A Standard&Poor’s tíz év után leminősítette magyar államadósságot. Mit kellene tenni a kormánynak, hogy ezt a folyamatot megfordítsa?
A S&P és Fitch Ratings is megerősítette azokat az állításokat, amit a független szakértők évek óta hangoztattak. Az alapprobléma hármas természetű, az első a magyar gazdaság rövidtávú esélyeit és teljesítőképességét érinti. A magyar gazdaság meghatározó része, a multinacionális cégek kibocsátása, termelése nagy mértékben függ a nemzetközi kereslet változásaitól. A magyar multiszektor ráadásul monokultúrás, hisz ez gyakorlatilag az autóipart és beszállítóit jelenti. Ezen termékek fogyasztása különösen érzékeny a konjunktúra alakulására, hiszen ha gazdasági gondokkal kell szembenézni, az emberek elsősorban az elhalasztható beszerzéseiken, fogyasztásukon takarékoskodnak. A második probléma, hogy a magyar gazdaság potenciális teljesítménye – ha a külső erőforrásokat, elsősorban az uniós transzfereket nem számítjuk –, évente 1-1,5 százalékos GDP növekedésre elegendő. Ha nem érkezik meg az uniós támogatások egy jelentős része, akkor magyar gazdaság teljesítménye a nulla közelébe esik. Ha ezt még tovább rontják nem várt események, mint most az ukrajnai háború és ennek a gazdasági következményei, akkor a recessziós veszély még erősebb. Harmadrészt pedig egészen más gazdasági szerkezetre lenne szükség a recesszió elkerülésére és a tartós fejlődéshez, a fenntartható növekedéshez.
Nem is változna a helyzet, ha megérkeznének az uniós támogatások?
Az uniós támogatások sorsa, nagyságrendje és elérésük időpontja bizonytalan. Nem is a tényleges tárgyalásoktól, hanem az arról folyó kormányzati kommunikációtól függ, hogy hol optimistábban, hol pesszimistábban lehet megítélni mire számíthatunk. Vannak időszakok, amikor úgy tűnik, hogy közel van a megegyezés, vagy legalábbis a kormány a legfontosabb feltételeket hajlandó teljesíteni. Ilyenkor felreppennek a hírek, hogy már csak technikai részletekben kell megegyeznie a kormánynak és a Bizottságnak. A kormány számára az a fontos, hogy azt a látszatot keltse, hogy nincs érdemi probléma.
Ez nem önbecsapás?
De igen, ez köszön vissza a két hitelminősítő indokolásában is:
a piacok pontosan tudják, hogy ha az Európai Bizottság esetleg elfogadja a kormány jogalkotási intézkedéseit valódi reformoknak, akkor is leghamarabb 2023 második felében indulhat meg a támogatások folyósítása.
A magyar gazdaság devizaszükségletét viszont addig is biztosítani kell, hiszen lejárnak hitelek, kötelezettségek és az importot is fedezni kell. Ezzel Orbánék tisztában vannak, ezért nem véletlen, hogy az Államadósság Kezelő Központ most már havi rendszerességgel devizakötvényeket dob piacra.
Igen, de ennek megvan az ára, egyre nőnek a kamatkiadások, folytatódik az eladósodás.
Magyarország az átlagnál 3-4 százalékkal drágábban kap hitelt: amíg például a német, vagy az amerikai 30 éves lejáratú kötvények kamata 3 százalék, addig nálunk ez 6,5-7 százalék, ráadásul mi még viseljük az árfolyamkockázatot is, mert nem lehet tudni, hogy ilyen gazdaságpolitika mellett, hol lesz a forint árfolyama 20-30 év múlva. Attól ugyan nem kell félni, hogy belátható időn belül fellépjen a külső fizetésképtelenség veszélye, ám a nélkülözhetetlen friss források ára rettenetesen drága, ami növeli azokat a terheket, amelyeket a jövőben kell kifizetni. Lényegében ugyanazt teszi az Orbán-kormány, mint az elmúlt 12 évben: a jövő eladósításával teremti meg a jelenlegi gazdasági működés feltételeit.
Magyarország egyetlen modernizációs lehetősége az uniós tagság és az azzal járó uniós támogatások lennének. Orbán Viktor mégis a kilépéssel viccelődött amerikai újságírók előtt. Lehet, hogy nem is viccelt?
Magyarország számára nincs reális alternatívája az EU-nak, de azt is régóta tudjuk, hogy az uniós értékek tiszteletben tartása Orbánék számára nem vállalható.
Ezért mondják, hogy a Nyugat hanyatlik, a liberális társadalom- és gazdaságpolitika erőforrásai kimerültek. Számukra nyilvánvaló, hogy a feltörekvő dél-kelet-ázsiai hatalmaké, elsőssorban Kínáé a jövő, erre reflektál Orbán a „keleti-nyitás” politikájával. Ez hamis ideológia, ám arra elég, hogy megalapozza az unióval szembeni orbáni kritikát. Ennek a kritikának egyetlen létalapja, hogy azok az értékek, amelyeket az EU képvisel és számon kér, amelyektől függ az ország uniós támogatása, azok nem elfogadhatóak Orbánék számára, mert ehhez szakítani kellene politikájuk lényegével. Ma már világos a kép: addig érdeke Orbánnak és a rezsimnek bennmaradni az Unióban, amíg a támogatások meghaladják a kötelezettségeket. Abban a pillanatban, amit a támogatások összege elmarad a magyar befizetési kötelezettségektől, már nem lesz érdeke bemaradni. Ezért hangoztatja lépten-nyomon Orbán, hogy számára az ország szuverenitása mindenek fölött való. Ez napnál világosabb beszéd.
Azt gondolom Orbán Viktor minden lépése azt szolgálja, hogy elszakadjon az EU-tól és annak értékeitől, követelményeitől. Azért teszi a legvadabb gesztusokat Putyinnak, a kínaiaknak, az ázsiai és közel-keleti diktatúráknak, hogy ha már nem származik anyagi előnye az uniós tagságból, akkor veszteség nélkül ki tudjon szállni az EU-ból.
Ezt a szándékot próbálja megalapozni az agresszív Brüsszel-ellenességgel, az EU rendszeres zsarolásával, a hazai közvélemény tudatos félrevezetésével, az úgynevezett nemzeti konzultációval és direkt propagandával. Már jó előre fel akarja készíteni a hazai közvéleményt végzetes lépésére és annak támogatására. De ez alapvető tévedés: Magyarország számára katasztrófa lenne, az ország hosszú távú leszakadásával, perifériára szorulásával járna, ha ez a politika megvalósulna. Sajnos az ma már reális veszély, nem pedig egy valóságtól elrugaszkodott jövőbeli fantazmagória, hogy Orbán ki akarja vezetni az országot az unióból.
Rövidtávon finanszírozható a magyar gazdaság, de továbbra is egy versenyképtelen gazdaságba megy a pénz. Milyen jövő előtt áll így Magyarország?
A régióban is tartós a leszakadásunk, és a versenyképességünk is rosszabb a többi országénál. Az a gazdaságpolitika, amely 20. század eleji-közepi gazdasági modellt tartja vonzónak, azaz a klasszikus ipari és mezőgazdasági termelést tekinti a növekedés fő erőforrásnak és nem fordít figyelmet a szolgáltatások, a tudás intenzív tercier ágazatok fejlesztésére, az növeli a magyar gazdaság lemaradását, csökkenti fejlődési esélyeit.
A kormányzat politikájának az az alapja, hogy a Magyarországon megtelepedett autóipar úgy fejleszthető tovább, ha követik a trendeket, azaz az elektromos autózásra való áttérést. A kormány szerint ez jelenti a jövőt. Ezért fontos számukra akkumulátorgyárak betelepítése, mert szerintük ezzel előzzük meg a világot.
Aki azt mondja, hogy ezek a beruházások adják a magyar gazdasági fellendülés alapjait, azok tévednek. Pont fordítva van: ezek a beruházások konzerválják azt a lemaradást, amellyel ma is küzdünk. Hiszen ezek a gyárak csak betanított munkaerőt igényelnek, amely akár érkezhet a Távol-Keletről is. Nincs szükségük szakmunkára, hozzáadott értéket növelő szellemi teljesítményre. Az akkumulátorgyártás konzerválja az elmaradott gazdasági struktúránkat, növeli a környezeti terhelést, az energiaforrások felhasználását, és ráadásul konkurenciát teremt a gyenge felkészültségű magyar munkaerőnek a vendégmunkások révén. Az érdeklődő olvasók figyelmébe ajánlom Győrffy Dóra közgazdász remek tanulmányát, amely alapos érvekkel, adatokkal, megalapozott következtetésekkel bizonyítja ennek az ipar- és gazdaságpolitikának a hátrányos következményeit. (Győrffy Dóra: iparpolitika és akkumulátor gyártás. Közgazdasági Szemle februári száma.)
Miért gondolja az a kormány, hogy ez a 20. századi ipari modell a megoldás Magyarország számára, szemben a tudásiparral?
A fejükkel nem tudok gondolkozni, de racionálisan legalább három érvet fel tudok sorakoztatni, ami miatt ez a megfontolás vezeti politikájukat. Egyfelől kényszerpályára kerültünk, hiszen a kiépült kapacitások, azaz a jelenlegi gazdasági struktúra működtetése létkérdés.
A kormánynak alapvető érdeke a multinacionális cégek igényeinek kiszolgálása.
Másrészt arról sem szabad megfeledkezni, hogy a magyar gazdasági környezet – ideértve a jogállamhoz, a jogbiztonsághoz való viszonyt is –, a nyugati befektetők számára már nem vonzó. Ezért kényszerültek Orbánék a „keleti-nyitásra”: megpróbálják kiváltani, akár rosszabb feltételek mellett is az elmaradó amerikai vagy nyugat-európai tőkebefektetéseket. Harmadrészt az olyan típusú gazdasági struktúrának, amely a hozzáadott-érték növelésére és egy versenyképes tudással rendelkező munkavállalói rétegre építene, nincsenek meg Magyarországon a feltételei. Amióta a Fidesz kormányoz, tudatosan építik le a humán-befektetéseket: gyenge a hazai oktatás, az egészségügy és a kutatás-fejlesztés. Egyik napról a másikra ezen a gyenge teljesítményen nem lehet változtatni: ma az iskolákból kikerülő fiatalok jelentős része versenyképtelen tudással rendelkezik. Erre rátettek még egy lapáttal Orbánék azzal, hogy lerontották a középfokú és az egyetemi oktatás minőségét is, mondván a szakképzés az első. Ha akarnák, akkor sem tudnák a versenyképtelen munkaerő miatt átalakítani az országot egy tudásintenzív gazdaságra. Tehát itt is kényszerpályán mozgunk. Orbánék számára a hatalom megtartása és megőrzése nem a közjó érdekét szolgálja, hanem hogy a rabolt vagyont és szabadságukat meg tudják őrizni. A jelenlegi gazdasági struktúra konzerválása kedvezőbb helyzetbe hozza a NER-oligarchákat, vagyis közvetlen, személyes érdekük is fűződik ahhoz, hogy ezt a gazdaságpolitikát folytassák.
Ezek után van-e értelme arról beszélni, hogy miként lehet megtörni ezt az ördögi kört, és ki képes rá?
Ennek a gazdaságpolitikának a megváltoztatása ma már nem szakmai, pénzügyi, vagy technikai, hanem a jelenlegi politikai rendszer megváltoztatásának kérdése. Amíg ez a rendszer működik, amíg Orbánék kormányoznak ilyen-olyan kompromisszumokkal, ezen a gazdaságpolitikán nem lehet gyökeresen változtatni. Egyrészt erre Orbánnék nem készek. Másrészt, ha bárki más kerülne is hatalomra, amire a jelenlegi feltételek mellett ugyan nincs reális esély, de ha mégis bekövetkezne egy földindulás, amely a tömeges társadalmi elégedetlenség és felháborodás hatására elseperné a jelenlegi rezsimet, akkor sem lennének képesek rövidtávon megváltoztatni a gazdaságpolitikát, mert olyan az örökség, amely belátható időn belül meghatározza a magyar gazdaság helyzetét. Adóssághegyeket cipelünk, amitől nem lehet megszabadulni, azt finanszírozni kell. A társadalom sem készült fel arra, hogy egy új, racionális, az ország számára kedvező rendszerváltást türelemmel támogasson. Az emberek azt várnák, hogy miután elmentek Orbánnék, javuljon azonnal a helyzet. Ez azonban irreális várakozás. Ezért bárki is kerülne kormányra, pillanatokon belül szembe kellene néznie Orbánék durva támadásai mellett a társadalom elégedetlenségével is. Ennek pedig az lenne a következménye, hogy az új kormány megbukna és újra jönnének Orbánék, még rosszabb feltételek között, az eddiginél is diktatórikusabb eszközöket alkalmazva.
Esély sincs a rendszerváltásra?
Az ehhez szükséges közmegegyezés körvonalai ma nem látszanak. Azok a politikai csoportok, pártok, amelyek abban érdekeltek, hogy a NER megbukjon, alapvetően másképp képzelik el a jövőt. Inkább egymással versenyeznek, ami teljesen reménytelenné teszi, hogy közmegegyezés jöjjön létre, holott ez lenne minden változásnak az előfeltétele. Bizonyos fokig megértem, hogy a reálisan gondolkodó ellenzéki politikusok tisztában vannak azzal, hogy Orbánékat a jelenlegi feltételek között nem lehet leváltani. Azzal is tisztában vannak, hogy ha ez mégis bekövetkezne, a felhalmozódott problémák rövid távon megoldhatatlanok, az örökség nehezen kezelhető, ezért reális az újabb bukás veszélye. Ilyen körülmények között az ellenzéki erők elsősorban a saját pozíciók megerősítésre törekszenek, ettől azonban az ország, a lakosság helyzete nem lesz jobb. Jobb ezzel a realitással szembenézni, mert illúziókat táplálni nem bölcs dolog, az csak újabb csalódásokhoz kiábrándultsághoz vezetne.
Békesi László
Közgazdász, a rendszerváltó Németh-, majd a Horn-kormány pénzügyminisztere, címzetes egyetemi tanár. Fiatalkorában atletizált, előbb a Pénzügyi és Számviteli Főiskolán, majd a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyemen diplomázott és doktorált. 1960-tól a tanácsi szférában dolgozik, 1986-ban került a Pénzügyminisztériumba, ahol a rendszerváltáskor már tárcavezető. 1990 után országgyűlési képviselő, 1994-től a Horn-kormány pénzügyminisztere, ahonnan a miniszterelnökkel való szakmai-politikai vitái miatt távozik. Politikai pályája után oktatott a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen és az ELTE-n is, illetve több kutatóintézetnek is volt szakértője, tanácsadója.
