Nincs nálam az irodalmi bölcsek köve (ki plagizálta el? – kérdezhetné a posztmodern emlőkön nevelkedett olvasó).
Nem hiszek a zsenikultuszban, de ez legyen az én bajom, én abban hiszek, hogy minden kivételes tehetségnek vannak zseniális alkotásai, s vannak gyöngébb művei is, hiszen a sikerületlenebb munkák éppen arra kellenek, hogy előkészítsék a Nagy Művet.
Krasznahorkai László esetében szerintem az első és egyetlen Nagy Mű a Sátántangó. Viszonylag későn olvastam, 1995-ben, s azzal az érzéssel tettem le, hogy zseniális regény akadt a kezembe egy zseniális írótól. Uramisten, nagyjából ennyit tudtam kinyögni, micsoda nyelv, micsoda szórend, micsoda eredetiség, micsoda író!
Éppen Esterházy, Nádas és Spiró lázában égtem, mármint prózailag, lírailag ugyanis Petri és Kukorelly volt a mindenem akkoriban, akikhez később Kovács András Ferenc és Parti Nagy Lajos társult – szóval ebben az élcsapatban helyeztem el a Sátántangó íróját.
A regényből készült film is (Tarr Béla remeklése, aki Jancsó után a magyar film másik zsenije – de tényleg hagyjuk most már a zsenizést) gyomrot-szívet egyszerre eltaláló mű volt, a regény és a film páros lábbal szállt bele a befogadó műélvező idegrendszerébe, ahogyan remekművektől az efféle páros lábbal való beleszállás el is várható.
Aztán jöttek Krasznahorkaitól a további regények, az én lelkesedésem pedig kezdett lohadni le. Az ellenállás melankóliája, rendben, az szerintem majdnem felér a Sátántangóval, de példának okáért a Háború és háború című regénye már a kínos kategória, legalábbis nálam. Holott…
Holott micsoda nyelv, micsoda szórend, micsoda eredetiség, micsoda író… Igen, ugyanaz az író követte el a későbbi műveket is, de az volt az érzésem, hogy mindig a Sátántangót írja, azóta is azt írja újra, csak variálja a címeket, amúgy ugyanaz a litánia és szövegelés megy a világ, a civilizáció, az emberiség, a kultúra hanyatlásáról, romlásáról, korcsosulásáról, ami a szerzőnek fáj, nagyon fáj, mert a szerző bezzeg bölcs és elitista; ő a magas művészetek zord, kérlelhetetlen csúcsai felől nézi az odalenn tenyésző emberiség elkorcsosult kolóniáit, és csak mondja, mondja, mondja, dünnyögi, dünnyögi, hogy a világnak vége, a kultúrának vége, a civilizációnak vége, az emberiségnek vége… Hogyan lett az eredetiségből eredetieskedés? Nem tudom a választ.
Még szerencse, hogy az író egy interjújában a szépirodalmat a szórakoztatóipar részének nevezte, s ebben alighanem igaza volt. Engem például sokszor szórakoztatott, amit írt; úgy értem, nevettem, amikor a szerzői szándék szerint talán sírnom kellett volna. Igaz, mostanában megjelent egy könyve, ami méltó az általam 1995-ben a Sátántangóból megismert nagy Krasznahorkaihoz: Az utolsó farkas. Nem, ezt nem azért tartom nagyra, mert rövid, hanem azért, mert feszes. Nem locsogós, nem bőbeszédű, olyan inkább, mint egy élesre fent kés, ami elevenbe vág. De az életmű zöme számomra a bölcselkedő irodalmi semmitmondás tökélyre fejlesztett művészete, semmi több. Ringanak a mondatok, mint a tenger hullámai, sorjáznak az apokaliptikus képek, én meg ásítozom, ja, már megint vége a világnak, a francba, de kár, pedig a Sátántangót még szívesen elolvasnám vagy ötször.
A Krasznahorkai rajongói klub rajongását, mi tagadás, érteni vélem, dacára minden ásítozásomnak. Tényleg nem minden alföldi bokorban terem ilyen elképesztően erős elbeszélői tehetség. Csak ne rakná föl mindig ugyanazt a lemezt! Csak ne dohogna folyton a világvégéről, miközben láthatólag: élvezi. Ugyanis ilyen elementáris hangulatú és hatású szövegeket, mint amiket ő ír, lehetetlenség nem élvezetből az asztalra letenni. Ezért nevezem a címben katasztrófaturistának, hiszen a katasztrófaturizmusnak éppen az a lényege, hogy az ember elmegy szörnyülködni a világ állapotán, de közben élvezi, hogy ott lehet, s láthatja a katasztrófát a saját szemével.
Különben meg Európában a dolgok természete és rendje szerint több ezer éve folyamatosan hanyatlik a világ, a kultúra, a civilizáció, az emberiség: civilizációk jönnek-mennek, világbirodalmak alakulnak, majd esnek szét, kultúrák pompáznak ezernyi színben, majd hervadnak el. Aztán jön egy Krasznahorkai-mű, amely (már megint) a civilizáció romlásán mereng, de valahonnan a felső perspektívából, ami azt az érzetet kelti a gyanútlan olvasóban, hogy „magas-rendű” szépirodalmat olvas egy „irodalmi elitklubban” – s ki az, aki ne szeretne elitklubhoz tartozni?
Mondjuk én nem. Nem vagyok elitista és nem vagyok hajlandó a világ romlásán búsulni, hiszen már kétezer éve is azon búsultak az idősödő római írók, hogy a fiatal nemzedék elbutult, és ha ők (mármint az idősödő római írók) kihalnak, akkor a római műveltségnek lőttek. Viszont.
Viszont! Viszont mondjon valaki még egy kortárs írót, aki a világvége-borongást ilyen irgalmatlanul jól csinálja, mint Krasznahorkai! Igaza volt annak a barátomnak, aki azt mondta: az anyját eladná az araboknak, ha úgy tudna írni, mint Krasznahorkai. Milyen igaz! Ha 150 év múlva „csak” a Sátántangót olvassák tőle: már megérte.
