Fehér László táci műtermébe lépve elfog bennünket az ámulat. A tér sokkal nagyobb, mint amire számítottunk, a falak mentén egymásnak támasztva sorakoznak a legújabb rózsaszín, szürke és fehér hátterű festmények, melyeken a művész barátai és rokonai óriásira nagyítva jelennek meg. Az egyiken Rebus, az alkotó három unokája közül a legfiatalabb néz vissza ránk, miközben anyja lábát karolja.
Hellyel kínál. Életének kezdeteiről mesél, mely már az első pillanattól fogva izgalommal teli volt. Szüleinek még a megszületése előtt Dégre kellett költözniük, mert tanár apját politikai okok miatt áthelyezték Tácról. – Ami a szüleimnek belső száműzetés volt, az nekem maga a csoda! – emlékszik a művész, akit születése után a kórházból egyből a dégi Festetics-kastélyba vittek. Akkoriban görög menekült gyerekek otthona volt, szülei pedig nevelőkként dolgoztak ott. Ebben a miliőben töltötte gyerekkorát: kopott vaságyon aludt, mellyel szemben a falon egy XIX. századi francia festő lovat ábrázoló festménye lógott. Így találkozott először a művészettel.
Sajó és a kapások
A festészet világához véletlen sodorta. Hétévesen egy nap a kastély parkjában sétált, amikor egy tölgyfa alatt gyerekek csődületére lett figyelmes. – Azt hittem, verekednek, ezért odarohantam, hogy megnézzem, mi a helyzet – meséli a művész. Odaérve a többiekhez meglátta, ahogy a gyerekek közt egy idős, kopasz úr a háromlábú székén ülve fest. – Döbbenten néztem, mivel életemben nem láttam még ilyet. Egy misztérium játszódott le előttem, ahogy megszületik a mű – emlékszik Fehér László.
Ott is maradt a festő mellett, és amikor a többiek elmentek, megjegyezte, hogy a képen a fű és a háztető színe is más. Ekkor a férfi – aki Sajó Péter festőművész volt – hozzáfordult, és megkérdezte, ki ő, majd a kastélyban meglátogatta vele az édesanyját.
Felajánlotta, hogy abban a két hétben, amíg Dégen tartózkodik, a gyerek vele tarthat. A festő ekkor a környék átalakuló mezőgazdaságát örökítette meg egy szakszervezeti ösztöndíjnak köszönhetően. – Másnap már kora reggel ott voltam Sajó szobája előtt, a dégi gépállomásnál. Varázslatos volt belépni a műtermébe, amit a téesz egyik irodájából alakítottak ki. Hajnalban kimentünk a földekre, hogy a kapáló asszonyokat megfesse. Sohasem felejtem el azt a rózsaszín eget, ahogy helyenként sárgákban, lilákban játszik, miközben a piros, zöld és kék ruhákba öltözött nők a lebegő párában hajladoznak a nedves káposztaföldeken. Olyan volt, mintha nem is ezen a világon lennék – mondja a művész.
Mester és tanítványa egész nap járták a vidéket, délben a kastélyban ebédeltek a gyerekekkel. Közben rajzoltak lovakat, lovas kocsikat, halászokat, mindent, amit a környéken találtak. A fiú számára pillanatok alatt eltelt a két hét, miközben érezte, eldőlt a sorsa, festő lesz. Egy évvel később Sajó Péter Dégen készült anyagából nyílt kiállítás Budapesten, a Derkovits Teremben, őt pedig a szülei felvitték a fővárosba, hogy láthassa a képeket. – Erre az alkalomra csináltattak nekem kis öltönyt, hozzá kék-fehér csíkos mellényt és hófehér inget csokornyakkendővel. Amikor a megnyitón a tömegben meglátott Péter bácsi, valósággal odarohant hozzánk: „Hát, itt vagytok! Ez fantasztikus! Ez életem egyik legszebb pillanata!” Nagyon szeretett bennünket, így utána is megmaradt a kapcsolat. Küldött nekem füzeteket, vörös és fekete rőtlit, gyúrható radírt, amikre mindig is vágyakoztam – emlékszik vissza. Dégre hazaérve aztán kiült az árokpartra, és megrajzolt egy vízhordó asszonyt. Ezt hónapokkal később megmutatta a mesterének, aki azt mondta, ilyet még nem látott, és elkérte a rajzot. Évekkel később Fehér Lászlót az elsők között vették fel a budapesti Képzőművészeti Gimnáziumba, ahol sorra nyerte a festészeti díjakat.
A megtaposott aluljáró
A fiú tehetségének idővel országszerte híre ment. A Magyar Televízió 1967-es Rajzolj velünk! című műsorába is elküldte rajzait és szobrait, melyek bekerültek az adásba. Vasárnaponként a tévéképernyőn Perneczky Géza művészettörténész mutatta be azokat. – Mindig leültem a tévé elé, és megnéztem „magamat”, aztán kiabáltam anyáméknak, hogy „Gyertek már, az én szobromat és képemet mutatják!” – meséli a festő. Aztán behívták a műsorba, hogy szerepeljen a döntőben, ahol a fiatalok különböző feladatokat kaptak. Az egyiknél emlékezetből lerajzolt egy dégi jelenetet, amely egy bajszos, nagy kalapú, hátán szákkal járkáló halászt ábrázolt – az alkotás komoly elismerést kapott a műsorban Perneczkytől.
Amikor 1971-ben felvették a Képzőművészeti Főiskolára, az első mestere, Szentiványi Lajos arra biztatta, hogy a szigorú vonalak helyett oldottabb rajzokat készítsen. Ezek a tanulmányrajzok olyan jól sikerültek, hogy az előfelvételin példaként mutatták azokat a fiataloknak. Szentiványi 1973-ban bekövetkezett korai halála után Kokas Ignác került be új mesterként a főiskolára. Ő azt tanította az ifjú festőnek, hogy „Vállald, fiam, önmagad, akár a börtön árán is!”.
A fiatalember ötödévesen elérkezettnek látta az időt, hogy elindítsa saját programját. 1975-ben döntött úgy, hogy a korábbi, idilli témák helyett tükröt tart a társadalom elé, és megfesti a Hajógyári Újságban szereplő dolgozók fotóit Részlet a brigádnaplóból címmel. A portrékat hatvanszor negyven centiméteres farostlemezekre vitte fel feketén-fehéren, a figurák nevét fekete csíkkal takarta ki. – Ahogy a kész műveket a főiskolán a falnak támasztva az olajos padlóra tettem, úgy éreztem, itt eldőlt valami – emlékszik. Így is történt. Elindította szociografikus sorozatát.
Fel akart mutatni valamit abból a világból, melyben léteztünk. 1975-ben megfestette a Földalatti I–II. című képeket, melyeken a millenniumi vasúton utazó tömeget ábrázolta. Ezután elhatározta, hogy farostra viszi a Vörösmarty utcai aluljáróról készített fotóit is, de amikor nekiállt, hogy megfesse azokat, nem tudott velük mit kezdeni. – A fotók hosszú ideig dobozban álltak a festőasztal fiókjában, mígnem olyan ideges lettem, hogy a földhöz vágtam, és elkezdtem taposni őket. Indulatos voltam, mert tehetetlennek éreztem magam, hogy képtelen vagyok továbblépni. Ahogy azonban a fotókról leléptem, egyszer csak ott volt előttem a megoldás összegyűrve, megalázva, megtaposva és megszaggatva – emlékszik vissza a mester. Az egyik „tönkretett” fotót aztán monokróm színekben, két és fél méteres nagyságban festette meg, de nemcsak azért, hogy megmutassa a Kádár-kori valóságot, hanem mert megragadta a rajta ábrázolt jelenet szimbolikája is. – Megfogott, ahogy a képen az emberek föl- és lefelé haladnak, mert tudtam, hogy ebben a föl-le haladásban benne van az egész világ mozgása – mondja a művész. A főiskolai évértékelőn azonban a festmény a zsűriből ellenkezést váltott ki, ezért nem kapott lehetőséget a továbbképzésre. Elvitték katonának, másfél évre megszakítva a pályáját.
Tünékeny alakok
Az újabb fordulatot egy külföldi utazás hozta el az életében. 1981-ben a Fiatal Művészek Stúdiója szervezésében kimehetett Bázelba, ahol a művészeti vásáron és a múzeumokban végre élőben láthatta a klasszikus és kortárs nyugati alkotók mesterműveit. – Ott találkoztam először Matisse, Chagall és Picasso fő műveivel, melyeket addig csak képeslapon és reprodukción láttam. Akkor úgy éreztem, rám szakadt a művészet és az egész világ. Micsoda köröket spóroltunk volna meg, ha ilyen műveket látunk folyamatosan, és szabadon utazhatunk mindig! Mondtam is magamban: éveken át ezektől fosztottak meg…
Bázelből hazatérve új erőre kapott. A képei színesek, érzékiek és felszabadultak lettek. Ezt az attitűdöt ekkoriban Hegyi Lóránd művészettörténész új szenzibilitásnak nevezte el. A művészt ekkor már nem érdekelte a valóság pontos leképezése, helyette redukálta a színvilágot, a képek terében pedig csak néhány épületet és tárgyat ábrázolt, illetve embereket, kiknek testét csupán egy fehér kontúrvonallal jelezte. A létezés tünékenységére hívta fel a figyelmet. Míg a képeken a természeti és épített környezet az állandóságot jelképezte, addig az átlátszó figurák a pillanatnyi létet. Új ábrázolást talált, a műveket 1988-ban Grazban, a Neue Gallerie tizenegy termében állítottak ki, majd ugyanebben az évben a Balkon című művével még tovább redukálta festészetét. Ezen a függőleges képen egy napsárga háttér előtt egy matt fekete színű balkon korlátjának támaszkodik egy hölgy, és lefelé tekint a mélybe. Az alkotás megnyitotta a művész sárga-fekete korszakát, melynek képeit 1990-ben bemutatta a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.
Időtlen dimenziók
A rendszerváltás után Fehér László karrierje is újabb lendületet vett: kiállítása nyílt Berlinben, Stuttgartban, Londonban, Los Angelesben, Párizsban és még a világ számos nagyvárosában. Élvezte, hogy útlevéllel a kezében a feleségével, Edittel oda repül, ahová csak akar. Legszebb élménye az volt, amikor 1999-ben a bécsi Ludwig Múzeumban, a Palais Liechtensteinben kétemeletes életmű-kiállítása nyílt, amire magyar művésznek korábban nem volt lehetősége. Ezt a nagyszabású tárlatot aztán a kétezres évek folyamán további egyéni kiállítások követték, és tervei szerint fogják is követni szerte a világban.
A szabadságot az alkotásban is megélhette, hisz már nem kellett attól tartania, hogy mit mond a hatalom. A képeinek színvilága is megváltozott, a művek fekete-fehérek és komorabbak lettek, miközben továbbra is feltűntek rajtuk a kontúralakok mint tünékeny lények. Az ezredforduló után azonban újabb fordulat történt. A vonallal jelzett figurák mellett egyre több realisztikusan ábrázolt szereplő jelent meg a vásznakon, a művész barátai, ismerősei és családtagjai: a felesége, Edit, illetve gyerekei, Judit és Dávid. Ezúttal az alakoknak már kivehető arcuk és tekintetük lett, és már nem feltétlenül elidegenedve álltak a kietlen tájban, hanem mint cselekvő, valahová tartó emberek. Eközben a képeken egymást követték a különféle színű ciklusok, de alkotójuk mindig visszatért a fekete-fehér és a szürke színhez, valamint a rózsaszínhez, amely a műveknek egy álomszerű, a valóságtól elrugaszkodó hangulatot kölcsönöz.
– A rózsaszín az égvilágon minden lehet. Egyszerre fejezi ki a múltat, a jelent és a jövőt, miközben sokféle irányba indítja el a gondolatot – mondja Fehér László, aki a legújabb képein sokszor ábrázol számára fontos családi eseményeket, melyeket az időtlenség dimenziójába zár. – Nemrég voltak itt nálunk az unokák, akiket nagyon szeretek. Engem ők éltetnek, valamint a feleségem és a gyerekeim. Úgy érzem, ahogy haladok előre az időben, egyre inkább ragaszkodom hozzájuk. Ahogy a mindennapokhoz, a világhoz és magához az élethez is.
