orosz-ukrán háború;

Oroszország szembesülni fog a számonkéréssel, amelynek terhei évtizedekig meg fogják határozni a néhai birodalom életét

Immár tíz hónapja része az életünknek a második világégés óta legnagyobb európai háború. És bár a harci cselekmények nem terjedtek túl Ukrajna határain, Oroszország agressziója visszavonhatatlanul beleégett mindannyiunk tudatába. 

Van aki fél, van aki aggódva figyeli a híreket, mások dühösen úgy gondolják, hogy őket csak a benzinárak szintjén érinti a tőlünk pár száz kilométerre zajló mészárlás. Bárhogyan is kezeljük a a történéseket, az egyik legsűrűbben elhangzó kérdés, hogy mikor lesz már vége, meddig tart ez az egész. Jó lenne tudni a választ, de a szakemberek igyekeznek elkerülni a bulváros jósolgatást. Leginkább azt valószínűsítik, hogy ki nyer, valamint, hogy a vereséget elszenvedőnek mennyire lesz fájdalmas és hosszú a benyújtott számla.

Ha lehántjuk a minden irányból ható propagandát és maradunk a szikár katonai, gazdasági, világpolitikai tényeknél, akkor nagy bizonyossággal valószínűsíthető, hogy Oroszország elvérzik, és kénytelen lesz feladni a 2014 óta elfoglalt összes megszállt területet. Moszkva szembesülni fog a számonkéréssel, azzal a tételes számlával, amelynek terhei évtizedekig meg fogják határozni a néhai birodalom életét. Tévedés azt gondolni, hogy ennek a számlának az első tételei idén február 24-ét követően keletkeztek, netán 2014 óta gyűlnek. A történet sokkal korábban vette kezdetét. Ezt jelképesen ahhoz a pillanathoz kapcsolhatjuk, amikor Putyin egy igazán kényes, történelmi döntés előtt találta magát. Minden oroszok elnökeként eldönthette, hogy milyen utat szán Oroszországnak. Már elnöki korszaka elején rendelkezett azzal a bizalmi tőkével, amire támaszkodva elindíthatta volna Oroszországot az integráció útján, egy a világgazdaságra nyitott, modern, demokratikus jogállamként. Biztos, hogy nem lett volna könnyű dolga. Egyfelől le kellett volna győzni az oroszokba a külfölddel szemben évszázadok óta belenevelt bizalmatlanságot. Egyben oldani kellett volna a világnak azt a történelmileg nem alaptalan félelmét, ami mélyen beleivódott az orosz birodalommal kapcsolatban.

Ma már látjuk, hogy nem ezt választotta. Hogy miért, mi volt az oka a döntésének, nem tudni. Csak nagyon kevesek ismerhetik a választ, közülük is sokan állítják, Putyinnak esélye sem volt elindulni egy másik úton. Hírszerző múltja, KGB-s neveltetéséből fakadó világlátása állítólag eleve kizárta az orosz hagyományoktól idegen gondolkodást. Ebben biztos támaszt nyújtott neki a szentpétervári üzleti-haveri kör, és a titkosszolgálati holdudvar, ami átszőtte a teljes elnöki és kormányzati apparátust.

Az új korszak elindulását nem lehet valamilyen konkrét naphoz, esetleg emlékezetes dátumhoz kapcsolni. Egy folyamatról beszélhetünk, olyan események sorozatáról, melyek következtében szép lassan felszámolták a többpárti demokrácia, a jogállam és az alkotmányos rend által szavatolt piacgazdaság kezdeti, zsenge alapjait.

A parlament szerepe jelképessé vált, a mindenkori választások sajátos lebonyolítása lehetetlenné tette bárminemű ellenzéki gondolat térhódítását.

A hatalommal egyet nem értő, azt esetleg bíráló politikusok lejáratása, megfélemlítése, nem ritkán meggyilkolása az orosz belpolitika természetes elemévé vált. Borisz Nyemcov például a putyini Oroszország legnépszerűbb, következetes és félelmet nem ismerő bírálója volt. Valódi alternatívát kínált, megerősödése fenyegetést jelentett. A Kreml falaitól, a Vörös tértől pár száz méterre lőtték le 2015-ben. Hasonlóan végeztek ki újságírókat, magas rangú katonai vezetőket, üzletembereket. Alekszej Navalnij megmérgezése véletlenül nem sikerült, így őt az önkéntes hazatérése után 2020-ban juttatták börtönbe... De nem életbiztosítás a gazdasági elithez tartozás sem. Dollármilliárdos cégvezetők követnek el családostul öngyilkosságot, szenvednek balesetet jachtozás közben, vagy esnek ki irodaházak, szállodák ablakain Moszkvában, a spanyol tengerparton, vagy éppen Indiában. Ez utóbbi mostanság a legnépszerűbb halálnem az érintettek körében, úgy, hogy idegenkezűséget egyik esetben sem tudnak megállapítani.

A gazdaság egészét a hatalmi elit szűk csoportjai és az elnök oligarchái birtokolják. A civil szervezetek betiltásával és a teljes független sajtó bedarálásával a kör már korábban bezárult. A hatalom korlátlan koncentrációjával csak idő kérdése volt, hogy a birodalom éhsége mikor csap át a határokon.

Arról a mai napig vitatkoznak az elemzők, hogy a nyílt katonai agressziók természetes részei a birodalmi eszköztárnak, vagy jobb híján így tudnak reagálni a demokratikus jogállamok „fenyegető” közeledésére. Egyesek szerint a kontroll nélküli, egyszemélyi birodalomépítés Putyin esetében csak azt a célt volt hivatott szolgálni, hogy zavartalanul, belső ellenállás nélkül foghasson hozzá a széthullott Szovjetunió legalább részleges újraélesztéséhez.

Az elnökön elhatalmasodott egyfajta birodalmi küldetéstudat. Fájt neki, hogy a hidegháborús vereség nyomán Moszkva elvesztette befolyását Kelet-Európa felett, a Szovjetunió romjain meg egy sor olyan állam jött létre, melyek történelmi orosz területeket bitorolnak. 

Ennek a világlátásnak a részeként a folyamatok egyenes útként vezettek Ukrajna megtámadásához.

Mások szerint Putyint nem is elsősorban a területszerzés ösztönözte cselekvésre. Sokkal inkább azt érezhette fenyegetésnek, hogy egy volt birodalmi szövetséges demokratikus útválasztása, netán gazdasági sikeressége követhető példaként jelenik meg. A balti államok gazdasági eredményeit, irigylésre méltó életszínvonalát még lenyelték valahogy a Kremlben. De Grúzia nem maradhatott reakció nélkül, Ukrajnáról nem is beszélve. A kaukázusi állam részleges lerohanása, a kilenc napos villámháború 2008-ban csak előjáték volt. A főpróba 2014-ben zajlott le a Krím-félsziget felségjelzés nélküli katonákkal való megtámadásával, valamint a kelet-ukrajnai donyecki régió titkosszolgálati akció keretében történő elfoglalásával. Bármi is volt a moszkvai vezetés hivatkozása ezekben az esetekben, a lényeg, hogy katonai erővel, nemzetközi jogot sértve, szomszédos államok területét kebelezték be. A hamis állítások teljes tárháza felvonultatták. A gátlástalanság mélypontján fenyegető határ menti biológiaifegyver-laboratóriumokról, fertőzést terjesztő szúnyogokról és madarakról szóltak a fantáziálások.

Az Ukrajna ellen indított háborúval vált teljessé az őrület.

Oroszország mostanra a mozgósítás és a bevetett új fegyverzetek ellenére folyamatosan szorul ki Ukrajnából, a nemzetközi porondon pedig magára maradt. Iránt és Észak-Koreát kivéve nincs támogatója, miközben állítása szerint nem is Kijevvel háborúzik, hanem az Egyesült Államok vezette NATO-val. Putyin megfogalmazása szerint Oroszország szab gátat a Washington által a világra erőltetett új, egypólusú rendnek. És reményei szerint ezt úgy viszi véghez, hogy Oroszországgal, mint a nemzetközi politika meghatározó pólusával kénytelenek lesznek számolni. Hogy mikortól? Az ebben a kanyarban még nem látszik. Viszont az igen, hogy Kijev és szövetségeseinek népes csoportja benyújtják a számlát a megölt és megnyomorított százezrekért, a lerombolt városokért, falvakért, a háborús bűncselekményekért. A tételes számla hosszú lesz, és vélhetően Putyin számára a legfájóbb pontjait azok az oroszok kérik majd számon, akik rádöbbennek, hogyan tették tönkre Oroszországot és az életüket az elmúlt húsz évben.