Egyre csüggedtebben figyelem ezt a jelenetsort, és azon töprengek, hogy vajon tartogat-e még valamilyen, az előzőnél is kínosabb fordulatot. Kezdődött azzal, hogy Ráczné Földi Judit az általa aláírt feddhetetlenségi nyilatkozatban (a név önmagáért beszél) letagadta offshore-cégét. Később a Fővárosi Ítélőtábla jogerősen kimondta, hogy a képviselő-jelölt kapcsán jogosan vonták le a következtetést, hogy hazudott. Ráczné nem lépett vissza az előválasztásoktól, pedig akkor még lett volna némi vigaszt nyújtó üzenete az ügynek, hanem vesztett a választáson is, bíróságon is. Aztán a DK egy huszárvágással, nem törődve a tiltakozással, mégis bejuttatta a parlamentbe a becsületes politikust, akiért a poklot is megjárnák. Ekkor következett a kínos Gyurcsány-féle ölelés, amely egy cselgáncsversenyen is elment volna, hiszen gyakorlatilag leszorította Ráczné mindkét kezét, hogy így adja a világ tudtára, mennyire nagy az egyetértés, és a macsó alárendeltségi viszony közöttük. A testbeszéd ellentétben a politikusokkal ritkábban hazudik.
És akkor már elkönyveltük volna, hogy ez a kínos história megint úgy végződik, ahogy szokott, vagyis mindenféle következmény nélkül, az immár képviselő Ráczné profi módon menekült el DK március 15-ei ünnepségén a Telex és a Hír TV újságírójától, mert nem akart felelni a kérdéseikre. A Facebook-posztján később ezt zaklatásnak minősítette. Persze jó lenne úgy élni, hogy a sajtó még véletlenül se tegyen fel az embernek kérdéseket, mert szürke eminenciás és unalmasan becsületes. De ez erősen problematikus felvetés, mert legalábbis eddig még nem nagyon hallottunk koherens és hihető magyarázatot arra, hogy miért nem offshore-lovag Ráczné, miközben annak látszik.
De elkerülhetné a zaklatást úgy is, hogy valódi politikushoz méltón tizedjére, huszadjára is válaszol a feltett kérdésekre, mert ez a munkaköri kötelessége, és tartozik ennyire a választóinak.
Higgadt válaszai fényében jobban kitetszene, hogy szegényt tényleg nem hagyja békén a sajtó, nyomasztják ahol lehet, pedig…
Aki minimálisan is érti a demokratikus berendezkedést, az tudja, hogy a válaszok jobban illenek hozzá, mint a duzzogó menekülés és hallgatás. Jobban illenek hozzá a nyílt és őszinte ölelések, nem a kétes leszorítás, a látványosnak szánt gesztusok. Jobban illik hozzá az is, ha egy – akár ártatlanul – megbotlott pártember önmagától képes levonni a konzekvenciákat, és nem hagyja, hogy egyre kínosabbá és kiábrándítóbbá váljon minden körülötte. (Bizony jobb ma egy igaztalanul vádolt és hátralépett jelölt, mint egy mindenáron képviselővé ölelt politikus.) Mert ez így még azok számára is emészthetetlen, akik elvileg őt választanák majd meg valamikor. És nincs tanulság. Miért lenne? Ez a mese nem a naiv gyerekeknek szól.
Tán csak annyit jegyezhetünk fel zaklatottan, hogy alig van ennek a történetnek olyan vonatkozása, eleme, amely oly gyökeresen megkülönböztetné a szereplőket a NER rutinos katonáitól. Pedig elvileg őket kellene leváltani. De akkor meg minek ez a nagy hűhó?