Sokan hiszik róla, hogy építész, hiszen kritikákat írt erről, építészeti folyóiratot alapított, könyvei jelentek meg e témakörben. Egy időben a főváros építészeti arculatának kialakításáért volt felelős, díjat is kapott ezért. Ezután részben áttette bázisát a Balaton-felvidékre, a Szent György-hegyen lett bebíró (több mint gyüttment), figyelme pedig az épített környezettől a természet felé fordult. Ukrajnai önkéntes jószolgálati útjaival azért is tesz, hogy szomszédaink lássák, országaink feszült politikai viszonyát felülírhatja a humánus, együttérző viselkedés. Bojár Iván Andrással beszélgettünk.
– Művészettörténészként, építészetkritikusként, urbánus gondolkodóként mit jelent önnek Budapest?
– Erre egyszerű a válaszom. Ez az én fatornyos kis falum, itt születtem, itt nőttem fel. A családom, főleg apai részről, a XIX. századig visszamenőleg itt élt. Hogy hogyan és miért fontos Budapest az életemben, változó. Volt időszakom, amikor spontán módon elkezdett érdekelni a főváros múltja, története, könyveket olvastam, anyagot gyűjtöttem, de ez egyáltalán nem volt tudatos felkészülési folyamat, egyszerűen csak érdekelt, és az egyik téma hozta a másikat. Évekkel később viszont elkövetkezett az a periódus, amikor már hivatalból foglalkozhattam Budapesttel, amikor négy évig fővárosi képviselő voltam, és városarculati tanácsnok. Még ezt megelőzően, 2014-ben létrehoztam egy civil szervezetet, a Szeretem Budapestet (SzeBu) mozgalmat, ahová olyan embereket hívtam meg együtt gondolkodásra a meglévő liberális politikai ízlésem mellé, mint Fürjes Balázs, aki jelenleg a főváros és az agglomeráció fejlesztéséért felelős államtitkár, vagy a januárban elhunyt Gerő András történész, aki a polgárosodás korával foglalkozott, amikor Budapest a világvárosok sorába emelkedett. Akkoriban az integráló polgári szemlélet még nem illúzió volt, sem naivitás. A víziónk egy modernizálódó, közösségi, emberléptékű Budapest volt, egy olyan városról álmodtunk, amilyenben a jövőben szeretnénk élni. Az elképzeléseinkből, terveinkből sok minden projektté vált, majd megvalósult.
– Legutóbb a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztivált nyitotta meg Karafiáth Orsolyával, rövidesen ismét elindul a háborús Ukrajnába, hogy humanitárius segítséget vigyen, közben itthon fákat ültet. Miként definiálná a feladatát, szerepét az életben?
– Humánértelmiségi vagyok, aki elmélkedik az őt körülvevő dolgokról, folyamatokról. Hogy ez egy urbanisztikai, művészettörténeti vagy egy kultúrfilozófiai alapon nyugvó gondolkodás, esetleg szépirodalmi, az mindegy, illetve az mind ugyanaz. A humánértelmiségi embereknek óriási, bizonyos értelemben etikai felelősségük van, hogy amikor megszólalnak vagy tesznek valamit, akkor annak legyen súlya, morális alapja, ami a közjót szolgálhatja.
– Már negyedik éve működik és több ezer fős tagsággal országos hálózattá nőtt a 10 millió Fa projektje, ami hihetetlenül aktív, folyamatosak a faültetési akcióik. Miért érezte fontosnak ezt a kezdeményezést, miután két évtizeddel ezelőtt még az épített környezet állt a fókuszában?
– Úgy érzem, pillanatnyilag semmi nem lehet fontosabb ennél! Ha azt mondom, hogy ifjúkorom Budapest építésének lázában égett, akkor most pont ennek ellenkezője az igaz. Urbánus emberként későn ébredtem és vettem észre, hogy a kényelmünknek alárendelve hogyan tettük tönkre a természetet. Soha semmi nem állt tőlem távolabb, mint a természettudományok, mindig is pocsék voltam biológiából, kémiából. Ez a fajta érintettségérzés ismét az értelmiségi oldalról jön. Ha egy értelmiségi felismer egy jelenséget, akkor – még ha az a szellemi territóriumán kívül esik is, mint nekem az erdősítés és a faültetés – muszáj lépnie azon a területen is. A 10 millió Fa spontán módon szerveződött, nem volt terv, inkább csak egy vágy, hogy létrejöjjön, és lám! Egyszer csak megvalósult, és remekül, szinte önfenntartó módon működik.
– Ezekben a tevékenységekben, a reneszánsz ember életfelfogásban a családja szellemi öröksége is benne van?
– Miközben gondolkodom a saját életemről, mindig kiderül, hogy semmi nincsen véletlenül, rejtett motívumok visszakereshetők a felmenőim életéből. Irodalmi szempontból a családom történetével foglalkozom. Az elődök életét megismerve jött a felismerés, hogy minden mindennel összefügg. De ebben nem a véletlenek, hanem a rejtett törvényszerűségek az érdekesek. Tizenöt éve is volt már, hogy építészeti kritikákat írtam napi szinten, és már folyóiratom is volt, amikor beugrott, hogy a nagypapám építész volt! Soha nem gondoltam erre addig, mert ötéves voltam, amikor meghalt, tehát az érzelmi kapcsolódáson kívül még más nem alakulhatott ki vele. Építész, építőmester volt, sok beruházást bonyolított, még a házat, ahol születtem és felnőttem, azt is ő hozta rendbe a II. világháború után. Apám úgy definiálta magát, hogy ő elrugaszkodott az apai mintától, és művészember lett, én meg, mint következő generáció, részben visszakanyarodtam a nagyszülői örökséghez.
– Bár tőlünk kilométerekben számolva távol, de mégiscsak a szomszédunkban véres háború dúl. Karácsony előtt a közösségi oldalán posztolta felhívását, hogy adjunk össze pénzt, amiből majd áramfejlesztőket vásárol, és ki is viszi Kijivbe. Három hét múlva – Makai József kollégánkkal együtt – már úton volt egy kisbusszal, tizenhárom aggregátort vitt az ukrán fővárosba. Honnan támadt ez az ötlete?
– Viccesen azt mondhatnám, szépirodalmi inspiráció volt. Láttam Jászberényi Sándor posztját, hogy két vendéglátós barátjával közösen összedobtak pénzt egy félmilliós aggregátorra azért, hogy az ő kijevi barátjának kocsmája tudjon működni éjjel-nappal. Erről azok az emberek jutottak eszembe, akikkel egy éve találkoztam, amikor életemben először jártam Ukrajnában. Felrémlettek azok a sokemeletes blokkházak, ahol most nincsen áram, fűtés, világítás. A visszafogott, de mégiscsak karácsonyi fényekben pompázó Budapesten járkálva ez olyan kínzó érzés volt számomra, hogy bedobtam az ötletet, amire fantasztikusan reagáltak az emberek. Nem egészen három hét alatt összejött majd nyolcmillió forint, és azóta még egyszer ugyanannyi, amiből ismét vásároltam tizenhat aggregátort, tehát hamarosan megyünk vissza az új szállítmánnyal.
– Milyen most Kijiv?
– Egy roppant deprimált nagyváros, ahol érzékelhetően kisebb a lélekszám, szinte üres a város. Ahogy beértünk Kijivbe, egyből szedték le a kocsiról az aggregátorokat, onnan osztották tovább óvodákba, iskolákba, orvosi rendelőkbe. A belvárosi bevásárlóközpontban egy árva lélek sem volt. A boltok nyitva, de félhomály, pislákoló fények mindenütt. A folyosókon az éjszaka a lakásaikban kifagyott emberek melegedtek, bóbiskoltak. Mínusz 8-10 fok volt, mi is fűtetlen, sötét szállodaszobában aludtunk. Bementünk éjszaka a városházára, vaksötétben bóklásztunk a folyosóin a kinti kapcsolatommal, aki fogadott és kísért bennünket. Szinte mindennapos a légiriadó, amelyekből némelyik valóban veszélyes, de van, amire már csak rálegyintenek, hozzászoktak. Mialatt ott voltunk, érte dróntámadás is a várost. Közel ötven iráni drónnal támadtak az oroszok, mindegyiken negyvenkilós robbanótöltettel. A légitámadást a civilek vagy túlélik, vagy meghalnak, de lehet, hogy csak tönkremegy a keservesen felépített életük. Nehéz feldolgozni a szétlőtt otthonok, kísértetjárta utcák látványát. Ki kell tartaniuk az ukránoknak, mert ezt a háborút az oroszok nem fogják, nem tudják megnyerni. A háborús győzelem akkor lenne teljes, ha Putyin, akinek ez volt a célja, eltávolíthatná az ukrán nép által demokratikus úton megválasztott teljes vezetést, és a helyükbe a saját embereit ültethetné be. Ez biztosan nem fog megtörténni. Katonailag az oroszok nem jók, bár van egy hatalmas tömegerejük, ami olyasmi, mintha egy nagyon rossz birkózó állna ki egy jóval, viszont százhúsz kilóval több lenne, mint az ellenfele. Putyinnak gyenge, elavult a technikai felkészültsége, ezenkívül nem tudja átvenni Ukrajna közigazgatását, államigazgatását, mert nincs hozzá megfelelő háttere, apparátusa.
– Egy ilyen missziót nem lehet Don Quijoteként végigvinni. Nem mindenkiben lobog ekkora elszántság, segíteni akarás viszont annál inkább. Ők mit tehetnek a bajba jutott ukrán szomszédainkért?
– A Kárpátok Alapítvánnyal dolgozom, az aggregátorprojektemet is ők fogadták be, vitték a hivatalos részét. Mentőautókat szállítanak ki, rendszeresen visznek segélyszállítmányokat Kárpátaljára is, ők a humanitárius civil vonal képviselői, nekik érdemes támogatásokat adni, mert jó helyre juttatják. Égetően fontos, hogy mi, magyarok segítsünk, és ezt az ukránok érezzék és tudják. Nagyon erős az a fajta nacionalista kommunikáció, hogy csakis a véreinknek, a kárpátaljaiaknak adományozzunk, mert ők is nagy bajban vannak. Szerintem emellett a humanista érvnek és együttérzésnek is van létjogosultsága. Beregszászon hónapok óta nincs orvos, magyar orvosok gyógyítják a betegeket, írják fel és viszik ki a gyógyszereket az ott élőknek. Azt viszont ne felejtsük el, hogy mögöttük ott van egy negyvenmilliós ország, amelynek a népe pillanatnyilag védi Európát, közvetlenül minket, az orosz agressziótól. Ők fogják fel azt a nagyhatalmi nyomulást, aminek nem lenne megállása Záhonynál, ne legyenek kétségeink efelől! Ha Putyin keresztül tudott volna gázolni Ukrajnán, nem állt volna meg a magyar határnál. Amikor nekik adományozunk, önmagunkon segítünk. A civil támogatás a népeink közötti érzelmi kapcsolatot erősítheti, a hivatalos politikát felülíró humánus és együttérző viselkedés pedig a fennálló feszült diplomáciai kapcsolatunkra lehet jótékony hatással.
