– Érzi önmagában is az újkapitalista, neoliberális struktúrák okozta lélektani változást, amelyről a könyvében ír?
– A saját lelkemben nem érzek érdemi változást. Talán több erőfeszítést kíván, hogy higgyek egy jobb világban. Bár 1989-ben sem voltak illúzióim. Az új elit című írásomban már akkor kifejtettem, hogy a hatalomra került fiatal technokrata csoportosulás látszólag egy kapitalista fejlődés előtt nyitja meg az utat, de valójában rendi jellegű társadalmi viszonyokat fog létrehozni. Hatalmas társadalmi egyenlőtlenségekkel és feszültségekkel. A kialakuló rendszerben a piacgazdaság összes kelléke meglesz, szabad árak, rugalmas hitelek, kamatok stb., de a szisztéma alapvetően feudális marad, az úr-szolga viszony lesz benne a domináns. Ugyanakkor hittem, hogy felnövekszik majd egy új nemzedék, amely kritikailag fog reflektálni ezekre az átalakulásokra, a rendszerváltásra, és felvázol egy másik utat Magyarország és a világ számára. Ez is bekövetkezett, színre lépett ez a generáció, mégis nehezebb a hitet táplálnom magamban, mert korábban sok csalódás ért.
– A korábbi rendszerkritikai kezdeményezések kudarcai miatt?
– Igen. Jó példa rá a munkástanács mozgalom a rendszerváltás idején, amely baloldali civil mozgalomként született, munkás-önigazgató elképzelésekkel, ám miután elindult a politikai szféra felé, a Munkástanácsok Országos Szövetségéből egy jobboldali szakszervezet jött létre. Feladta eredeti célkitűzéseit, lemondott még a részleges dolgozói tulajdon programjáról is. Aztán jöttek a globalizáció-kritikai mozgalmak, de elhaltak, mert nem tudtak globális és lokális baloldali alternatívát nyújtani a 2008 utáni világgazdasági válságra. Másrészt nagyon heterogén társadalmi csoportokat próbáltak integrálni, az élcsapatukat képező korosztály pedig lassan elérkezett a családalapítás korszakába, amikor már el kell kezdeni alkalmazkodni a fennálló viszonyokhoz. Magyarországon még kevésbé voltak gyökerei ennek a „Lehet más a világ!” mottójú mozgalomnak, de fontos, hogy hazai résztvevőiből nőtt ki a Lehet Más a Politika párt, az LMP. Harmadik utas elképzeléseket fogalmazott meg, a politikában liberális, a gazdaságban baloldali, a kultúrában konzervatív értékeket képviselt, de sajnos ez az irány is zsákutcába futott. Túlságosan eltérő áramlatokat próbált összehangolni, ami nem sikerülhetett hosszútávon. Pedig talán lett volna társadalmi bázisa, de előbb meg kellett volna szerveznie a civil hátterét, különös tekintettel a különböző társadalmi csoportok érdekkonfliktusainak kezelésére. Most a Szikra Mozgalom megjelenésének tudok talán a legjobban örülni, de félő, hogy a politika őket is meg fogja enni. Távolabb kéne tartaniuk magukat az ellenzéki pártoktól, adódik, hogy elsősorban a terebélyesedő DK-tól, mert különben nem fognak tudni érdemben reflektálni a 2010 előtti viszonyokra. Mert akik ma a DK szellemi bázisát alkotják, a rendszerváltás utáni késő-kádári technokraták és utódaik. Ez a hatalmi csoport pedig olyan neoliberális modellt valósított meg, amely nagy társadalmi feszültségeket, nyomort, kilátástalanságot és identitásvesztést okozott, megnyitva az utat a válságkezelést és új nemzeti azonosságtudatot egyaránt kínáló orbáni kurzus számára a hatalomhoz.
– A rendszerváltásnál lett volna a tőkés átalakulásnak reális alternatívája?
– Utólag erre már nehéz válaszolni. A munkástanácsok mögött álló egyik értelmiségi csoportnak, amely az Eszmélet folyóirat körül gyülekezett, az volt az elképzelése, hogy talán az önigazgatási szocializmus ideje jött el. Ez alapvetően morális kiállás volt, nem volt realitása. De létezett egy koncepció a dolgozói résztulajdonosi programról is. Ennek lényege, hogy a vállalatoknál a dolgozók részvényeket, tulajdonosi jogosultságot kapnak, ami lehetőséget ad, hogy befolyásolják a vállalati döntéseket, és részesedhessenek a profitból. Meg is lehetett volna valósítani. Ám ahogy a munkástanács mozgalom betagozódott a politikai elitbe, úgy alakítgatták a dolgozói tulajdon jogi feltételeit, hogy az alkalmazhatatlan legyen. Egészében azt hiszem, magának a kapitalizmusnak nem volt alternatívája. Történetileg nézve, az én megközelítésemben a kádári konszolidáció után egy sajátos harmadik utas fejlődés indult el Magyarországon, amely szocialisztikus és kapitalisztikus elemeknek egyaránt helyet adott. Az 1970-es évek végén létrejött demokratikus ellenzék sem liberális volt, hanem harmadik utas. Megpróbálta a két rendszer előnyeit ötvözni. Még az eltérő eszmék, értékrendek is össze tudtak találkozni a fejekben. Csakhogy ehhez a kétpólusú világrend kellett. Amikor az a globális kapitalizmus győzelmével felbomlott, a harmadik út beszűkült, majd eltűnt a láthatárról. Már csak arra lett volna lehetőség, hogy kicsit emberarcúbb kapitalizmus jöjjön létre. Bár, ha belegondolunk, a jóléti kapitalizmus is a kétpólusú világ terméke volt.
– Sokat foglalkozik az átalakulás társadalomlélektani vetületével. Kiemeli a neoliberalizmus lélektani hatását, a nacionalista tradíciók előretörését az atomizálódott ember identitásigénye miatt. Nálunk milyen szociokulturális örökségre épül a mai állapot?
– Az egyik régi örökség a ravasz szervilizmus. Amikor nem azonosulok a fennálló viszonyokkal, de alkalmazkodom hozzájuk, a közelebbi és távolabbi főnökökhöz, akiket mindeközben megvetek, és próbálom kijátszani is őket egymás ellen. Ehhez kapcsolódó másik nagy hagyományunk az örökös lavírozás. Erre játszik rá most a kormány a háborúval kapcsolatos álláspontjában. Kicsik vagyunk, húzzuk meg magunkat, maradjunk ki a nagyok dolgából. Ami időnként átcsap abba a képzetbe, hogy mi vagyunk Európa védőbástyája. És fontos még megemlíteni egy másik dichotómiát is, amely jelen van a társadalom széles rétegeiben. Bibó István hívta fel rá a figyelmet 1948-as, Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című tanulmányában, amelyben hamis realistákról és túlfeszült lényeglátókról ír. Bibó a társadalom vezetőit sorolja ezekbe a kategóriákba, de a vázolt két magatartásminta tetten érhető a társadalom többi rétegében is. A hamis realisták szinte gondolkodás nélkül alkalmazkodnak, ide-oda tologatják életük darabjait, próbálják betömni a folyamatosan keletkező lukakat. Minden egyes lépésük igazolható, de az életvitelük egésze mégis csődhöz vezet. Ezzel szemben a túlfeszült lényeglátó általában tisztában van vele, főleg érzelmileg, hogy krízisben van, de nem tud konkrét megoldást találni az életére, ezért gyakran deklasszálódik, deviánssá válik.
– Mit tud még mindehhez korunk hozzátenni?
– Új, globális jelenség a neoliberális és az autoriter pszichopolitikák egymás mellett élése. A neoliberális pszichopolitikáról szóló elméletet, amely az egykori frankfurti iskolából, Marcusetól, Adornótól és társaiktól eredeztethető, a dél-koreai Byung-Chul Han dolgozta ki. Lényege, hogy a hatalom az emberek tudattalanjának mozgósításával éri el, hogy uralkodhasson rajtuk. Például úgy, hogy megszeretteti velük a kizsákmányolt munkájukat. A neoliberális pszichopolitika a korlátlan szabadság jelszavával darabjaira szaggatja az emberek identitását, összefüggésben azzal is, hogy az újkapitalizmusban rengeteg irányban kell alkalmazkodni. Az emberek ezért egy idő után elkezdik rosszul érezni magukat, ráadásul gazdasági és egészségügyi válságidőszakokat is át kell vészelniük. Így egyre erősebben kezdenek vágyni a nyugalomra, biztonságra, egy átláthatóbb világra. Részben ez hívja életre az olyan vezéralkatú politikusokat, mint Vlagyimir Putyin, Orbán Viktor, Donald Trump, akik az emberek szétszórt identitásait összerendezik, hierarchiába állítják, az egész csúcsára pedig a nemzet és a vezér iránti érzelmi elköteleződést helyezik. Ezt hívom autoriter pszichopolitikának.
– Ez nem fenyegeti a neoliberalizmust?
– Nem, mert a kettő együtt van jelen. A neoliberális pszichopolitika kitermeli az autoritert, az autoriter meg a neoliberálist. A társadalom pedig kétségbeesetten rohan egyiktől a másikhoz, elveszítve minden belső szervezettségét. Most is látjuk, mi történt Kínában. Az emberek fellázadtak a túl szigorú Covid-korlátozások ellen. De nem észszerű megoldásokat követelve, hanem teljesen artikulálatlanul: a francba az egésszel, elég volt, ha meghalunk, meghalunk. Az ilyesmit aztán a hatalom lelki és fizikai erőszakkal kezeli.
– De létezik ma ezzel szemben baloldali alternatíva? A Kommunista kiáltvány annak idején leírta a társadalom lényeges ellentmondásait, és felvázolta a munkásmozgalom célját, a jövő ideálisnak tartott társadalmát. Ma miért képtelen a baloldal megfogalmazni egy karakteresebb jövőképet?
– Ennek rengeteg oka van. Az egyik, hogy az a réteg, osztály, amelynek tagjai döntően munkaerejük áruba bocsátásából élnek, sokkal differenciáltabb, mint az egykori nagyipari munkásosztály. Egy informatikus ugyanúgy ide tartozik, mint egy betanított munkás. Mára a nagyipart a centrumkapitalizmus jórészt kitelepítette a fejlődő világba. A centrumországokban a termelés már sokkal elaprózottabb egységekben folyik. A munkások, a dolgozók nehezebben tudják meghatározni és képviselni közös érdekeiket. A baloldali értelmiség ezért nem nagyon találja szélesebb társadalmi bázisát. A bizonytalanság másik alapvető oka pedig az a tapasztalat, hogy amikor a magát forradalmi élcsapatnak kinevező elitcsoport felülről és részletesen előírta, hogy a társadalomban milyen strukturális változtatásokat kell végrehajtani, az így létrejövő modell megbukott. Úgy gondolom, most elsősorban a civil mozgalmakra kéne bízni annak kiérlelését, hogy milyen változások lennének szükségesek egy igazságosabb társadalom létrejöttéhez.
– De világos célok nélkül a mozgalmak sem tudnak felpörögni.
– Ki tud ma részletes és egyben reális célokat megfogalmazni? A rendszerkritikai értelmiség mintha még mindig idealizált képet dédelgetne a munkásokról. Olyan elvárásokat fogalmaz meg velük szemben, hogy legyenek műveltek és autonómok, és lehetőleg vasba is öltözzenek. De hát Magyarországon is látjuk, hogy nem ilyenek, sőt, kicsit tudnak rasszisták meg homofóbok is lenni. Ezzel a valós képpel a baloldali értelmiség nem tud mit kezdeni, és lényegében, bár ezt csak kevesen ismerik el, elfordult a munkásságtól. Aminek aztán az a következménye, hogy a szélsőjobboldali Mi Hazánk Mozgalom és Lázár János megy le Makóra a Continental gumigyárának munkásait támogatni. A rendszerkritikus értelmiség pedig a Mérce újságíróit kivéve csak elvétve volt jelen. Sok hasonló megmozdulás van, de a legutóbbi évekig egyedül a rabszolgatörvény mozgatta meg a rendszerkritikai baloldal fantáziáját. Miként az egész ellenzékét. De akkor is mi történt? Az első nagy felháborodás után egyre kevesebbet beszéltek a munkások helyzetéről, és egyre többet a jogállamiságról. Nem sikerült megszervezni egy általános sztrájkot, mely az egyedüli nyomatékot jelentette volna a szóban forgó törvény ellen. A szakszervezeti vezetők szerint azért, mert a munkásságot nem lehetett mozgósítani, a munkások szerint meg azért, mert a szakszervezeti vezetők korruptak és idomulnak a hatalomhoz.
– Ezek szerint hiú ábránd valamilyen társadalmi víziót remélni a mai baloldaltól?
– Van azért konkrét elképzelés is: a nem kapitalista harmadik út. Magyarországon ezt a Melegh Attila, Gagyi Ágnes és Sidó Zoltán nevével fémjelzett Szolidaritás Gazdaság Központ képviseli legmarkánsabban. Lényege a gazdasági demokrácia: a különböző szocialista jellegű tulajdonformák, szövetkezetek, kisgazdaságok, vállalaton belüli autonóm munkaközösségek egymás mellett élése és kompromisszuma. Ami természetesen megköveteli a piac szabályozását is. Ezt életképes iránynak tartom, de ennél konkrétabb víziót nem szükséges szerintem megfogalmazni. Fontosnak tartok még egy elvi kérdést hangsúlyozni: a nemzetállami keretek közé szorított baloldali mozgalom ma már nem több illúziónál. Ha a lokális baloldali kezdeményezések nem tudnak bekapcsolódni egy globális rendszerkritikai mozgalomba, akkor a helyi hatalmak megfojtják őket.
– Miért nincs ma szerves kapcsolat az elméleti műhelyek, illetve a pártok, a mozgalmak, a társadalmi csoportok között? Miért nem élő a baloldali gondolatkör?
– Azt természetesnek tartom, hogy az ellenzéki politikai elittel nincs szoros kapcsolat, és ne is legyen, mert az jelenlegi formájában alkalmatlan egy baloldali program képviseletére. Az alapelméletekhez való viszony megváltozásában látom az egyik problémát. A társadalomtudományok, különösen az 1970-es évek neoliberális fordulatának hatására, elkezdtek szétesni részdiszciplínákra. Az átfogó elméletek jelentősége csökken, sok helyen a marxizmus visszavonult egyetemi tanszékek falai közé. Ez összefügg a világban zajló széteséssel, amely a társadalmi élet minden rétegében, így a tudományban is megjelenik. Egyre kevésbé születnek olyan művek, amelyek viszonyítási pontot jelentenének. Magyarországon jelenleg ez nem így van, mert tényleg sok elméleti műhely létezik. De eredményeik mindaddig nem lesznek mozgósítóak, amíg a rendszerkritikai baloldal nem keresi a konkrét kapcsolatot a kizsákmányolt rétegekkel. Amíg nem épül ki mögötte egy élő mozgalom. Azaz valamilyen hatalom. A Szikra nagyon jó lépést tett ebbe az irányba azzal, hogy bedobta a köztudatba a „Fizessenek a gazdagok!” jelszót. Szerintem nagy hatása volt.
