Én már úgy vagyok jó, ahogy így vagyok, / én már nem leszek másik. / Matatni szeretek, álmodok, / egész kipusztulásig – dúdolgatom magamban Cseh Tamás örökzöldjét, mert Bereményi nagyon megfogott ebben valamit. Printes újságíróként kezdtem, azt tartottam az igazinak, a mérvadónak (lásd még Hofi vonatkozó mondatát: ha már kultúra, akkor zizegjen), hiába nőtt egyre nagyobbra körülöttem az internetes világ. Volt is ehhez egy kedvenc hasonlatom, amit szinte mantraként mondogattam magamnak: úgy érzem magam, mint a budai hajós, aki látja, hogy már fektetik a síneket a parton. Valahogy mégis bíztam benne, hogy nem úgy alakul a történet, ahogy a históriák lapjain, a budai hajós hosszú ideig eldöcög majd a vasút farvizén, hogy egy combos képzavarral éljek.
Nem így lett. Pár hónapja a Szatmári Friss Újság húzta le a rolót, idén pedig az erdélyi napilap, a Krónika dobta be a printes törölközőt. Az elsőnél kezdtem, ott tettem meg az első bátortalan, illetve nagyon is bátor lépéseimet, hiszen hályogkovácsként sokkal nagyobb hévvel vetettem magam a hasábokra. Írtam verset, cikket (akkor még nem sokat tudtam a műfajokról), ami jött. A megyei napilapnál meg örültek a lelkes, kevés pénzért dolgozó kollégának. A Krónika alapítása és vízre bocsátása viszont már egészen más tészta. Ha a Friss Újság volt az első szerelem, akkor a Krónika a házasság, a mi szuzai menyegzőnk, annyi különbséggel, hogy nem egy kiszemelttel, hanem több tíz emberrel kötöttem össze az életem a nagy cél reményében: legyen az erdélyi közösségnek egy korszerű, sokszínű, a tájékoztatás objektív követelményeinek mindenben megfelelő fóruma. 1999-et írtunk.
Ahogy a szuzai menyegző kevert házasságai, úgy az enyém sem tartott sokáig. Két-három évig húztam kulturális rovatvezetőként, majd főmunkatársként, közben a lap is gyökeresen átalakult. A reményteljes folyamatokat jól jelzi a méretbeli zsugorodás: a New York Timeshoz hasonló lepedőként kezdte, kész bonyodalom volt kényelmesen olvasni – a vécén nem is lehetett úgy, hogy ne üsse be az ember a könyökét valahová, majd szinte zsebkendő méretűvé ment össze, folyton igazodva a valóság kihívásaihoz, ahhoz a tényhez, hogy az erdélyi közösség nem tud és nem is akar eltartani egy olyan lapot, amely az értéksemlegesség illúzióját próbálja nyújtani. Mert közben a hírek ingyenesekké váltak, legalábbis a net ezt sugallja, holott az igazi hírek megtalálása és átadása nagyon is drága dolog, amit Magyarországon, a sóherek hazáján kívül mindenki tudomásul is vett, és ehhez tartja magát: vagyis fizet a minőségi tartalomért, még a virtuális világban is.
Egy lap születésénél ott lenni, felfoghatatlan élmény, minden tagunk bizsereg, vulkánkitöréshez hasonló energiák szabadulnak fel, és fel sem tűnik, hogy reggeltől estig dolgozunk:
még tördelem a kultúra oldalait, de már a vezércikken vagy a glosszán jár az eszem, közben összegyűlünk valahol átbeszélni az eseményeket, nem sokkal később történt meg 2001 szeptembere, volt tehát mit megtárgyalni. De arra is emlékszem, hogy a szerkesztőségben néztem végig a magyar kézis lányok olimpiai döntőjét a dánokkal szemben, ahol taníthatóan szórtuk el a második félidei hatgólos előnyünket. És ebből lett a másnapi lap, a másnapi olvasnivaló.
A nagy bulik korszaka is ez volt, mert valahol le kellett vezetni a feszültséget, hogy ne fojtsuk meg egymást, mármint a kellő mértéken túl. Ha van még bennem szerelemhez fogható érzés a sokszorosan meggyalázott (lásd még propaganda) újságírás iránt, akkor ezt ennek a korszaknak köszönhetem. A hitnek és a kalandoknak, a leírt szó iránti mérhetetlen tiszteletnek. Meg persze a Népszabinak, amelynek viszont a megszüntetését néztem végig testközelből, külsősként, azzal a furcsa érzettel, hogy az én riportom lett az utolsó oldala az utolsó számnak, azóta is nagyképűen mondom, hogy velem ért véget a lap. Viccelek, mert így nem kell zokognom. Csak odabent.
Könnyű lenne mindezt elintézni azzal, hogy nem lehet szembepisilni az idők szavával (még egy orbitális képzavar), s csupán a dalban is megénekelt végzet következett be: matattunk kipusztulásig. Talán senkinek sem fog hiányozni sem a Friss Újság, sem a Krónika komótossága, mely fórumok persze igencsak eltávolodtak az eredeti elképzelésektől, az alapító atyák és anyák lelkesedésétől, mégis őriztek valamit abból a talán sosem volt polgári világból, amelynek Márai volt a nagy idealizátora. A reggeli kávé mellett fellapozott újság, az olvasás csöndes rítusai, a még emberi ritmusban lélegző események, a tájékozódás magunk építette univerzumai. Matatott író is, olvasó is, és közben álmodozott egy belakható, megérthető világról. Hogy az érte van, és nem ellene.
Teljes kipusztulásról persze nincs szó, hiszen ez az oldal is zizeg, amelyen ezeket a sorokat olvassák, s tán reneszánsza is lesz még, ahogy a már elsiratott bakelitnek van mostanság a zeneiparban. Vannak tehát még rezervátumai a dunai hajósoknak (utasoknak és matrózoknak), csak a folyamból lett patakocska, és a nagy álmokból józan kitartás. Talán csak a kávé, az maradt a régi.
