„A szavak lehetnek csipetnyi arzénadagok: észrevétlenül nyeljük őket, látszólag semmi hatásuk nincs, de egy idő után teljesen megmételyeznek bennünket”, írja Victor Klemperer nagy hatású és igen fontos könyvében, A Harmadik Birodalom nyelve című naplójában, ami egyszerre nyelvi tanulmány, szabad eszmefuttatás és kortárs jelentés a nácizmusról. A művet a New York Times a 20. század legfontosabb művei közé sorolta, nem véletlenül: igen sok minden kiderül belőle arról, hogy miként tudta Hitler szörnyállama apró adagokban – nyelvi és metakommunikációs eszközökkel –, az újbeszél módjára elérni, hogy megfertőzze a németek gondolkodását.
A recept nem is olyan bonyolult. Még csak új szavakat sem kellett kitalálni ehhez, vagy csak nagyon keveset. Elég volt a korábban használt szavakat és érzéseket bemocskolni. Az előbbieket úgy, hogy átvette, „megváltoztatta a szóértéket”, majd „lefoglalta a párt számára azt, ami korábban a közkincs részének számított, és eközben a szavakat, a kifejezéseket és a mondatformákat átitatta a saját mérgével: félelmetes rendszere szolgálatába állítva ezzel a nyelvet, megteremtve belőle a legerősebb, legnyilvánosabb és egyben legtitkosabb reklámhordozóját”. Számos példát is sorol arra, hogy a folytonos és szívós ismételgetéssel miként alakították át a „hősies” vagy a „fanatikus” szavak jelentését.
Mindez olyan hatékonyan működött, hogy későbbi diktatúrák, kicsiny akarnokok és feltörekvő önkényuralmak maguk is örömmel átvették. Hiszen a nyelv uralása nélkül szinte képtelenség uralni a tömeget. Anélkül, hogy a jelenlegi rendszert a nácizmushoz hasonlítanám, érdemes megnézni, hogy a NER-en belül mivé kopott és alakultak át az idők során a túlhasznált „polgár”, a „magyar”, a „nemzet” és a „haza” szavaink. Gondolkodásmentes (értsd: kritikátlan) használatuk hogyan reklámozza azt a szellemiséget, amelynek táptalaján új életüket élik. Lassan elég bármilyen kontextusban kiejteni a „nemzet” kifejezést, és már nem magunkra gondolunk, sokszínű közösségünkre, hanem arra a megtisztított, átrostált, egyszerre felemelt és lebutított, klienssé és függővé nevelt csoportra, amely erkölcsi és egyéb parancsként értelmezi a mai kormány minden megszólalását.
Azért is érdemes mindezen eltöprengeni, mert most épp a „béke” szavunk átalakítása zajlik. A béke alatt lassan ugyanis nem a „népek egymás közötti viszály nélküli viszonyát” értjük, hanem azt, hogy a megtámadott félnek kutyakötelessége elfogadni a veszteséget, leírni az agresszor által elorzott területeket, elfogadni szorult helyzetét, mert csak így érhet véget az egész. Az áldozat „józan belátása” kell ahhoz, hogy a támadó hajlandó legyen durcás arccal ugyan, de nem tovább rakétázni a civil lakosságot. A béke tehát a diktátum és az öncsonkítás új neve ebben az újbeszélben. És vajon meddig tartana ez a fegyverszünetként sem sokáig élő új békesség?
Tehát nyeljük a napi arzénadagunkat, amely lassan fűti a gyűlöletet az áldozattal szemben, átveszi az önálló gondolatok helyét, és eléri, hogy ordítva, kidagadó erekkel követeljük a megbékélést.