Kicsit szégyellem, de múlt szombaton úgy bőgtem a zsinagógában, mint egy gyerek. Patakzottak a könnyeim, pedig nem bánat ért, hanem öröm. Történelmi öröm, mert a Történelem érintett meg, és úgy látszik, a Történelem érintése az emberből (pontosabban belőlem) sírást vált ki.
Elmesélem, hogy mi történt, de nem azért, hogy önök is sírjanak, hanem azért, hogy önöket is érintse meg a Történelem, s tudják meg, milyen az a pillanat, amikor az ember úgy érzi: a világban egyszerre csak megszűnik a Gonosz. Lehetséges, hogy csak egyetlen pillanatra, de megszűnt, múlt szombaton nem volt jelen a világban a Gonosz.
A zsinagógába szokás szerint eljött egy idős úr, aki a napokban ünnepelte a 92. életévét. Meglehetősen jó karban van, nem jár bottal, nem használ szemüveget és hallókészüléket, a múltkor pedig arra panaszkodott, hogy másfél óra séta után megfájdult a lába, holott hat éve Jeruzsálemben még öt órán keresztül járta a várost minden megerőltetés nélkül.
Igen, ilyen erős a 92 éves Mojse-Zalman ben Zeév, akinek 92 éves létére dúsabb a haja, mint az enyém, és 92 éves létére úgy buzog benne a tetterő, miképpen a fákban indulnak meg tavasszal az életet adó nedvek, hogy új rügyekkel üzenjék a világnak: túléltük a telet.
Mojse-Zalman ben Zeév a holokausztot élte túl.
Gyerekként a Dohány utcai zsinagóga kórusában énekelt, és ugyanott, a Dohányban lett volna a bár micvója 1944. március 25-én, csakhogy 1944. március 19-én megszállták az országot a németek, és bezáratták az összes zsinagógát. Pedig az akkor 13 éves kisfiú nagyon készült élete nagy ünnepére: előre megtanult felolvasni a Tórából egy adott szakaszt (máftirt), és azt olvasta volna föl a hittestvérek előtt. De nem lehetett, mert a Történelem lesújtott rá is, pedig a 13 éves fiú nem tett semmi olyasmit, amiért a Történelem haragvását kivívta volna maga ellen. Csak annyit, hogy zsidónak született.
Múlt szombaton is március 25-e volt.
És erre a szombatra Mojse-Zalman ben Zeév nagyon készült. Megtanulta felolvasni ugyanazt a héber máftirt, amit 78 évvel korábban kellett volna elmondania. És egyenes tartással kiment a Tóraolvasó állványhoz, és felolvasta a máftirt, s miközben olvasott, hullani kezdtek a könnyeim, mert nem a 92 éves embert láttam ott, hanem azt a 13 éves kisfiút, akit a megszállók megfosztottak élete nagy eseményétől. És miután Mojse-Zalman ben Zeév végzett a máftirral, szembefordult a közösséggel és azt mondta:
– Ezt a máftirt 1944-ben, 78 évvel ezelőtt kellett volna felolvasnom, de a Gonosz akkor engem megakadályozott ebben. Köszönöm nektek, hogy most viszont elmondhattam előttetek.
Ezután odalépett mellé a fia, az én Gyuri barátom, s mondott pár szót arról a rögös életről, ami a bár micvó fiúra vár… Igaz, ilyenkor e szavakat az édesapa szokta mondani a fiának, ezúttal azonban fordítva történt a dolog… Sok boldogságot kívánt az én Gyuri barátom az apjának, de én ezen is bőgtem, mert az jutott eszembe, hogy lám, hol vannak ma már azok a megszállók… De mi…
De mi itt vagyunk.