- Légrádi Gergely: Tovább

Mintha a kinyújtott karod lennék. A magától értetődő folytatásod. A te akaratod szerint.
Értetlenkednek, amikor megtudják a valódi koromat. Vagy egyszerűen kinevetnek. (Te így is, úgy is jókat derülsz rajta, ugye?) A legtöbbször aztán nem is mondom. Inkább azt válaszolom, amennyi a születésem óta eltelt. Ilyenkor egy biccentéssel tudomásul veszik. Nem lepődnek meg. Ha nekik jobb így, hát legyen. Épp elég, ha én tudom, mióta tart.
Akik ismernek, nem tartják furcsának, hogy ugyanabban a lakásban élek, mint az anyám, és jobbára ugyanazokat a dolgokat használom, ugyanazokat a ruhákat hordom, mint az anyám. Ez valahogy magától értetődő, hiszen kéznél vannak. Meg aztán az anyám legtöbb holmija újra divatba jött. Ugyanaz a méret, és bárki bármit mond, egyáltalán nem állnak olyan rosszul nekem. (Tudom, hogy büszke vagy magadra. Hogy ezt is milyen jól elintézted.) A rokonok, a barátok nagy része pedig észre sem veszi, hogyan öltözködöm, milyen a fülbevalóm. Helyette mindenki azt szajkózza, hogy szakasztott úgy nézel ki, mint az anyád. Összetévesztésig hasonlítasz az anyádra. Ilyesféléket mondogatnak. Mondjuk nem tévednek sokat. Még akkor sem, ha ez így nem igaz, mert nem értenek semmit, és épp, hogy a szemüktől nem látnak. De ez egyáltalán nem zavar. Nem úgy, mint az a néhány vénember, akiknek dolga volt az anyámmal, valamikor az utolsó évtizedben. Állandóan itt zsonganak körülöttem. Mint a muslicák a levet eresztett, rothadó gyümölcsök mellett. (Néhányuk azért meglepett, mit mondjak.) Olyan, mintha ők tudnák. Megéreznék valahonnan. Talán éppen a szagról vagy valami ki nem mondottról, ami egyértelművé teszi számukra, hogy ez így van, és vajmi keveset tehetek ellene. De az is lehet, hogy annyira süketek és bolondok, hogy megtéveszti őket a ruha, ahogy az anyám is hordta, és persze a járás, ami hasonló lehet ahhoz, ahogy egykor az anyám közeledett feléjük. Ők azok, akik nem csodálkoznak, hogy mindent tudok a múltról. Arról is, amikor még nem is éltem. Úgy beszélnek velem, mintha minden a régi kerékvágásban haladna tovább. Ha kérdeznek, úgy tesznek, mintha mi sem lenne természetesebb, hogy az anyám válaszol nekik.
Nem zavarja őket, hogy mindez engem mennyire nyomaszt. Nem hagy magam lenni. Az ő hangját hallom, az ő hangján szólalok meg. Az ő emlékeit dobja fel az agyam.
Mindenki felháborodott, hogy nem megyek el az anyám temetésére. (Tudom, te nem.) Hát, ha még meghalt volna, úgy rendesen, igazából, ahogy mások csinálják, akkor ott lettem volna. Ha magával vitt volna mindent, tisztességesen, akkor mi sem természetesebb, hogy én is elbúcsúztatom. De így? Ellép innen, mint aki jól végezte dolgát, miközben mindent itthagy nekem. Folytassam, az övét, az enyémet is. Mintha ez így volna rendjén. Na, persze, hogy csupán a puszta jelenlétemmel hazudjam a temetésen, hogy megállt a szíve, így pedig végérvényesen elment, befejezte a földi pályafutását, és most mindannyian vegyünk végső búcsút tőle. Vennék én, ha már elpatkolt, vennék én, ha befejezte volna, de az anyám ezt sem úgy csinálta, mint minden más földi halandó. Ahogy a normális anyák szokták. (Igen, anyám. Úgy.) Egész életében renitens volt, hát halálában is hű maradt önmagához. Önző és figyelmetlen. Akit egy jottányit sem érdekel, hogyan csesz ki a saját gyermekével.
Tényleg, ezt most direkt csináltad, vagy megint nem figyeltél oda? Hallod, anyám? Szóval? Csak azért kérdezem, mert a sajátom is bőven elég. Meg aztán, így hogyan vállaljak gyereket, mi? Honnan tudhatom, hogy őt békén hagyod majd?