Az ökológiai válság hatalmi kérdés, és attól, hogy Debrecenben esetleg nem épül akkugyár, Iváncsán még nem lesz jobb

A humánökológia természet és társadalom kapcsolatával foglalkozik, önálló tudományágként az 1980-as években született meg Amerikában. Széles tudásbázisra épít, a pszichológiától, szociológiától kezdve a közgazdaságtanon át a természettudományokig, és az ökológiai válság okainak megértésére, kezelésére törekszik. Úgy tanulmányozza az embert, mint élő organizmust a természeti, épített és társadalmi környezetében, rendszerszintű összefüggéseket keresve. Pribéli Levente biológust ez a szintetizáló minőség vonzotta, mikor az ELTE humánökológia mesterszakára beiratkozott, jelenleg doktori képzésében vesz részt.

A Vértes közelében élő kutató nem csupán ír és előadásokat tart, maga is járja a természetet, ökotúrákon és erdei iskolában osztja meg tudását és holisztikus szemléletmódját, emellett varázslatos természetfotókat készít.

Biológusként az ökológiai válságot még a biodiverzitás oldaláról közelítette meg: amikor terepen járt, testközelből tapasztalta, hogy az élőhelyek, fajok sokszínűsége rohamosan csökken, miközben az invazív fajok és az emberi tevékenység hatalmas károkat okoznak.

Összefüggések láncolata

– A környezeti problémákat gyakran egymástól elválasztva, kisebb szeletekre tagolva tárgyalják, emiatt úgy tekintünk rájuk, hogy ha feldarabolhatók, akkor technológiai úton könnyen megoldhatók, de nem azok. Rengeteg összefüggő problémakör van, amelyeket nem érdemes külön kezelni. Már azért sem, mert ezzel talán egy másik problémát súlyosbítunk.

Ha pedig az éghajlatváltozást nevezzük a legégetőbb környezeti problémánknak, könnyen lesöpörjük az asztalról például a tájökológiai szempontokat – sorolja a példákat Levente, aki most a kis léptékű állattartás ökológiai fenntarthatóságát kutatja, kvalitatív módszerrel vizsgálva a gyakorlatokat. Köztük azt is, mennyire változatosak, mennyi állatfajt és fajtát tartanak, mivel takarmányoznak egy-egy gazdaságban.

– Próbálom egyben megérteni, milyen ennek a környezeti hatása. Nem azt nézem, mennyi az üvegházgáz-kibocsátása egy gazdaságnak, hanem hogy a valóság mennyire hasonlít ahhoz, amit a szakirodalom fenntartható állattartásnak nevez. A válasz röviden: nagyon változó, mennyire közelít e kettő egymáshoz.

A kora tavaszi időszakban nyílnak meg a csatlakozási lehetőségek a különféle szatyorközösségekhez, közösségi gazdálkodási formákhoz. De mire figyeljen, aki szeretné átállítani saját háztartását a tudatosabb, fenntarthatóbb élelmiszer-fogyasztásra? A biológus már annak is örül, ha valaki ilyen közösséghez való csatlakozást fontolgat.

– Egy átlagos piacon – bevásárlóközpontokban pedig különösen – nehéz ellenőrizni, megfelelő módon termelik-e a termékeket, míg a bevásárlóközösségeknél általában vannak garanciák. Érdemes rákérdeznünk, mennyire vannak szabadtartásban az állatok, és mit kapnak enni. Ha jó minőségű szántóföldön termelt kukoricát adnak a sertéseknek, abban már van egy jelentős veszteség. Az is fontos, mennyire tájba illeszkedő a gazdálkodás. Nagyon előnyös, ha a nagyobb területű természetközeli gyepen legeltetnek, de csak ha a növényzet közben meg tud újulni, különben elindul egy leromlás, ami erózióhoz vezethet. Nálunk inkább az alullegeltetés jellemző, ha túl kevés vagy egyáltalán nincs állat, pedig valamilyen mértékű legeltetés vagy kaszálás természetvédelmi szempontból is kívánatos lenne.

Például a szalakóta, a kékvércse vagy az ürge, amit a parlagi sas és a kerecsensólyom fogyaszt, de védett növények, lepkék közül is sok él ezeken a helyeken. A legeltetéses állattartással táji szinten is jobb élőhelyeket hozhatunk létre, mint ha egy-két növényfajból álló, monokultúrás művelést folytatnánk nagy táblákon.

Extrém kitettségek

A nagy képet nézve a hazai állattartáshoz is kapcsolódik, ha Dél-Amerikában irtják az esőerdőket azért, hogy génmódosított szóját termesszenek, és ezt importálják az EU-ba. Ha itthon az állatok rendszeresen kapnak ilyen takarmánykiegészítést, megkérdőjeleződik a fenntarthatóság.

– Általában azt tartom ökologikusnak, ha tájba illeszkedő az állattartás, és az állatok minél több olyan takarmányt kapnak, ami emberi fogyasztásra nem alkalmas. A fenntarthatóság viszont mindenképp kevesebb állatitermék-fogyasztással jár a nyugati társadalmakra jellemzőnél.

A főáramú környezetvédelmi narratíva szerint a nem kérődző (monogasztrikus) állatok, mint a baromfi vagy a sertés tartása előnyösebb, mert egységnyi takarmányból több csirkét vagy sertést lehet felnevelni, mint szarvasmarhát. Csakhogy itt már előáll egy élelmiszertakarmány-versengés, ha ugyanazt eszi az állat, mint mi. Egy ideális mezőgazdaságban nagyobb tere lehetne rendszerbe illesztve a kérődzőknek. Itt azonban felmerül a metántermelés kérdése. Ez egy nagyon erős üvegházhatású gáz, de a szén-dioxidnál sokkal rövidebb a légköri életideje, ami nehezíti az egyszerű összehasonlítást. Mivel a kérődzők a természetközeli ökológiai rendszereknek is fontos tagjai, mégsem okoznak ökológiai katasztrófát, érdemes alaposabban megvizsgálni, hogy mi mindenen múlik ez a hatás. Újabb példa a Csíkvarsai-rét lecsapolása, amivel a Velencei-tó (képünkön) vízhelyzetén javítanának, de a biológus szerint ezt nem fogják maradéktalanul megoldani, miközben ártanak egy több évtizedes vizesélőhely-helyreállítási törekvésnek.

– A területet jól ismerem, régóta küzdenek a helyi természetvédők az élőhely helyreállításáért, és utána felsőbb utasításra egyszer csak azt mondják, hogy márpedig innen elvisszük a vizet. Ebből is látszik, amit Takács-Sánta András, az ELTE docense is hangsúlyoz, hogy

Ameddig ennyire sincs hatalmuk a saját lakókörnyezetük fölött, ez egy végtelenül kiszolgáltatott helyzet. És ha a debreceniek esetleg el is érik, hogy ott márpedig ne épüljön akkugyár, Iváncsán sem lesz jobb helyen, csak ott esélyük se volt, hogy megakadályozzák.

Hogy ki dönti el, Magyarország akkumulátor-nagyhatalom legyen-e, és ez mennyire van összhangban azzal, amit a társadalom képzel a haza jövőjének, újabb kérdés. Nem csak Magyarországon merül fel, ahol extrém a helyzet, másutt is probléma, hogy a társadalom mennyire szólhat bele nagyobb léptékű döntésekbe – árnyalja Levente.

Növekedés értékkel

A rendszerszintű változást nem az egyes részekhez tetszőlegesen hozzányúlva, hanem az „emelőpontokon” lehetne elkezdeni: az értékrendünkön.

– Ha tudnánk változtatni abban, hogy az anyagi javakat mennyire tartjuk kívánatosnak, annak sokkal nagyobb pozitív továbbgyűrűző hatása lenne. Az önmagáért való gazdasági növekedés is megkérdőjelezendő. Az értékváltással az alapvető baj, hogy sokan azt hiszik, lehetetlen. Pedig van, amit már ma meg lehetne tenni a reklámok szabályozásával például. Pszichológiai kutatások sora bizonyítja, hogy anyagiasabb életszemléletükkel hozzájárulnak a fogyasztói kultúra fenntartásához.

A hosszú távú gondolkodás azonban nem az emberiség erőssége. Magyarország víznagyhatalom, idézi a közkeletű mondást Levente, de szerinte elképesztő, milyen könnyelműen bánunk ezzel a kincsünkkel, holott az aszály már most óriási probléma. Az akkugyárak kapcsán ugyan egyre többen szereznek tudást arról, hogy ezek vízigényesek, vízszennyezők, de a többség még most is azt hiszi, ha vesz egy elektromos autót, azzal letudta a részét a bolygó megóvásában.

– Ez is egyfajta technooptimizmus. Sokan gondolják, hogy technológiai úton szinte mindent tudunk helyettesíteni, nincs már szükségünk az úgynevezett ökoszisztéma-szolgáltatásokra. Pedig egyre több kutatás igazolja, mennyire meghatározó, hogy kisgyerekként milyen élőlényekkel találkozunk, milyen a mikrobiomunk, amelynek tagjai a bőrünkön és az emésztőrendszerünkben is jelen vannak, ez az immunrendszerünkre is hat, a depresszióra is hajlamosít. A városias életmód hatására az ekcéma vagy az allergia is jóval elterjedtebb, mint más kultúrákban – sorolja a szakember a példákat a természettől való, gyakran elfelejtett függőségünkre.

Ügyetlenségek ideje

Thomas Princen ökológiai gondolkodó szerint tipikus érv, hogy az ember csak nagy baj esetén fog változni, de a valóságban sokan már korábban elkezdenek alternatívákat keresni. Kitaposnak ösvényeket, amelyek később, ha egyre többen eszmélnek, járhatók lesznek.

– Ha azt gondoljuk, hogy a jövő ökokatasztrófába torkollik, könnyen önbeteljesítő jóslattá válhat, mert nem fogunk ellene cselekedni – figyelmeztet a biológus. – De nem is tudjuk még tíz-húsz évre előre sem megjósolni az ökológiai rendszerek vagy a társadalom együttes működését a rendelkezésünkre álló tudományos tények alapján.

Az alternatív élelmiszerrendszerek sem tökéletesek, nem is lehet azonnal az egész országot ellátni ezekből, de sok ígéretes vonásuk van, megkérdőjeleznek olyan fogyasztói mintákat, értékbeállítódásokat, amelyek a nagyüzemi élelmiszer-termelésre jellemzők. Ráadásul azt kapod, ami helyben és szezonálisan megterem, nincs „eperakció” márciusban. A népességnövekedés kérdésére sem létezik azonnali válasz. Itt említhető sok társadalmilag pozitív szempont is, a nők helyzetének javítása, az iskolázottság, ez mind befolyásolja, mekkora lesz a családméret. „Minden bonyolult problémára van egy egyszerű és rossz megoldás” – tartja a mondás. Nem az ökodiktatórikus módszerek kívánatosak, amikor megmondják fentről, kinek hány gyereke lehet, hanem amikor már működő társadalmi megoldásokat ültetünk át. Ez elvezethet oda, hogy a népesség ne nőjön folyamatosan. Magyarországon éppen hogy csökken, ezért itt a társadalmi ellátórendszereket kell úgy alakítani, hogy ez ne jelentsen problémát. A lényeg, hogy lássuk, nem egymás ellen kell kijátszani az érveket, hanem ezekkel mind együttesen kell foglalkozzunk, ehhez kell a holisztikus szemlélet.