XVI. Benedek alakja még sokáig viták forrása lesz. Személyiségének megítélésében sokat nyomhat a lapban Fernando Meirelles 2019-ben megjelent, "A két pápa" című filmben, amelyben Benedek szerepében valóban maradandót nyújtott Sir Anthony Hopkins. Bármilyen kiváló alkotásról van is szó, valójában a filmből megismert Benedek teljesen más volt, mint a „valódi” emeritus pápa. Joseph Ratzinger ugyan valóban a hit őrzőjeként lépett fel, de nem volt az a határozott, kérlelhetetlen, a mások véleményét meg nem hallgató, támadó jellegű személyiség, mint Meirelles filmjében, hanem rendkívül bizonytalan, halkszavú személyiségként ismerték, aki a bírálatok elől inkább elefántcsonttornyába menekült.
Ha csak pápai intézkedéseit vennénk alapul, megítélése alighanem nem is lenne annyira negatív, ám a Hittani Kongregáció prefektusaként igen rossz hírnevet szerzett magának, kezdve a felszabadítás teológiája elleni fellépéssel, folytatva a családokat érintő konzervatív döntésekkel. Amikor például 1996-ban három német püspök azzal a javaslattal állt elő, hogy szigorú feltételek teljesítése mellett az elváltak és újraházasodottak is részesülhessenek az oltáriszentségből, azaz megáldoztathassák őket, Ratzinger figyelmeztette őket arra, hogy ez szembe megy az egyházi tanítással.
Az is tény, hogy akadtak kifejezetten szerencsétlen megnyilvánulásai, ezek közé tartozik a 2000 augusztusában megjelent Dominus Iesus című nyilatkozat, amivel a protestáns egyházakat bőszítette fel, illetve amikor - már pápaként - 2006-ban egy beszédében a Mohamed próféta által tett „gonosz dolgokról” tett említést, ekkor a muszlimokat haragította magára, de a bírálatok hatására rögtön visszavonulót fújt. A ballépések közé tartozik négy ultrakonzervatív püspök, köztük a brit Richard Williamson kiátkozásának feloldása. Pedig utóbbi egy a svéd televízióban tett nyilatkozatában azt állította: hatmillió helyett „csak” 300 ezer zsidót gyilkoltak meg a második világháborúban és egyet sem gázosítottak el. A Vatikán bocsánatkérésre és korábbi nyilatkozatától való teljes elhatárolódásra szólította fel a holokauszttagadó püspököt, majd később kifogásolta, hogy a főpap nem tett teljes mértékben eleget a kérésnek. Kiderült, hogy a kiátkozás feloldásakor a pápa nem tudott Williamson nyilatkozatáról, ami persze nem mentette föl az egyházfőt. De szokatlan módon önkritikát gyakorolva 2009 márciusában elismerte: hibát követett el, amikor nem tárta fel a püspök hátterét.
Mennyire okolható csak ő a Vatikánban a nyolcvanas években végbemenő konzervatív fordulatért? Valóban kizárólag ő határozta meg az egyház irányvonalát? Ne feledjük ugyanis, hogy minden teológiai és egyéb kérdésben a mindenkori egyházfő mondja ki az utolsó szót, tehát akkor II. János Pál.
Az egyes országok püspökei rendszeresen tesznek ad limina látogatást a Vatikánban. A nyolcvanas években a különböző dikasztériumoknál, „minisztériumoknál”, nem egyenragú félként kezelték őket, hanem afféle kisdiákként. A főpapok utólag arról számoltak be, egyedül Ratzingernél érezték azt, hogy odafigyelnek arra, amit mondanak.
XVI. Benedek összetett személyiségét jelzi a papok által elkövetett szexuális bűncselekmények feldolgozása is. Sokan hajlamosak őt hibáztatni azért, hogy sokszor eltussolták ezeket az eseteket, de ez sem ilyen egyszerű: az egész vatikáni igazságügyi rendszer úgy épült fel, hogy jó esetben is évekbe telt míg egy papot felelősségre vontak volna bármilyen bűncselekményért - már ha egyáltalán felelősségre vonták az érintettek.
A papi visszaélések túlélőinek legfőbb amerikai érdekvédelmi szerve, a SNAP egyik tagja Benedek halála után így nyilatkozott: "Véleményünk szerint XVI. Benedek pápa az egyház legsötétebb titkait viszi magával a sírba". Matthias Katsch a német túlélőket képviselő Eckiger Tisch csoport tagja pedig úgy vélte, Benedek úgy vonul be a történelembe a visszaélések áldozatai számára, mint " aki hosszú ideig felelős volt abban a rendszerben, amelynek áldozatául estek". Benedek nem volt hajlandó sem személyes, sem intézményi felelősséget vállalni a problémáért, még azután sem, hogy egy független jelentés őt magát is hibáztatta négy eset kezelése miatt, amelyek még müncheni érdekként történtek.
Ugyanakkor feledésbe merül, hogy a papi visszaélések terén Benedek többet tett, mint bármelyik elődje együttvéve, és nagyságrendekkel többet, mint II. János Pál, akinek pontifikátusa alatt történt számos visszaélés.
A Hittani Kongregáció prefektusaként, Joseph Ratzinger már az 1980-as években láthatta a szexuális visszaélések drámai mértékét. A Vatikánba apránként érkeztek hírek ezekről az ügyekről Írországból, Ausztráliából és az Egyesült Államokból, és Ratzinger már 1988-ban megpróbálta meggyőzni a vatikáni jogi osztályt, tegye lehetővé a bántalmazó papok gyors eltávolítását. A vatikáni törvények akkoriban hosszú és bonyolult kánonjogi pereket írtak elő a papok megbüntetéséhez, és ezt a jogi eljárást is csak végső esetben alkalmazták, ha a papok gyógyítására irányuló "lelkipásztori" kezdeményezések kudarcot vallottak. Ez a megközelítés katasztrofálisnak bizonyult, lehetővé téve a püspökök számára, hogy a bántalmazókat plébániáról plébániára helyezzék át, ahol újra molesztálhattak gyermekeket.
S itt láthatjuk, milyen súlyos rendszerhibáról volt szó: a jogi iroda szintén 1988-ban elutasította Ratzinger kezdeményezését, arra hivatkozva, hogy meg kell védeni a papok védekezéshez való jogát.
2001-ben Ratzinger beszélte rá II. János Pált arra, hogy vegye komolyan ezeket az ügyeket és minden visszaélési ügyet küldjenek felülvizsgálatra a Hittani Kongregációhoz. Egy viszonylag ismeretlen kánonjogászt, Charles Sciclunát kért fel főügyésznek a szexuális bűncselekmények ügyében, aki mára a visszaélések elleni küzdelem élharcosának számít a Vatikánban. Az egyházi törvények módosításai lehetővé tették, hogy a szexuális visszaélések elévülését eseti alapon feloldják.
Az intézkedéseknek meg is volt a hatása 2004 és 2014 között (ez egy-egy év eltéréssel megfelel Benedek pontifikátusa idejének) mintegy 3400 esetet jelentettek a Szentszéknek, 848 papot lefokoztak, további 2572 papot pedig enyhébb büntetésre ítéltek, az egyetlen valaha nyilvánosságra hozott vatikáni statisztika szerint.
Összességében megállapítható: Benedek volt az első, aki komolyabb lépéseket tett a szexuális visszaéléseket elkövető papok ellen, ám ahogy dolgozták fel ezeket az ügyeket, kiderült, hogy a probléma sokkal súlyosabb az előzőleg véltnél, újabb és újabb csontvázak hullottak ki a szekrényből, s ezekkel már Benedek nem volt képes megbirkózni, többek között ez is vezetett 2013-as lemondásához.
Elbúcsúznak a hívők
Azok, akik közel álltak Josef Ratzingerhez, már vasárnap elbúcsúzhattak tőle a Mater Ecclasiae kolostor a kápolnájában, ahol az emeritus pápa 2013 februári lemondása óta élt. A hívők hétfőtől szerdáig inthetnek örök búcsút Benedeknek a Szent Péter-bazilikában: hétfő reggel szállították át ide a holttestét, majd ravatalozták fel. Benedek kifejezetten egyszerű búcsúztatási szertartást kért.
A három nap mindegyikén 30-35 ezer embert várnak a Szent Péter-bazilikába, ahol hétfőn 9 és 19 óra, kedden és szerdán pedig 7 és 19 óra között várják a híveket. A csütörtök reggel 9:30-kor kezdődő gyászmisére, amelyet Ferenc celebrál, 50-60 ezer embert várnak. II. János Pál 2005 áprilisában bekövetkezett halála után egymillió hívő érkezett Rómába, többségük Lengyelországból.
Ferenc még nem gondolkodik a lemondáson
Újra és újra hírek jelennek meg arról, hogy Ferenc pápa, elődjéhez hasonlóan lemond, de sokan azzal hessegették el ezeket a feltételezéseket, hogy azért az mégis példátlan lenne, hogy három pápa – közülük két emeritus – legyen a Vatikánban. XVI. Benedek halálával változik a helyzet, ez az ellenérv megdől. Ugyanakkor egyelőre Ferenc láthatóan nem kíván távozni, bár a leköszönéséről kapcsolatos híreket időnként ő maga táplálja, sőt, mintha mulattatná is az, hogy erről milyen hírek jelennek meg.
Nem sokkal 2013-as megválasztása előtt azt közölte a 86. születésnapját tavaly decemberben ünneplő Ferenc, hogy rövid pápaságra készül, ami után számos cikk jelent meg esetleges, „eddig nem ismert” betegségéről. 2021-ben vastagbél műtétje, tavaly pedig súlyosbodó térdpanaszai miatt reppent fel esetleges lemondásának híre, de ő maga ezzel kapcsolatban azt mondta, a pápa a fejével kormányoz és nem a térdével. Aztán az Abc című spanyol lapnak adott, karácsony előtt megjelent interjújában elárulta, hogy 2013-ban átadta az akkori államtitkárnak, Tarcisio Bertonénak feltételes lemondási nyilatkozatát, ami akkor lépne életbe, ha egészségügyi okokból már nem tudná ellátni hivatalát, de ez a közlése is inkább csak a kérdéseket gyarapította. Ki dönti el, hogy már nem képes elvégezni pápai teendőit? Milyen kritériumokról van szó? Ráadásul hasonló feltételes lemondás már korábban is létezett, így ez önmagában szintén nem jelent semmit.
Biztosra vehető azonban, ha Ferenc már úgy érzi, valóban nem tudja a katolikus egyház javát szolgálni, távozik. 2014 óta többször ismételgette, hogy elődje a lemondással "megnyitott egy ajtót, az emeritus pápák ajtaját", és ha "egy római püspök úgy érzi, ereje fogyatkozik, fel kell tennie magának ugyanazokat a kérdéseket, mint azt Benedek tette". 2016-ban aztán Örményországból hazatérve feltette a költői kérdést, "hetven évvel ezelőtt nem léteztek emeritus püspökök, ma pedig vannak... De az élet meghosszabbodásával, egy bizonyos korban, lehet-e az egyház élén állni?". Tehát a jövőben lehetnek más emeritus pápák is, "nem mondom, hogy sokan lesznek, de talán kettő vagy három”.
Ezen kijelentések hatására híre ment, hogy Ferenc szabályozni kívánja a pápa primátusát, akár „nyugdíjkorhatárt” vezet be, de karácsony előtt azt mondta, nem kíván ezzel foglalkozni, majd a Szentlélek dönt. Mindenesetre tavaly nyáron kifejtette: lemondása után "Róma emeritus püspökének" és nem emeritus pápának nevezné magát, nem viselné a fehér reverendát, nem élne a Vatikánban. Nem is térne vissza Argentínába, hanem Rómában maradna, "talán" a Lateráni bazilikában. Szeretne betegeket látogatni.
Búcsúzik a világ XVI. BenedektőlErő helyett esztétika – XVI. Benedek halálára