Olyan esemény századik évfordulója volt a napokban, amiről már Berlin és Párizs is szívesen elfelejtkezne. 1923-ban foglalták el a francia csapatok a Ruhr-vidéket arra hivatkozva, hogy Németország elmaradt a háborús jóvátétel kifizetésével. Ezt a lépés arculcsapásként értékelték a németek. Hitler 1940 májusában állt bosszút Franciaország lerohanásával. Ez a franciák lelkén ejtett sebet, jellemző, hogy egyes idősebb polgárok még ma is emlegetik: bezzeg az ukránok képesek voltak ellenállni a hódítóknak, ők akkor nem.
A második világháború után merült fel, hogy rendezni kell a két állam viszonyát, véget kell vetni az ellenségeskedésnek. Egy sor olyan projekt indult, beleértve az oktatást is, ami ezt a célt szolgálta, s ennek volt csúcspontja az Elysée-szerződés, amelyet Charles de Gaulle és Konrad Adenauer írtak alá hatvan éve, 1963. január 22-én. Voltaképpen ez az 1988-ban továbbfejlesztett dokumentum tette lehetővé a mai értelemben vett modern Európa létrejöttét, hiszen a német-francia tengely nélkül elképzelhetetlen lenne az egységes EU.
Bár Emmanuel Macron francia elnök és Olaf Scholz német kancellár a szerződés aláírásának emléknapján úgy ünnepeltek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, az ukrajnai háború óta érezhető némi távolodás. Franciaország nehezen emésztette meg a magas energiaárak hatásainak enyhítését célzó 200 milliárd eurós német csomagot. Ez ugyanis nem csak a magánfelhasználókra, hanem a vállalatokra is vonatkozik, tehát versenyjogi szempontból előnybe hozza a német cégeket. A háború során is egymástól függetlenül jelentették be, milyen fegyvereket szállítanak Ukrajnának, miközben „nagyobbat szólt volna”, ha ezt együtt teszik meg. Macron konkrét stratégiai tervvel rendelkezik Európa befolyásának növelésére, beleértve a védelmi politikát is, Németország azonban bizonytalankodik, nem gondolkodik a NATO keretein kívül.
Mostanság különösen fontos lenne, hogy visszatérjenek az Elysée-szerződés szellemiségéhez, mert Európa látná kárát annak, ha alapkérdésekben nem tudnának közös nevezőre jutni.