Olyan családban nőttem fel, ahol főként a férfiak, de azért a nők is magabiztos mozdulatokkal nyúltak a fűszerekhez, s most nem csak a só, bors, paprika, fokhagyma klasszikus négyesét értem ezalatt. Apám erdőjáró emberként gyakran hozott haza ezt-azt, jellemzően szurokfüvet, kakukkfüvet, mentát, de olykor akár vad metélőhagymát, borágót, csipkét, somot, borókát vagy citromfüvet.
Turbolyát azonban sosem.
Talán kevés akácos volt a bükki falunkban, hozzászoktunk a termetes tölgyekhez, kérges cserfákhoz, elegáns bükkökhöz, méltóságteljes erdei fenyőkhöz. Tüskés akácok inkább a vasútállomás körüli dzsumbujokat övezték, s mi gyerekek leltük bennük a legnagyobb örömöt. Hisz még nem volt virág, de a levelek egyenkénti letépkedésével meg lehetett jósolni, szeret-e bennünket a negyedikes fiú, akit már hónapok óta bámultunk az iskolai folyosón, de megszólítani nem mertünk sosem. Ráadásul az akáclevelek többféle variációt is megengedtek az egyszerű „szeret vagy nem szeret”-nél, hiszen lehetett továbbsorolni, hogy „szívből, színből, igazán, sosem”. Ez a legutolsó volt a legszomorúbb, hiszen ha a levelek szerint momentán épp nem szeret, attól még feltörhetne benne ez az érzés a jövő héten, két hónap múlva vagy a nyár végén, de a „sosem” kiábrándítóan zárta le reményeinket ott, az utca porában. Ilyenkor persze a hibás akác levélzetre fogtuk a szomorú verdikt okát, s téptünk egy újabb nyelet, hátha azon másképpen rendeződnek a sorok, más választ üzen majd nekünk az ég.
Ilyesfajta játékkal már régen nem szórakoztatom magam, akáclevelek vagy éppen kávézaccos jóslások nélkül is nagyjából tudom, hányadán állok. Ám mégis gyakran fürkészem a nagy legelő melletti fák bokrait, és ha világosabb zöld mintázatot látok, arra veszem kutyás útjaim.
Az akácerdő ilyen tájt ugyanis már turbolyát rejt, ánizsos, kapros, izgalmas ízű és illatú aljnövényt, aminek zsenge levelei igencsak feldobnak rántottát, halat, pikáns vajkrémet, de akár még egy sima vajas kenyeret is. Csak arra kell vigyázni, hogy a megfelelő bokrokat találja meg az ember, s ne hagyatkozzon pusztán a szemére, a megérzéséire, hanem tépjen le egy szárat, szagolgassa, rágogassa a fogai között, s érezze meg ezt az illós, édesköményes petrezselyemhez hasonlító ízt. Ha ugyanis nem vagyunk elég tapasztaltak vagy indokolatlan magabiztosságból elvetjük a kóstolás gondolatát, még előfordulhat, hogy foltos bürök kerül a kezünkbe. E talajon, s ilyentájt nő ez is, formára is hasonlatos, hatása azonban messzemenően ellentétes, egyenesen mérgező.
Bürökpoharat ürített Szókratész is időszámításunk előtt 399-ben, egy szomorú februári napon, miután halálra ítélték istenkáromlásért s az ifjúság tévútra vezetéséért. Nyíltan bírálta a korabeli athéni politikusokat, amivel meglehetősen sok ellenséget szerezhetett. Ám a törvényeket messzemenően tisztelte, megszökhetett volna, de nem tette, hisz elveivel ellenkezett. Azt vallotta ugyanis, hogy a törvényeket be kell tartani, akkor is, ha azok éppenséggel nem kedvünkre valók.