Hevesen cáfolja a lengyel külügy, hogy Benjamin Netanjahu és kormánya konzultált volna Varsóval az Izrael történetében példátlan tömegtüntetést eredményező igazságügyi reformtervezete kapcsán. A magyarázkodásra és tagadásra azért volt szükség, mert a nagy izraeli leállás napján, hétfőn, a lengyel külügyminiszter-helyettes elkotyogta nyilvánosan, hogy a Netanjahu-kabinet bizony érdeklődött a lengyel igazságügyi átalakítás tapasztalatairól.
Végső soron mindegy is, hogy voltak-e egyeztetések Varsóval vagy Budapesttel, a hasonlóság nyilvánvaló az utca embere számára is, nem véletlenül hangoztatták a tiltakozók kezdettől, hogy "Izrael nem Magyarország, Izrael nem Lengyelország". És vélhetően nem is lesz az, a Közel-Kelet egyetlen (még ha kicsit sárga és kicsit savanyú is) demokráciájában Benjamin Netanjahu két évtizedes „áldásos” tevékenysége ellenére is van annyi polgári öntudat és demokratikus elkötelezettség, hogy ezt megakadályozza.
A kérdés számunkra inkább az, hogyan juthattunk oda, hogy két európai uniós ország legyen az elrettentő példa egy diktatúrák és autokráciák uralta térségben, hogy a magyar miniszterelnök fotója Vlagyimir Putyin, Recep Tayyip Erdogan, az iráni vallási vezető és az izraeli jogállamot épp felszámolni készülő Netanjahu társaságában jelenjen meg a demonstrációkon? Óriási blamázs ez nemcsak a magyar és lengyel kormányok, hanem mindkét nemzet és nem utolsósorban maga az Európai Unió számára is. Ha egy nép önként és dalolva adja fel kínkeservesen visszaszerzett szabadságát és ölbe tett kézzel asszisztál ahhoz, hogy választott kormánya visszavezeti a múltba, ha szótlanul eltűri, hogy már sztrájkjogát is eltörölték, az talán szíve-joga, egyben polgári érettségi fokának tükre. Erre külső orvosság nincs. Számunkra vigasznak is igen sovány, hogy a lengyel-magyar két jóbarát esetéből legalább mások okultak – mert egyelőre még nem tudni ki merített többet: a jogállam védelmében utcára vonuló tömegek és ellenzék, vagy Netanjahu, és a mögötte álló szélsőjobb-ultravallásos koalíció?