Két gondolat a kormánysajtó hétvégi terméséből, a továbbgondolás szándékával.
„2010-ben nem letértünk az addigi békés, helyes útról. Ellenkezőleg, akkor kezdődött el a valódi, a lényegi rendszerváltás, az alávetettség gyalázatos rendszerének egy élhető és magyar világ rendszerével történő felváltása (…) A mindig alázatosan idegen kívánságokra pislogó, csakis idegen szemmel látni és idegen szívvel érezni képes szolganép, Istennek és a magyar nemzet bölcsességének hála, a politikai paletta szűk harmadára szorult vissza.”
„Az elmúlt évek legfontosabb eredménye, hogy a nemzeti összetartozás érzését sikerült megerősíteni mindenhol a világon, ahol magyar emberek élnek.”
A kiindulópont a pártlap egész oldalas eszmefuttatása arról, hogy a „balliberálisok” elsikkasztották, a fülkeforradalmár Fidesz viszont úgymond kiteljesítette a rendszerváltást. Természetesen annak kijelölésével (hiszen minden rendszerváltásunk erről szólt, egyedül az 1989-90-es volt a kivétel), hogy kiket kell ezentúl hivatalosan gyűlölni, dehumanizálni és a magyar nemzeten kívül rekeszteni. A szerző szerint most „csak” az ország egyharmadát, de a helyzet rosszabb: valójában a 7,7 millió választópolgár közül 3 milliónyian szavaztak a Fideszre, és 2 milliónyian az együtt induló ellenzékre – aki ezekből az adatokból azt olvassa ki, hogy a magyar társadalom kétharmada a Fidesz mellett van, az minden bizonnyal fel volt mentve matematikából (is) az átkosban.
A dolog úgy áll, hogy a politikailag aktív lakosságnak nagyjából a harmada lelkes Fidesz-szavazó, további 20-25 százalék pedig a (vélt) kisebb rossz elve alapján, érdekből, kényszerből vagy megszokásból szintén a jelenlegi kormánypártra voksol. Ők így együtt lennének a nemzet, a többiek, vagyis az ország másik fele pedig – idézzük – az „idegenszívű szolganép”.
És most vessük össze ezt a diagnózist azzal, amit a Miniszterelnökség (az Orbán Viktor személye körüli tárcák egyike, merthogy egy már nem elegendő) „nemzetpolitikáért felelős államtitkára” kinyilatkoztatott, vagyis a fenti második idézettel. Önmagában már az is szimptomatikus, hogy az adófizetők kénytelenek eltartani valakit, akinek az munkaköre, hogy ő a nemzetpolitikáért felelős államtitkár (érdemes lenne megnézni, maradna-e bármi a munkaköri leírásából, ha kihúznánk belőle a bullshitgenerátorral írt etnicista lózungokat; van e benne egyetlen mondat is, ami számszerűsíthető, ellenőrizhető, számonkérhető, vagyis ami a köznapi fogalmaink szerint munkának számít). De még izgalmasabb, hogy Potápi úr azt állítja: 2010 óta a Magyarország területén élő 9,7 millió, meg a nagyvilágban szerteszóródott többi magyar (köztük az a hatszázezer, akit már ez a rezsim üldözött el a hazából) sokkal jobban szereti egymást, mint korábban, és ez konkrétan az orbáni kormányzás eredménye. Hát… És tessenek mondani, tudnak erről azok is, legalább úgy négy-ötmilliónyian, akiket a kormány félhivatalos hecclapja épp két nappal az államtitkár Kanadában elhangzott nemzetegyesítő szózata előtt tagadott ki a nemzetből?