Természetjáró szenvedélyét mutatja be Stark Attila grafikus-festőművész a legújabb kiállításán

Rajzfilmszerű figurái ezúttal is visszatérnek.

Stark Attila a magyar underground egyik legfontosabb szereplője, aki számos lemezborítót, könnyűzenei szórólapot és posztert rajzolt már tele az őrület szélén álló figuráival. A grafikus nem kertel, ha érzelmekről van szó, a reklámanyagain és festményein feltűnő majmok, macskák, kutyák, földönkívüliek és emberek az extremitás legkülönfélébb szintjein fejezik ki magukat, mintha csak elszabadult volna a pokol. A mostani Plants.From.Here című kiállítása a Resident Art galériában azonban rezignáltan fogalmaz: a vásznakon magányos fák és melankolikus színű erdők tűnnek fel, miközben a művészre jellemző figurák is visszatérnek, igaz, már ők is szelídebb formában.

A negyvennégy éves művész új kiállításával tehát „sötétlő erdőbe” jutott, akárcsak Dante az Isteni színjáték című művében, Stark azonban úgy tűnik, nem tévedt el, hisz mindent pontosan regisztrál, a helyszíneket is jelöli a képeken. Már vagy tíz éve megrögzött természetjáró, még gombaszakértői tanfolyamot is végzett, miközben kiművelte magát a növényfajokból. 2017-ben aztán a fővárosból Budakeszire költözött, ahol szintén sűrűn látogatja a környező erdőket. – Az elmúlt négy évben már szisztematikusan térképezem fel Magyarország flóráját és faunáját. Sok évvel ezelőtt csak szűk környezetben, a Budai-hegységben kalandoztam, aztán már mindenhol vidéken – mondja a művész, aki útjai során rengeteg fotót készít gombákról, virágokról, rovarokról és más állatokról, melyeket a kiállítás címét is viselő plants.from.here nevű Instagram-oldalára tölt fel.

Az erdők idővel a vásznaira is felkerültek, de korántsem realista stílusban, hanem a rá jellemző, animációs filmeket idéző színvilággal. A természet amúgy a korábbi művein is megjelent, de ezúttal a magányos fák és a kiszáradt tuskók lettek a képek „főszereplői”. Az emberi tényező azonban így is szerepet kap a képeken: az erdőben elhullajtott szemét, a félrehajított útjelző táblák és a fák kérgére firkált feliratok mind a természet rombolásáról tanúskodtak. Az alkotó persze nem akar ítélkezni, de képeivel jelzi, hogy mint erdőjáró félti a környezetet.

Stark idővel a fák lakóit már nem csak beazonosította, de rendszerben is látta, mely összegző szemlélet a képein is megjelenik. Az egyiken például a fák ágain a legkülönfélébb szárnyasok várakoznak, mintha csak egy madárhatározót látna az ember. Stark időnként ugyanis „katalogizál”, ahogy tette azt a 2005-ben írt, Budapestet és a saját fiatalságát bemutató Kulo City című könyvében, mely egyben a diplomamunkája is volt. Ebben részletes képet adott a Nagymező utcáról, felsorolva annak összes boltját, kocsmáját, éttermét és intézményét, illetve Európa térképén megjelölte azokat nagyvárosokat, ahová már elutazott.

A mostani képek azonban nemcsak témájukban térnek el a korábbiaktól, de stílusuk is másabb, mint amit Starktól megszokhattunk. A tárlat megnyitóján Petrányi Zsolt művészettörténész kiemelte, hogy az alkotó elszakadt a grafikus gondolkodástól és sokkal festőibb lett. Ez szinte az összes képen érezhető, hisz a csupasz ágú fák, az alkonyba boruló égboltok és a halált jelképező állatkoponyák a nézőt is melankolikus hangulatba vonják. És bár a kiállítás nem underground témákat jelenít meg, Stark nem hazudtolja meg önmagát, és a műfajra jellemző ábrázolást választja az új képeken is, mint a lazán odavetett feliratokat, a több irányba elfolyó festéket és az expresszív színhasználatot. Emellett a rá jellemző fantázialények is megjelennek a vásznakon, noha az alakjuk már visszafogottabb, az arcuk pedig nem olyan dühös, mint sok évvel ezelőtt. Bár lehet, ez csak látszat, és a következő alkotói ciklusában ismét elszabadul a pokol.