktív szókincse. Nagyon keveset beszélgetnek velük a szülők, mesélni szinte egyáltalán nem szoktak nekik. Kicsi koruktól képernyő előtt ülnek, mert tévé van szinte minden házban van. Ez a gyerekek egyetlen szórakozása.”

Bemegyünk a két helyiségből álló házba. A konyhában éppen olyan hideg van, mint az udvaron. Ablak nincs, bútor is alig. A szobát egy nejlonfüggöny választja el, ott viszont jó meleg van, vaskályhában pattog a tűz. Fölötte a padlizsánszínű falon ujjnyi vastagságú repedések. Szemben, a két apró ablak alatt egy franciaágy és egy kihúzható, kétszemélyes kanapé biztosítja az ülő- és fekvőhelyet. Egy régi szekrénysor és a tévé egészíti ki a berendezést.

A három gyerek izgatottan várta a játékokat, le is ülnek a szőnyegre, csigás játék, fa csavarhúzó, színező kerül elő a szatyrokból. A legkisebbel mondókázik, énekel az egyik önkéntes, a nagyobb fiúkkal építenek, szerelnek a többiek, számolják, hány csavar ment bele a lyukba.

– Hát nagyon sokat fejlődnek a gyerekek, főleg Zsanikán látom – mondja az édesanya, Zsanett. Ő már jár a tanodába, mutat a hétéves fiára, ő meg az előkészítőbe, most töltötte az ötöt. – Zsanika meg nagyon szeret építeni, meg vannak a kirakók, és van, amiről már meg tudja mondani, hogy milyen színű, pedig még csak most töltötte a hármat. Úgyhogy én örülök neki nagyon, hogy járnak hozzájuk játszani, bár jönnének többször.

– Segítség, hogy látja, mit és hogyan játszanak a gyerekekkel?

– Igen, persze. Olyan játékokat szoktam venni, amivel látom, hogy szeretnek játszani. Jó, már a két nagynak nem annyira kell ilyen, ő suliba jár, csinálja itthon a leckét, elszínezget magának, de Zsani még szeret építgetni. Színeket úgy mutogatunk neki, hogy a fal milyen színű vagy a szekrény milyen színű. Elvittem Zsanikát a védőnőhöz és egy pár színt ott is meg tudott mondani. Örülök én ennek, csak ne lennénk ilyen szegények, hogy több játékot meg színeseket vehetnék Zsani­kának.

– Miből épült a ház?

– Ez egy ilyen vályogház, de félünk, hogy nemsokára ránk omlik. Kint, az ól felől már akkora repedések vannak, hogy a két karom befér. Megpróbáltuk purhabbal összetapasztani, de csak megnyílik. A páromnak meg a testvéreinek a nagyanyjuké volt egyébként. Három testvér által örökölt, meg az apósomnak is itt a része, nem a sajátunk. Van ez a konyha meg a szoba. Vécé, az kint van a kert végiben, víz sincs bent, kint a csapból hordjuk. Meg áram sincs. Ez a villany nekünk nem a sajátunk. Amonnan jön a szomszédból, de nem lopjuk. Tudják ezt a villanyosok is, hogy közösen fizessük mink ezt. Örülnénk neki, ha kapnánk ezt a töltő órát. Mindenhonnan próbáltuk már, csak nem nagyon mozognak, akiknek kell.

– A fát meg tudják venni?

– Hát, most vettük, de nem tudom, mi lesz. Egy hete 40 ezret fizettünk egy köbméterért, talán elég lesz most három hétig. A tető sem nagyon jó nekünk. Annak örülnénk, ha lenne saját lakásunk, de ebbű a kis pénzbű nem tudunk. Egyenlő a nullával ez a pénz ilyen árak mellett. Nagyon nehezen tudunk venni mindent, a ruháztatás is úgy van, hogy nekik megveszem, de akkor magunkra nem jut semmi. Karácsonyra sem biztos, hogy tudok venni valamit. Sokszor volt már, hogy csak a fát öltöztettük fel.

– Mennyi pénzből élnek?

– Hát szerényesen. Én is dolgozok, a párom is itt a közmunkában. Kapom a családit meg a gyest. De hát értelme nincs dolgozni, mert nekem van letiltásom. 76-ból kikapok 41 ezret

.– Milyen letiltások ezek?

– Ó, hát mindenféle, például Provident, meg más ilyen. Amit még régebben felszedett az ember, az most mind utánam jött. És leszedik. Össz-vissz egybe begyön nekünk 141 ezer meg a családi, gyes, az 73 500 forint. Ennyibű vagyunk öten.

– Van szakmája?

– Sajnos nincs. Utólag megbántam. Még a kilencediket elvégeztem, de a tizediket nem. Nagyon szerettem volna fodrász lenni vagy takarító. Amivel úgy el tud állni az ember.

– Dolgozott nem közmunkán is?

– Nem, soha. Csak így. Most kezdtem el a közmunkát is, Zsanit másfél évesen adtam be a bölcsődébe. Úgy tudtam elállni dolgozni.

– Hány éves?

– 26 leszek.

„Kocsira gyűjtünk, hogy orvoshoz vihessük a gyerekeket”

Munkalehetőség nem igazán van a környéken – meséli Fruzsina férje, Tibor a visszafelé vezető úton. „A férfiak dolgoznak, a nők leginkább otthon vannak. A férfiak közül sokan járnak Budapestre vagy más nagyobb városba építkezésekre. Miskolcon van egy nagy gyár, ott alkalmaznák őket, de folyamatos három műszakban kell dolgozni. Az nagyon kemény. Négy 12 órában, éjjel vagy nappal ledolgozott nap után jár két szabadnap. Meg ahhoz szoktak hozzá, hogy hetente kapnak fizetést. Ha ez nincs, akkor azt nem tudják kezelni. A nők pedig a gyerekek mellett ilyen munkabeosztást egyáltalán nem tudnak vállalni. Volt itt egy anyuka, aki megpróbálta, de három hónapnál tovább nem bírta. Marad a közmunka. Akinek jut. Segítség nélkül nem is tudom, mi lenne velük.”

Most egy autóra gyűjtünk, hogy a gyerekeket el tudjuk vinni az orvoshoz. Egy hétszemélyes kocsit vennénk – veszi át a szót Fruzsina. Több szempontból is szükségük van rá – mondja.

„Van egy egészségprogramunk, ez arról szól, hogy a gyerekeket elvisszük vizsgálatokra, elsősorban Miskolcra. Sokan nagyon rossz egészségi állapotban vannak, főleg a Fügödön lakók. Azt vettük észre, hogy nem feltétlenül azért teljesítenek rosszul az iskolában, mert képességbeli problémáik vannak, hanem, mert nem látnak, hallanak jól. A programunkban 5 éves korban mindenkit megvizsgáltatunk, ide hozzuk az orvosokat, akik itt előszűrik a gyerekeket, és csak azokat visszük tovább Miskolcra, akikkel probléma van. De vannak különböző kérések is. Van olyan gyerek, akiről kiderült, nagyon komoly látásproblémája van, rá most Budapesten várnak vizsgálatok. Egy másik kislánynak a csípőjét kell megműteni. Kiderült az egyik fülészeti szűrésen, hogy egy kisfiúnak be van szakadva a dobhártyája, egy másiknak egy gyöngy volt betokosodva a fülében. Ezek a gyerekek nem kerülnek szakemberhez, ha mi nem visszük oda őket. A szülők képtelenek elintézni. Először is időpontot kell foglalni, ehhez azért elég kitartónak kell lenni. Egy mélyszegénységben élő családban lehetetlen kihívás, hogy akár naponta 10-szer, 20-szor telefonáljanak. Nálunk viszont van egy kolléganő, aki szinte egész nap ezt csinálja. A gyermekegészségügyi központba tömegközlekedéssel egyébként is nagyon nehéz eljutni, ez többszöri átszállást jelent. A betegszállító szolgáltatás pedig fizetős, és akár egész nap várni kell rá, hiszen több faluból, intézményből gyűjtik össze a betegeket.

De nemcsak ezért kellene kocsit vennünk. Folyamatosan, feszes órarendben járunk településről településre, házról házra, hiszen a kora gyerekkori programban 50 gyereket keresünk fel az otthonukban minden egyes hétvégén. Hétköznap is vannak olyan foglalkozások, amelyekhez szállítjuk a gyerekeket, az online fejlesztésekhez például ide hozzuk őket Fügödről, Peréről, mert számítógép, internet nincs minden családnál. Mindezt most az egyetlen, 20 évesnél is öregebb Škodánkkal tesszük. A kollégáim rozsdatemetőnek hívják. Mi itt mind azt szeretnénk, hogy ezek a gyerekek és majd az ő gyerekeik jobban éljenek. De ha magukra hagynánk őket, akkor nem sikerülne."