Orbán-kormány;globalizáció;Világgazdaság;interjú;Farkas Beáta;

„Saját jelentőségünk növelésének fikciója” Se a Nyugatnak, se a Keletnek nem kell, hogy Orbán Viktor közvetítsen közöttük

A valóságtól elrugaszkodott elképzelés, hogy a tízmilliós Magyarország megtalálja a maga különútjait, amennyiben a világkereskedelemben a Nyugat és a Kelet frontja bemerevedik – állítja Farkas Beáta közgazdász. A Szegedi Tudományegyetem gazdasági karának professzora, egyben az Eötvös Csoport tagja Orbán Viktor tavaly év végén zárt körben elmondott külpolitikai víziójának gazdasági és külgazdasági elgondolásairól mondja el markáns véleményét, szakadékot lát a víziók és a napi politikai cselekedetek között.

Legkevesebb vitára ingerlő, amit a miniszterelnök az ország előtt álló politikai, (világ)gazdasági feladatokról elmondott. Stratégiaalkotásról és víziókról egyszerre beszélhetünk ebben az esetben. Mivel ért egyet, és mit vitat?

Orbán Viktornak a tárgykörben megfogalmazott világképét, amelyről Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója leírásából szerezhettünk tudomást, érdemes tárgyszerűen és tényszerűen elemezni, ideológiai bélyegek helyett. Az idézett írás a jelenlegi világrendet és annak felbomlását taglalja, amivel abban az értelemben egyet lehet érteni, hogy feltétlenül egy új korszak előtt állunk. A keretek változnak, és azzal is egyetérthetünk, hogy a szétválás az egész emberiséget tekintve kedvezőtlen folyamat.

Szétválás alatt mit értünk?

Nagyon leegyszerűsítve, hogy nyugati-keleti blokkra osztódik a világkereskedelem és a világgazdasági kapcsolatok. A gondolatmenetnek azzal a részével kevésbé rokonszenvezek, hogy ebben súlyos problémaként Magyarország jelentéktelenségének veszélyét emelik ki. Értelmezésemben a szétválás az egész emberiség számára jóléti veszteséget fog okozni, ami a magyar társadalmat is érzékenyen érinti. Emellett a gazdasági kapcsolatok lazulása a katonai kalandorság előtt is jobban megnyithatja az utat. A fegyverkezésre fordított pénz pedig erőforrásokat fog elvonni, mások mellett a klímaváltozás kezelésétől. A hosszú távú, hatékony nemzeti érdekérvényesítés szempontjából egyenesen tévutakra vezet, ha a saját jelentőségünkkel vagyunk elfoglalva.

Az Orbán Viktor felrajzolta világkép azonban nem csak ezen a ponton problematikus. Jól gondolom?

Önbecsapásnak gondolom azt a felvázolt világképet, hogy most egy olyan nem hierarchizált világban élünk, ami nagyobb teret ad a nemzeti érdekérvényesítésnek. Az ország a német nagytőke farvízén evez. Ennek a hálózatnak – ha már behozzuk a hálózatelméletet – most is megvannak a hatalmi központjai, és ezekhez bizony az Orbán-kormányok is szorgalmasan igazodnak. Ha megnézzük, hogy ezek segítségével milyen valóságos mozgásteret lehet kialakítani, akkor lehet arra hivatkozni, hogy mekkora ázsiai tőke jött be az országba, de ettől a mozgásterünk nem nőtt. Ha azt nézzük meg, hogy magyar cégek mennyire voltak képesek megjelenni az ázsiai piacon, akkor beszédes adat, hogy az összes ázsiai országba irányuló hazai kivitel a teljes magyar exportnak mindössze 5 százaléka körüli része.

Akkor ez alapján a keleti nyitás kudarc?

Attól függ, mit nevezünk kudarcnak. Ha azt, hogy kiegyensúlyozottabb, szimmetrikusabb kapcsolatokkal, versenyképesen beléphessünk a keleti piacokra, akkor igen. Ha abban a reményben vonzzuk ide az ázsiai tőkét – és itt messze nem csak a kínairól van szó –, hogy Kelet-Európában olyan központot létesítsünk, amely elsősorban a német járműgyártás és a keleti ipar közötti kapcsolódási pontot teremti meg, akkor ez a nyitás nem kudarc. Persze ehhez sok más egyéb feltételnek is meg kellene felelni, pl. az akkumulátorgyártásban a környezeti aggályok jól ismertek. Továbbá annak a régi szándéknak is végre meg kellene valósulni, hogy a magyar beszállítók feljebb lépjenek az értékláncban. A legfontosabb az volna, hogy a keleti és nyugati gazdasági kapcsolatok éljenek és virágozzanak, mert ha ezzel szemben megindul a már emlegetett szétválás, akkor nagyon kétséges, mi lesz azzal a tőkével, ami bevándorolt Magyarországra.

Tényként jelenthetjük ki, hogy a második világháború után kialakult világrendnek gazdasági értelemben is vége?

Ez nyugodtan kijelenthető. Ám ezt idealizált módon ábrázolja a miniszterelnök előadására alapozva az idézett cikk, mert abban olyan mozgásteret és befolyást tulajdonít Magyarországnak a szerző, ami inkább a vágyálmok kategóriájába tartozik. Magyarországot a közgazdasági szakirodalom félperifériális országként írja le, miként az egész térségünket. Az uniós perifériára sodródás veszélye nem most lépett fel, mert az ország itt található. Persze a magyar gyáripar technológiai színvonala magasabb, mint tizenöt évvel ezelőtt volt. Vagyis nem színtiszta összeszerelő üzem a magyar gazdaság, ez igaz. Ám relatív helyzetünk nem változott a gazdasági értékláncban. Ezt tükrözi vissza minden idevágó kutatás. A másik problematikus pont ebben az elemzésben, hogy úgy mutatja be a gazdasági szétválást mintha azt a „hanyatló és dekadens Nyugat” kezdeményezné, noha ez Kína részéről is felvállalt politika. A szétválás nem politikai okokból kezdődött. A 2008-as világgazdasági válság nyomán lecsökkent a gazdagabb, fejlett országok kereslete. Kínának ekkor a gazdasági növekedés fenntartása érdekében módosítani kellett az exportorientált gazdaságpolitikáját. Ekkor tapasztalták meg az ezzel járó kiszolgáltatottságot, így több programot elindítottak, amelyek éppen a szétválás irányába mutatnak. Ez kezdődött a „Made in China 2025” iparfejlesztési programmal, ezzel is csökkenteni szerették volna a nyugati technológiától való függésüket. Utána jött a Trump-féle kereskedelmi háború. Ezt már valóban a Nyugat kezdeményezte, és ebben megjelent az Egyesült Államoknak az a félelme, hogy Kína a fejükre nő, és ezt még idejében kellene megakadályozni. Ráadásul a Hszi Csin-ping-féle vonal egyre inkább visszatért a központosított, ideologikus, a kommunista országokra jellemző vonásokhoz, amitől Teng Hsziao-ping reformjai óta igyekeztek elszakadni. Kialakult az a modell, amelyben Kínának kétfajta gazdasági körforgást kell elősegíteni. Egyfelől saját belső fogyasztására építeni, másfelől a vele baráti országokkal létrehozni az „Egy övezet, egy út” kezdeményezést, és ezzel megteremteni a maga saját külkereskedelmi csatornáit. Látható, hogy mind a két irányból hatnak azok az erők, amelyek a szétválasztás irányába visznek. Ázsiában persze ott található Japán, Dél-Korea és Vietnám, amelyekkel Kína mellett lehet kereskedni. Ám az a valóságtól elrugaszkodott elképzelés, hogy a tízmilliós Magyarország a maga kis ügyes különútjait megtalálja, amennyiben a világkereskedelemben a Nyugat és a Kelet frontja bemerevedik. Látszik, hogy a két Orbán – Viktor és Balázs – igyekszik ahhoz a koncepcióhoz a végletekig ragaszkodni, hogy a nagyon intenzív kereskedelmi kapcsolatok és a globalizáció révén, mindenfajta ideológia félretételével kiügyeskedhető némi játéktér Magyarország számára.

Az offenzív realista iskolát követi az Orbán Viktor vezette Magyarország a nemzetközi kapcsolatokban. Mit képvisel ez az iskola, és milyen veszélyeket hordoz magában?

Sajnálom, hogy erről nincs tárgyszerű vita a hazai közbeszédben. Nem úgy kell elképzelni, hogy a karmelita kolostor egyik sarkába félrevonultak a politikai vezetők, és ott kitaláltak egy stratégiát, hanem nyíltan meghirdették az offenzív realista iskola követését. Az iskola legnagyobb hatású képviselője, John J. Mearsheimer, a Chicagói Egyetem professzora nemrégiben járt Budapesten könyvének bemutatóján – a Telexen elfogulatlan és szakszerű tudósítás jelent meg az eseményről. Vártam volna, hogy érdemleges szakmai vita indul el arról, hogy egy olyan kisméretű országnak, mint a miénk, miért életveszélyes ezzel az iskolával azonosulni, és erre építeni a külpolitikáját. Ennek a fajta magyar külpolitikai gondolkodásnak a másik forrásvidéke maga Németország. Az Orbán-kormány a saját ideológiai felhangjai mellett azért is meri képviseli ezt a külpolitikát, mert maga mögött érzi a német nagytőkét. Érdekes fejlemény, hogy a német kabinet folyamatosan válik le erről a politikáról, míg a magyar kormány rendületlenül kitart mellette. Beleértve a miniszterelnök Putyinhoz fűződő barátságát, aminek nem egészen értem a hátterét. Máskor Orbán Viktor nagyon rugalmasan tudott alkalmazkodni a változó körülményekhez. Nem tudni, miért tesznek úgy, mintha volna esély ennek a korábban a Németország képviselte politikának a folytatására.

Tömblogikáról beszélt Orbán Viktor, és ennek kapcsán arról, hogy Magyarországnak ebből ki kell maradnia. Hazánk tagja az Európai Uniónak és a NATO-nak, amelyek, akárhogyan nézem, tömbök, amelyeknek részei vagyunk. Hogyan lehet ezek figyelembe vételével tömbön kívüliségről beszélni? Emellett azt sem értem, miért lenne szükség Magyarország közvetítő szerepére a Nyugat és a Kelet között. A „nagyfiúk” ismerik és megtalálják egymás, a telefonszámokkal sem kell segíteni őket.

Ez saját jelentőségünk növelésének fikciója. Erre sem a Nyugat, sem a Kelet nem tart igényt. A gazdasági szétválás gondolatával mindkét oldalon kacérkodnak, sőt az USA-ban és Kínában konkrét lépéseket tesznek ennek érdekében. Hozzá kell tennem, hogy ez egész Európának nem tetszik, vagyis ettől nem csak Orbán Viktor boldogtalan. Az offenzív realista iskolának az egyik alapvető problémája, hogy az államokat olyan játékosként kezeli, amelyeknek a belső viszonyaival nem foglalkozik, azok iránt teljesen közömbös. Ezzel szemben azt látjuk, hogy nagyon intenzív interakció van a belső politikai berendezkedés és a külpolitikai stratégia között. Azzal, hogy azt állítjuk, hogy nem szabad a demokráciát exportálni, és mindenki úgy legyen diktátor, ahogyan neki jól esik, ettől a probléma nem megoldott. Egy ország belső viszonyai nagyon erőteljesen befolyásolják külpolitikai magatartását. Hogy Kína milyen globális szereplő lesz, hogy a Nyugat mit fog tudni vele kezdeni, erőteljesen függ attól, hogy a távol-keleti ország továbbmegy-e abba a diktatórikus irányba, ami az elmúlt időszakban jellemző (volt) rá, vagy a gazdasági fejlődés kényszere visszalöki Hszi Csin-pinget Teng Hsziao-ping öröksége felé. De például az orosz-ukrán háború kirobbanását sem lehet megérteni az orosz gazdaság egyre érezhetőbb belső versenyképtelenségének ismerete nélkül.

Orbán Viktor idézett gondolatmenetében az is szerepel, és ezzel akár egyet is érthetünk, hogy Magyarország súlyát nagyban növelné, ha sikerülne a gazdaságot a közepesen fejlett állapotából átvezetni a fejlett gazdaságok közé. Mi hiányzik ehhez?

Ha most látna az olvasó, akkor el kezdeném az államat simogatni, mert ez olyan szakállas téma. A közgazdászok ezt ötmillió alkalommal leírták. Most mondjuk fel megint azt a leckét, hogy magasabb hozzáadott értékű termelés, az oktatás fejlesztése, a humán tőkébe való nagyobb beruházás volna ehhez szükséges?

Jó, induljunk máshonnan. Orbán zárt körben elmondott beszédében és az abból készült írásban az szerepel, hogy három nagyon sikeres példa hozható erre a gazdasági ugrásra: Dél-Koreáé, Finnországé és Írországé. Ha Magyarországot hozzájuk mérjük, milyen megállapítások vonhatók le?

Őszintén nem értem a helyzetet. Ha a miniszterelnök ezeket a példákat hozza, akkor tudnia kell, hogy mindhárom esetben a fejlődés egyik legfontosabb sarokpontja az oktatás fejlesztése volt.

Amiről állítólag Orbán Viktor nem beszélt, és a cikkben sem esik szó erről.

Az egyetemekről igen. Egy hasonlattal élve, a magyar oktatás helyzete ma olyan, mintha egy épület tetejét újra cserepeznénk, de közben nem foglalkoznánk azzal, hogy a falak kiesnek alóla. Tényleg rejtély, mit gondolnak az oktatás egészéről. A kormány láthatóan komolyan gondolja a gazdasági felzárkózást, és ezzel a fejlett gazdaságokhoz való csatlakozást. Ennek kapcsán érthetetlen, hogy egy olyan közismert összefüggésnek, ami az oktatás színvonalát és a gazdaság fejlődését jelenti, miért nincs következménye. Lehetséges, hogy a 2010 után elindított, Hoffmann Rózsa nevével fémjelzett oktatási reform kudarca elvette a Fidesz-kormányok kedvét attól, hogy ezzel a területtel a későbbiekben próbálkozzanak? Ebben a kérdésben csak találgatok.

Felvetődött bennem, hogy nem akkor kezd hozzá egy kormány a politikai víziók gyártásához, amikor csődöt mond a mindennapok politikájával, amikor nincsenek szakpolitikái?

Ezt nem gondolom. A víziók szükségesek a politikához. Hosszútávú stratégiai elképzelések nélkül nem lehet jól kormányozni. Sokkal nagyobb gondnak látom, hogy a víziók és a napi politikai cselekedetek között nagy a szakadék. Nyomát sem érzékelem annak, hogy módszeresen felépített elgondolás végrehajtásával közelítene a magyar kormány a megfogalmazott hosszútávú elképzelések felé, kivéve a politikai hatalom bebiztosítását. A napi politikai cselekedetek bennem a mindennapi rögtönzések érzését keltik. A pillanat uralása zseniálisan pontos kifejezés a Fidesz-kormányok tevékenységére.