- Danton halála és a Társulat

Egyedül álló módon Franciaország szerte a Comédie-Française az a színház, amelyik repertoárral rendelkezik, azaz a havi műsora nagyban hasonlít egy magyar színházéhoz: több helyszínen, változatosan-vegyesen játszanak visszatérő előadásokat, és mutatnak be időről időre újakat is, melyek aztán a kifejezésükkel élve: „belépnek a repertoárba”. Nekünk itthon ez magától értetődő – ott: kiváltság. A produkcióközpontú francia színházi világban (értsd: egyet játszunk, addig, amíg néző van rá) ez a fajta működés a kivételt erősítő szabály. Ami pedig ezt lehetővé teszi, az maga a Társulat, nagy T-vel.

Az alapítás évétől kezdve mind a mai napig sorszámot kapnak a Comédie-Française színészi társaságába belépő művészek, akik közül Catherine de Brie volt az első 1658-ban, míg Anna Cervinka 540.-ként lépett be legutóbb az állandó tagok közé 2023. január elsején. Mottójukhoz hűen („Simul et Singulis”) erejük pont a kollektívában, az egységükben rejlik. Így amikor esténként lemegy a függöny, mindannyiuk egyediségét, egyéni tehetségük összességét, azaz magát a Társulatot ünnepli a közönség. Tapsrendjük is ezt tükrözi: sosem külön, fontossági sorrendben, hanem mindig együtt jönnek ki meghajolni az előadások végén.

Georges Feydeau Bolha a fülbe című komédiáját és Georg Büchner Danton halála című művét galaxisok választják el egymástól térben és időben egyaránt. Előbbi fergeteges vígjáték, míg az utóbbi a francia forradalom egyik legvéresebb időszakában játszódó dráma. Lilo Baur, a Bolha a fülbe rendezőnője úgy döntött, aktualizálásra játszik, és a század eleji Párizsban játszódó pikáns történetet áthelyezi az 1960-as évek gazdag francia síparadicsomába, a Rózsaszín párduc-filmek mintájára. 

Érdekes módon a Danton halála alkotói is úgy húzták meg az eredetileg négy felvonásos darabot, hogy egyben mehessen végig a cselekmény. Ők nem váltanak kort, és nem is igyekeznek nagyobb ívű összefüggéseket felfesteni a színpadra: az egész előadás ugyanabban a mauzóleumszerű térben játszódik, korhű jelmezekben, ami egyedül a végén, Danton és társai kivégzésének jelentében nyílik meg, és bocsájt valamiféle perspektívát a térbe. Mindkét rendezésnek megvannak a maga erős és gyenge pontjai, összetartó erejük viszont azonos: és ez maga a társulat.

A Bolha a fülbe esetében nem éreztem jelentőségét az aktualizálásnak. Nem mondom, a jelmezek esztétikáját, és a 60-as évek berendezésének színpompás világát jó volt nézni, de a történethez semmit nem adott hozzá. A színészek viszont akkora jókedvvel (és mindeközben olyan szakmai komolysággal) komédiáztak és lubickoltak szerepeikben, hogy az mindenkit magával ragadott a nézőtéren. És mindegy volt a kor, a koncepció, együtt lehetett menni ezzel a lendületes, minden ízében tehetséges előadással, és ünnepelni a színészet egyik alapvetését: a szórakoztatást. Olyannyira, hogy ami még soha nem fordult elő velem színházban: hangosan nevettem a színpadi átállás alatt, ugyanis itt még az átdíszítést is maguk a játszók végezték. Groteszk, figuráikhoz illő tánclépésekben hordták ki-be a bútorokat a nézők tapsától kísérve. Ezen az estén nem volt kicsi és nagy szerep, hanem csak nagyszerű alakítások, amiket még hosszan tudtunk volna nézni.

És mindez igaz a Danton halála előadásból készült előadásra is. Büchner 1835-ben íródott műve nehéz anyag színpadon, és olvasva egyaránt. A mai kor emberének – sajnos – már nem tartozik általános műveltségéhez a francia forradalom történéseinek ennyire részletes ismerete, és a szerző által oly sokszor párhuzamba állított ókori történés sem, amikor Cassius és Brutus a római szenátusban gyilkolták meg Julius Caesar-t. Főleg nem az erről íródott shakespeare-i mű, amiből annyiszor idéz a szerző, és akkor a hosszan hömpölygő monológokat nem is említettük.

Rendezői segítség nélkül nehéz hozzájuk kapcsolódni, pedig fontos igazságokat, nagy gondolatokat közvetítenek kimondva és soraik között egyaránt. Úgy mint: „... meddig zabálja föl az éhes emberiség tulajdon tagjait? Olthatatlan szomjúságunkban miért szívjuk ki egymás vérét, mi, hajótöröttek, kik egy roncson kuksolunk?”. Vagy: „Miért is harcolnak egymással az emberek? Miért is nem békülnek ki szépen? Valami hiba történhetett, amikor megteremtettek bennünket, valami hiányzik, valami, aminek nem tudom a nevét – de egymás beleiben úgysem találjuk meg azt a valamit, minek tépjük hát fel egymás testét?” (Kosztolányi Dezső fordítása). És még sorolhatnánk.

Manapság nagy szükségünk lenne képi kapaszkodókra, amik mentén dekódolhatnánk a történet örök emberi aktualitását, de az előadás rendezőjétől (Simon Delétang egyben a díszlet tervezője is) sajnos ezt hiába vártuk.

Soha egyetlen percre sem lépnek ki figurájukból, egy pillanatra sem lankad energiájuk, és érezni lehet az interpretációjuk pontosságán és erején, hogy mély, minden rétegre kiterjedő ismeretekkel rendelkeznek az általuk játszott szerepekről és a korról, amiben azok éltek. Ez az előadás számomra tökéletes bizonyítéka volt annak, hogy miképpen tud győzedelmeskedni a színészi tehetség és munka, még akkor is, ha adott esetben a rendezőé nem követi azt.

A Comédie-Française társulatának doyenje – ellentétben azzal, amit gondolnánk – nem a legidősebb színész, hanem a társulathoz való csatlakozása óta a leghosszabb ideje szolgáló tag. A főigazgató akadályoztatása, szabadsága vagy betegsége esetén ő felel az intézmény művészeti irányításáért. De, ami a legfontosabb: ő a Comédie-Française alapját képező értékek, elvek és gyakorlatok letéteményese, így átvitt értelemben ő (is) vezeti a társulatot.

És ez kétségtelenül megérdemelt kiváltság: a bőrét estéről-estére vásárra vivő színész diadala.