Kezdtük elhinni, hogy csak a könyvekben, a History Channelen és távoli, vad vidékeken létezik, de a háború ránk rúgta az ajtót. Szüleink, nagyszüleink még emlékeztek rá, mi csak most ismerkedünk vele. Pedig az utóbbi 3400 évből a történészek szerint jó, ha 268 volt békés, ami nyilván relatív: messze nem minden konfliktusról tudunk és sok függ attól is, mit nevezünk háborúnak. Elég széles a paletta, de jobb híján maradjunk az országok vagy tartományok közötti, legalább ezer áldozatot követelő összecsapásoknál.
Az első ilyet, amiről van történelmi emlék, több mint 4700 évvel ezelőtt Mezopotámiában vívták: a sumer Kis királya, Mebarageszi legyőzte az elámi sereget. (A király fiát, Aggát aztán Gilgames győzte le, és így tovább.) Voltak persze korábbi háborúk is, elvégre rokonaink, a csimpánzok is rendszeresen vívnak véres csatákat a családok területének határán. Iránról tudjuk, hogy legalább 5200 éve van államszervezete, Egyiptomról alig száz évvel későbbről van emlék, Vietnám több mint 4900, Örményország több mint 4500 éve létezik. De a mai Egyiptom és Szudán Nílus-menti határvidékén találtak 13 ezer éves temetkezési helyet, ahol a csontokon nyílvessző vagy más fegyver nyomai látszottak. Az írásos történelem sok ezer háborút ismer, a Wikipédián például tízezernél több nagyobb csatának van saját szócikke. Az angol „war” (háború) az óangol „werre” és az ónémet „werran” szavakra vezethető vissza, amelyek eredeti jelentése zűrzavar, összezavar. Magyar megfelelője a szintén a rend megzavarására utaló háborítás–háború.
Már a háborúk számát illetően is sok a bizonytalanság, így azt sem könnyű megmondani, hogy ezekben hány ember veszett oda. A becslések egymilliárd életig terjednek – de ez is attól függ, mit számítunk bele, mert például hová soroljuk a II. világháború miatt meg sem született legalább 20 millió gyermeket? Ha a legpusztítóbb háborút keressük, hajlamosak vagyunk az 1939-1945 közötti világégésre gondolni. Valóban, az Encyclopaedia Britannica 40 és 50 millió közé teszi az elesett katonák és a meghalt civilek számát, de a Wikipédián már 70-85 millió halottról, a világ akkori, 2,3 milliárdos népességének mintegy 3-3,5 százalékáról cikkeznek. Ez ma 240-280 milliónak felelne meg, ami egyáltalán nem a valóságól elrugaszkodott prognózis egy – viszonylag korlátozott – atomkonfliktus esetére.
Ezeket a számokat persze némileg más megvilágításba helyezi a kínai „hadakozó fejedelemségek kora”. Ez nagyjából két és fél évszázadon át tartott, s egyetlen epizódja, a Csin és a Zsaó fejedelemségek i. e. 262-260 közötti csangpingi csatája (valójában hároméves háborúja) állítólag 700 ezer emberéletet követelt. (Nem utolsósorban azért, mert a fogoly zsaó katonákat a győztes tábornok, Bai Csin élve eltemettette.) Zsaó sosem tért magához a vérveszteségből és Kínát végül a Csin zászló alatt egyesítették. Az emberiség ekkoriban 250-300 millió főt számlált...
A kínai fejedelemségek csatározásai már a vaskorra estek és jól mutatják, milyen hatással van a technológia a háborúkra: egyre pusztítóbbá teszi őket. Bár szinte mindig javak – föld, víz, ásványkincsek, kereskedelmi pozíciók – megszerzése érdekében törnek ki, gyorsan eljuthatnak arra a szintre, amikor anyagi értelemben már a győztes sem jár jól. A hadakozó fejedelemségek korából maradtak ránk Szun-ce tábornok intelmei, amelyek közül itt egyet érdemes kiemelni: „Még sohasem fordult elő, hogy egy háború, amely sokáig húzódott volna, valaha is hasznára vált volna az országnak. Aki tehát nem érti meg teljesen a hadviselés okozta károkat, az nem képes teljesen megérteni a hadviselésből fakadó előnyöket sem.”
Az igazi okokat a kezdetektől igyekeztek elkendőzni – innen az igazságos háború elmélete, amely eleinte elég egyszerű volt, Kínában például a győztes háborút tekintették igazságosnak. IV. Ince pápa a XIII. században kerek-perec megtiltotta a háborút – hacsak nem a bálványimádás vagy szodómia bibliai bűneinek kiirtása volt a cél. Az itáliai fejedelemségek vették a lapot és attól kezdve látványosan megszaporodtak a bálványimádó szodomiták, de legalábbis az ilyen vádak. Mindenesetre szabállyá vált, hogy háborút csakis „igaz ügy” érdekében lehet indítani.
Manapság sokan az Egyesült Államokra mondják, hogy túl könnyen keveredik katonai konfliktusokba. Valóban, 246 éves történelme során csak 16 esztendeig volt békében – például most is, amióta tavaly kivonult Afganisztánból, ahol leghosszabb, két évtizedes háborúját vívta. Klasszikus hadüzenetet azonban csak 11-szer intézett ellenségeihez, utoljára 1942 júniusában Bulgáriához, Romániához és Magyarországhoz.
A jelenlegi országvezetők közül Vlagyimir Putyin orosz elnök nevéhez fűződik a legtöbb háború. 1999-ben, még miniszterelnökként indította meg a 2009-ig tartó második csecsenföldi hadjáratot (az első 1994-96 között zajlott). Ennek során 7300-14 ezer ember vesztette életét – nem számítva az 1999-es, a gyanú szerint a háborús hangulat megteremtése érdekében elrendelt házrobbantások több mint 300 halottját. A Grúzia elleni 2008-as háborúban a két oldalon mintegy 170 katona esett el. A Szíriában folyó polgárháborúba Oroszország 2012-ben kapcsolódott be és azóta 300-450 katonája esett el – a légicsapások civil áldozatainak száma tízezrekben mérhető. Az Ukrajna ellen 2014 óta folyó háború során mindkét fél felnagyított adatokat közöl a másik veszteségeiről, de abban a legtöbb megfigyelő egyetért, hogy az elesett katonák és a harcok következtében meghalt polgári lakosok száma messze meghaladja a százezret.
Azonban ez sem a legrosszabb, ami még csak 22 esztendős századunkban történt. Kongóban a 2003-ban zárult polgárháború hárommillió életet követelt. Szudán Darfur tartományában 300 ezer ember halt meg és hárommillió vált földönfutóvá. Szíriában eddig 475 ezer ember veszett oda és a konfliktusnak még mindig nincs vége.
Ennek fényében különösen érdekes Steven Pinker – a Harvard Egyetem pszichológia professzora – elmélete. 2011-ben megjelent könyvében azt írja, hogy az emberiség lassan túllép az erőszakon és megtanulja békésen rendezni vitáit, csak éppen a modern információs világban minden konfliktus azonnal és felnagyítva jelenik meg. Reméljük, igaza van, bár Putyin éppen néhány hete kezdett el arról beszélni, hogy Oroszország adott esetben elsőként is hajlandó lesz bevetni atomfegyvert. Bizonyos szempontból nem sok minden változott Mebarageszi király ideje óta.
Vlagyimir Putyin megpendítette, hogy Oroszország elsőként is kész lehet atomfegyvert bevetni