Még egy ilyen labor nincsen Budapesten, amely ekkora szakmai múlttal rendelkezik. Itt a fotósok megkapják azt a minőséget és kiszolgálást, amire vágynak – avat be Felicides Ildikó a lab4art fotólabor vezetője a rendhagyó helyiség mindennapjaiba. A falakon fotók sorakoznak, mellettünk borítékok, az egyikből kikandikál Féner Tamás portréja Konrád Györgyről, miközben mögöttünk a nyomtató éppen egy fotómodellekről készített képet ad ki. A lab4art egy olyan hely, amit leginkább filmen lát az ember. Mátyus Andrea laboráns meg is mutatja nekünk a képelőhívás folyamatát: a negatívot nagyítógépbe helyezi, és egy optikai rendszer segítségével azt fényérzékeny fotópapírra világítja le.
Művészek „játszótere”
Ildikó fotóművészeti albumokat is mutat nekünk, melyek képeit az ő laborukban hívták elő. Csupa nagy név a borítókon, Korniss Péter, Balla Demeter és Féner Tamás Kossuth-díjas fotóművészek, illetve Zsigmond Vilmos Oscar-díjas operatőr, ami jól példázza, hogy ide a szakma legjobbjai járnak. – Sok magyar fotóművész és képzőművész, aki analóg fotóban gondolkodik, nálunk köt ki – mondja Ildikó, hozzátéve, itt nagyíttatja képeit Benkő Imre dokumentarista fotográfus, Bartis Attila író, fotóművész, illetve a fiatalabb generáció képviselői is, mint Mundruczó Kornél rendező és Rév Marcell, az Eufória című sorozat operatőre, aki Los Angelesből is hazaküldi a negatívjait a kedvenc fotólaborjába. A még fiatalabbak közül Ladocsi András divatfotós is jár hozzájuk, aki többek közt a Vogue-ba készít képeket, illetve Mónus Márton, aki a labor gyakornoka volt, és már a Reuters hírügynökségnek dolgozik.
A művészek szinte bármilyen ötlettel érkezhetnek, a laboránsok segítenek nekik azok megvalósításában. Zagyvai Sári például legutóbb nem negatívot hozott nagyításra, hanem a tabletjét tette bele a nagyítógép etetőjébe, és annak kijelzőjét világították le színes fotópapírra, míg Szabó Dezső és Eperjesi Ágnes képzőművészek színelméleti munkákat hoztak létre.
– Amiket most csinálunk a fotólaborban, az nagyon más, mint ami húsz-harminc évvel ezelőtt jellemző volt – magyarázza Ildikó, hozzátéve, manapság az analóg technika a képzőművészet egyik fontos ágává vált.
A tulajdonos szerint a labor ezért az alkotók „játszótere”, ahol kedvükre megvalósíthatják vízióikat, melyhez a lab4art négyfős csapata szolgáltatja a különféle gépeket, vegyszereket és szakértelmet.
– A labort az idős és a fiatal művészek mellett az igényes amatőr fotósok is felkeresik, akiknek fontos, hogy a szkennelt és printeres nagyításokon túl a legjobban sikerült képeikről egyedi, kézi nagyítások szülessenek – mondja Ildikó. A laborba másrészt olyanok is betérnek, akik otthon a padláson vagy a szekrényben, esetleg a lomtalanításon találtak egy tekercs régi filmet és kíváncsiak, mi van rajta, vagy meg szeretnék menteni az utókornak.
A retró bosszúja
De mitől is lesz jó egy nagyítás? Ha a fotópapíron minden látszik, ami a negatívon is. A lényeg, hogy a laboráns egy jól exponált negatívot kapjon, hiszen azt jól lehet nagyítani, és utána bármilyen utómunkát elvégezni rajta. Valaki például kontrasztos képet szeretne, más sötétebbet, vagy csak a negatív egy részletét szeretné viszontlátni.
– Amit egy képpel meg lehet csinálni a Photoshop programban, azt majdnem mind meg lehet csinálni a sötétkamrában is – mondja Andrea. Ő a nagyítást a tökéletessége miatt szereti, ami a digitális nyomtatással szemben nem veszíti el a lelkét.
Ehhez persze elkél az analóg fényképezőgép is, amelynek használata azonban drágább és körülményesebb, hisz nem látni rögtön, hogy mit fotózunk vele, csak miután előhívtuk a negatívot.
Ennek ellenére évekkel ezelőtt elindult egy divathullám, sokan analóg gépeket kezdtek vásárolni, több cég pedig, mint a Fuji és a Lomography ilyen hagyományos fényképezőket gyártott.
– Manapság divatos bármi, ami analóg – mondja Ildikó, hiszen az utóbbi időben elég népszerűek a bakelitlemezek és a magnókazetták is. – Ezekhez a tárgyakhoz érzelem köt minket, segítenek lelassulni, koncentrálni, általuk kiszakadunk a világ sodrásából. Ha például az ember egy analóg kamerával fotóz, akkor az egy valóságos fényképet hoz létre, amire teljesen más érzés ránézni, mint egy digitálisra – mondja a laborvezető. Példának David Sax Az analóg bosszúja című könyvét hozza fel, mely arról szól, hogy a digitális világban újra vonzódni kezdünk a kézzelfogható dolgokhoz.
Előre a múltba!
Mátyus Andrea is örömmel gyűjti a fényképezőgépeket, neki ez mindig is szívügye volt. – Én nem belecsöppentem az analógba, hanem mindig is benne voltam – mondja a laboráns, aki 1998-ban a fotóriporteri iskolát is egy tükörreflexes Praktica MTL5B géppel végezte el, amely a nagypapáé volt.
– Volt egy időszak, amikor fillérekért lehetett venni analóg gépeket. Emlékszem, pár éve vásároltam is egy Canon QL17-est, amit a szegény ember Leicájának csúfolnak. Persze, majdnem olyan jó, mint egy Leica, hisz ugyanúgy távmérős és kiváló lencséje van. Akkor tízezer forintba került, ma százezer forintot ér – mondja Andrea, akinek az is fontos, hogy a lencsékhez legyen narancs és vörös színű szűrője, hogy a fekete-fehér képeken az égboltot még sötétebbre tudja „festeni”.
Az analóg terén még inkább visszautazhatunk az időben. Egyes művészek például a XIX. századi archaikus technikákat is felélesztik, mint a dagerrotípiát, cianotípiát, argentotípiát és kollodiumot. – Ezek még lassabb eljárások, és még meditatívabb tevékenységek – mondja Ildikó, hozzátéve, az embereknek a mai világban szükségük van arra, hogy egy dologgal kicsit elmélyültebben foglalkozzanak. – Az analóg technikával készült fotót aztán a kezünkbe vehetjük, míg a digitális képekből hiányzik az anyagszerűség. Egy ismerősöm mondta anno: régebben a fotósoknak negatívjaik voltak, manapság kilobyte-jaik.
Képzettársítás
Tavaly Ildikó egy kérdőívben közel kétszáz embertől megkérdezte, mi jut eszébe az analóg szóról. A válaszolók többek közt ezeket mondták: anyag, illat, zen, várakozás, természetesség, szabadság, otthonos, maradandó, lelassulás, szenvedély, alkotás öröme, klasszikus jelenidő, szabad gondolkodás, oldschool, varázslat, szertartás és hangulat.
