- Böröczki Csaba: Generálmosoly

Varga Alex 2022. február 24-én ugrott a péceli vonat elé, és senki sem törődött vele. Közepes író, vagy egy kicsit gyengébb. Egyetlen regénye jelent meg, a Mózes és Áron, tele hosszú mondatokkal és tájleírásokkal. Fél év telt el, mire az első kritika megérkezett róla.
Alex a perontól két kilométert gyalogolt, addigra a tehervonat már felgyorsul annyira, hogy ne lehessen megállítani. Éjjel három óra tizennégy, meghallotta a vonatkürtöt. Három óra húsz, meglátta a mozdony fényét. Három óra huszonöt, ugrott. Négy órakor Oroszország megtámadta Ukrajnát.
Varga Alex, született Varga Sándor könyvét a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár első emeletén tették ki a pultra, rövid nekrológgal. Teltek a napok, a háborúról szólt minden, Alex könyvét senki sem kölcsönözte ki.
Alex néhány ismerőse elsötétítette Facebook profilképét, barátnője, vagy inkább majdnem-barátnője, Rozita kitette a fekete szív emotikont, nyugodj békében, Sanyi.
Rozita egy délutáni kórházsorozatban játszotta Rozitát, a csinos asszisztensnőt. Ő volt, aki mindent tud a főnökről, az alkalmazottakról, és aki mindenkire mosolyog. Megtetszett a rendezőnek a neve, mert olyan brazilos, így a szerepet egyenesen neki írták. Csupán egy parókát kellett feltennie, hogy fekete hajú hétköznapi Rozitából vörös tévé-Rozitává alakuljon.
Értesülve Alex haláláról, kifújta orrát, a sminkes a szeme alá vitt még egy kis púdert, és tovább mosolygott. A hatórás mosolygásban egészen elfáradtak a mosolygóizmai, jólesett a sírás.
Rozita mindig is híresebb volt, mint Alex, felismerték az utcán, autogramot kértek tőle, készültek a szelfik. Alex ilyenkor másfelé nézett, és legszívesebben a rajongókra kiáltott volna, hogy ő is valaki, fotózkodjanak vele is, mert az irodalom ér annyit, mint a gagyi tévésorozat, sőt, még többet is, mert amit ő csinál, az művészet.
Alex kétszer dedikált, egyszer a Könyvvásáron, egyszer a Könyvhéten. A Könyvhéten három ajánlást írt, a vásáron egyet sem. Ült, játszott a tollal, nézte, hogy állnak sorba Nádasnál meg Kovács „CJ Smith” Józsinál.
Rozita kézbe vette a Mózes és Áront. A könyv már nyolc hónapja az éjjeliszekrényen volt, amióta megkapta Alextől. Letörölte róla a vékony porréteget, a fülszöveget olvasta:
Érdekes utazásra hívja az olvasót Varga Alex könyve. Kandech Áron – üzleti megfontolásból – felveszi az izraelita hitet, Tel-Avivba aliázik, hogy kivegye részét a város építéséből. Vállalkozása azonban csődöt mond, így kénytelen visszamenni nincstelenül Magyarországra, ahol visszakeresztelkedik.
Ezt a baromságot, gondolta Rozita, és könnyes lett a szeme. Az ágy szélére ült, elkezdte az első fejezetet. Egyszer már próbálkozott vele, emlékei szerint rossz könyv volt, de akkor még remélt valamit a kapcsolatuktól. Homlokát ráncolta, lapozott. Tényleg rossz. Miért akart Alex viccesnek tűnni?
Aztán talált egy egész oldalt, amihez újra és újra visszatért. Olyan volt, mintha másvalaki írta volna. Először arra gyanakodott, valamit összekevertek a nyomdában, de az oldalszámozás helyes volt.
Az az oldal egy fiatalember haláláról szól, aki vonat alá veti magát. Ránézésre in medias res kezdődik, de valószínűleg hiányzott előle néhány bekezdés, és az oldal alján vég nélkül ér véget egy jelenettel, amelyben a feltételezhető főszereplő tévénézés közben ebédel. Arra is gondolt, hogy csak az ő példánya hibás. Bement a könyvesboltba, a raktárból kellett kihozni az egyetlen példányt. Fellapozta a tizennegyedik oldalon. Ott volt az a szöveg. Lehetséges, hogy Alex így üzent közelgő öngyilkosságáról? Meg kéne mutatni a rendőrségnek.
Leült a laptophoz, megnézett egy smink tutorialt, az ajánlott videókból egy stand-up jelenetre klikkelt. Hangosan nevetett, mire szegycsontja alatt furcsa hűvösséget érzett. Szegény Sanyi. Szegény Alex. De azt se tudom, hányadán álltam vele. Két hete felém se nézett. Ha olvastam volna a könyvét, biztos nem keresem a társaságát. Eszébe jutott, ahogy a második vagy harmadik randin Alex azt kérdezte, elolvasta-e már. Rozita bólogatott, nagyon jó volt, hazudta. Melyik szereplő tetszett a legjobban, kérdezte Alex, mint egy tanár bácsi, aki kikérdezi a tanulót, és egyből meg is válaszolta saját kérdését. Nekem is, mosolygott Rozita, miközben azon gondolkodott, feltűnő-e, hogy csak imitálja a jókedvet, és fogalma sincs a regényről meg az idióta szereplőiről.
Elővette a holnapi forgatás szövegkönyvét. Két jelenet, összesen huszonhét mondat. Magában olvasta, hangosan olvasta, tükör előtt olvasta, tükör előtt gesztikulálva, végül kipróbálta a generálmosolyt. Működik.
A doktor úr nincs bent. Mikor lesz? Bármikor betoppanhat.
Ennyi volt az első jelenet, gyorsan felvették. Pihenő, átöltözés, utcai ruhában kellett pletykálni. Összeszokott stáb, a szünetekben a háborúról beszélnek, az oroszok elfoglalták Csernobilt, mit akarhatnak az erőművel? Rozita maga elé bámul, alig szól, pedig ő is olvasta a híreket. Eszébe jut, hogy egész nap nem jutott eszébe Alex. Vajon mit csinálna most szegény? Nyilván azt, amit mindennap, tizenkétórázna a kávézóban. De mikor írt? Biztos hétvégén.
Hazafelé eldöntötte, otthon az lesz az első dolga, hogy folytatja Alex könyvét. A buszon ajánlókat olvasott róla. Maximális pontot senkitől sem kapott, de ez azért lehet, tűnődött Rozita, mert eddig összesen négyen szóltak hozzá. Talán még nem jutott el oda a kötet, ahol valóban értékelik Alex látásmódját, meg a kifinomult humorát.
Kinyitotta az ajtót, kabátját a fogasra tette, lezuhanyozott, hajat mosott. Miközben sütővassal igazgatta a frizuráját, a YouTube-on nézte a Csendőr és a csendőrlányokat. Szerette ezt a filmet, és mindannyiszor, amikor meglátta Claude Gensacot, arra gondolt, szívesen játszana végre egy mozifilmben, akár ilyen bugyutácskában is, csak már ne a mosolygós asszisztens legyen. Pályája kezdetén másfél évig dolgozott színházban. Mindig mellékszereplő volt, a szülei támogatták anyagilag. Rozita vigasztalta magát, hogy a sorozat legalább jól fizet.
Végefőcím, még megnézett pár híroldalt. Halálos áldozatok.
A könyv akkor jutott eszébe, amikor már lekapcsolta a villanyt.
Következő nap az operatőr félprofilból vette, hogy Rozita az asztalnál ül, számlákat rendez. Az egyik számla Andics Sándornak szólt, és kimondva ezt a nevet beugrott neki Alex arca, meg hogy a könyvet otthagyta a kisasztalon. Össze akarta hasonlítani könyvtári kötetekkel, hátha talál azokban is egy vendégoldalt vagy szellemoldalt, ahogy magában elnevezte, kész nyomozást tervezett, kideríteni, mi lehetett Alex üzenete. Még pár napja is azon gondolkodott, belekezd, de jelzett a sütő, ki kellett venni a húst. Felszeletelte, egy részét félretette, paradicsomszószt csinált, Alex pedig kiment a fejéből.
Most, telefonnal a kezében, ahogy Andics Sándorról beszélt, és válaszolgatott a vonal másik végén a nem létező beszélőnek, megint megjelent az a furcsa érzés a mellkasában.
Ugyan miért kéne hogy gyötörjön érte a lelkiismeret? Minden második héten nézett csak felém, és állandóan a hülyeségeivel traktált. Oké, volt pár szép percünk, de ennyi, a segge az izmos volt, azt szerettem benne, de igazán ennyi. Miért kéne nekem nyomozgatni?
Otthon ismét megnézte a kritikákat. Kapcsolatfelvétel orsiolvas12-vel. Szia, te nem fedeztél fel ebben a könyvben valami különöst? Úgy értem, a tizennegyedik oldal egészen más, mint a többi része.
Késő este érkezett válasz. Lehetséges, már rég olvastam, őszintén szólva nem emlékszem.
Control c, control v, üzenet a többi felhasználónak is. Másnap reggel kiderült, négyen nem emlékeznek a tizennegyedik oldalra, egy embertől, DéEftől még nem érkezett válasz.
Rozita megnézte DéEf profilképét. Tolsztoj, napszemüvegben. Talán majd később ír.
A Tolsztoj-képű négy vagy öt nap múlva válaszolt. Addig eltelt egy hétvége, Rozita leutazott a szüleihez, Zalaapátiba, a falu egyetlen utcáján sétáltatta az öreg családi kutyát. Morgó egy éve elvesztette a hallását, Rozita apja még mindig fütyül, ha hívni akarja. Délután közösen nézték a sorozatot, milyen ügyes a mi lányunk, hazajössz a katonadal-fesztiválra?
DéEf, a Tolsztoj-profilkép mögül rövid üzenetet küldött. Nekem is feltűnt a stílusidegen oldal. Talán a kiadóval érdemes felvenni a kapcsolatot.
Rozita sóhajtott. Még tovább nyomozni? Még többet e-mailezni? Már ha ez nyomozásnak tekinthető. DéEf profilképéről hirtelen bevillant neki, az oroszok már Kijevet lövik. A napszemüveges író fotójára klikkelt, és elhúzta a száját. Eszébe jutott egy beszédfoszlány, amit a buszon mondott a mögötte ülő, hogy a háborút nem a Tolsztojok meg a Csehovok indították.
Rozita rákeresett a Google-on a kiadó nevére, kapcsolatfelvétel.
Fél órán keresztül próbálta leírni a szellemoldal és Alex öngyilkosságának összefüggését. Átolvasta, újraírta, átolvasta, kicserélt egy szót, még mindig nem jó. Piszkozat mentése.
Ebédre oldalast csinált. Túl sok lett, túl sós. Vajon Alex szerette az oldalast? Sosem mentünk étterembe, csak abba a kínaiba vitt el, ahol az ananászos csirke után napokig fájt a gyomrom.
Az oldalas mellé hagymás krumplit csinált. A sót kihagyta belőle, hogy egytálételként ehető legyen. Asztalhoz ült, bekapcsolta a tévét, és gépiesen megsózta a krumpliját.