- Bartalos Tóth Iveta: Mennyit bír el egy ember?

Rohadt életbe, mondta ki hangosan, a homlokán patakzott a veríték, az arca égett a forróságtól, olyan érzés volt, mintha belülről mindene felgyulladt volna, kiégett, elfogyott, igen, pontosan ezt érezte, a notebookját az asztalra tette, kinyitotta az ablakot, hátha akkor majd jobb lesz, arcul csapta a kinti fagyos levegő, de persze az sem segített semmit se, csak a bőre viszketett még jobban a hidegtől, az apró kiütések gyulladtan piroslottak a bal alkarján, idegesen vakarta őket, dühös volt magára, amiért ágyi poloskára gyanakodott, az ember mindig effajta banális semmiségekkel butítja magát, miközben persze érzi, hogy valami sokkal komolyabb gond van valójában, ő is így tett, pedig tudnia kellett volna, hogy a méreganyagokkal nem képes megküzdeni a szervezete, hogy ez már az a stádium, azért van ez a sok kiütés, attól tiszta ragya mindkét keze.
A fürdőszobába ment, és megnyitotta a hideg vizet, hosszasan mosta az arcát, a tükör feletti öreg neon folyamatosan villogott, pillanatokra eltűnt a tükörképe, de így is látta, nem lehetett nem látni, hogy az arca felpuffadt az utóbbi időben, egy másik ember nézett vissza rá, egy másik embert látott, egy másik arc keretezte a szemeit, azok a régiek voltak, azokat felismerte, ahogy mereven bámulták őt, majd hirtelen a semmiből egyszer csak elfutotta őket a könny. Megfordult, visszaindult a nappaliba, lassan haladt a fal mellett, a fájdalom a háta alsó részéből az ágyéka felé sugárzott, pont úgy, igen, jutott az eszébe, mennyire banális, hogy minden meg van írva, olyanok vagyunk, mint a gépek, elromlunk, elhasználódunk, kinek hosszabb, kinek rövidebb a szavideje… kinek rövidebb, ismételte elhaló hangon.
Ez a légszomj se múlik, a tüdeje biztosan kezd feltelni folyadékkal, semmi kétség, a volt felesége persze mindig a túlsúlyára fogta, még hogy túlsúly, a pocakján ösztönösen beljebb húzta, hát minek él az ember, ha már finomakat sem ehet, gonosz volt az a nő, az anyja is megmondta, irigyelte tőle az a szuka még a falat kenyeret is, egyszer kellett volna szegény anyukára hallgatni, Isten nyugosztalja, egyetlenegyszer a büdös életben, és nem elvenni, akkor most nem ebben a papírfalú panelben nyomorogna, ahol nullahuszonnégyben szól a Jolly a király a nyolcadikról, ismeri már fejből a szövegét, pedig gyűlöli ezt a dalt, közben meg azt se tudja, ki az a Jolly, de azt igen, hogy abban a házban, amiért annyit dolgozott, ami miatt évtizedeken át gürizett és amelyre ezek szerint az egészsége is ráment, vagy mondjuk ki, nincs mit ezen szépíteni, az egész élete, most a volt felesége új pasija, a Gyuszi a király, nem ez a sokat emlegetett idegen nevű, na és persze nem is ő.
A csengetés zajára összerezzent, felkapaszkodott, és elindult az ajtó irányába, megyek, mondta hangosan, hogy odakinn is hallják rendesen, a fáradtság minden végtagjára ránehezedett, mázsás súlyoknak érezte őket, bizony, már nagyon kevés erythropoietin termelődhet a szervezetében, pedig az segíti a vörösvértesteket az oxigénszállításban, azért ennyire kimerült, egyre rosszabb lesz a helyzet napról napra, de ő így is próbál ember maradni, nem elhagyni magát, megtartani a büszkesége utolsó morzsáit, nem rászorulni mások segítségére, mint az alamizsnára, kell a francnak a szánalom, gondolta, miközben lassan elérte az ajtót, és átvette a kint egyre türelmetlenebbül várakozó futártól a csomagot.
Megpihent egy percre, mielőtt visszaindult volna a fotelig, a homloka megint verejtékezni kezdett, már ez a kis táskányi súly is megterhelte a legyengült szervezetét, a két karfába kapaszkodva engedte le a súlyát, úgy ült vissza a helyére, a notebookja kijelzőjén fehéren villogott a végzet nyolc pontba szedve, elfordította a fejét, ne is lássa, lassan kibontotta az első dobozt, kicsiket harapott az ételből, néhány falat után megpihent és ivott, majd folytatta az evést, enni mégiscsak kell, legalább egy kicsit, ha már annyit nem is bír az ember, mint régen, de még ehhez a vegetációhoz is kell egy kis energia, ugye. Megint ivott a műanyag palackból, aztán a másik doboz tartalmába is belekóstolt, semmi sem az igazi már, jegyezte meg keserűen. Miközben az utolsó falat pizzát rágta, fura fémes íz terjedt szét a szájában, hát már ez is, konstatálta, a monitorra pillantott, kéken villogott a nyolcas, rákattintott, sokkolták az új információk, mennyit bír el egy ember, kérdezte, hát ennyit már biztosan nem, válaszolta, felállt, a vécé felé indult, sok volt ez a másfél liter egyszerre, pedig mindenhol ezt tanácsolják, inni, inni, inni, de úgy tűnik, neki már késő, hiába minden, a szemei újra megteltek könnyekkel, a bal kezével a falat támasztotta, miközben a vécécsészében az egyre habosabb, fura színű vizeletét bámulta. Fújtatva ült vissza a fotelbe, a számítógépét az ölébe véve olvasgatta újra a megnyitott cikket, majd perceken belül elaludt. A szemüvege lencséjén visszatükröződött a nyolc jel, amely arra utalt, hogy a veséi kezdik felmondani a szolgálatot. Az ingéről lepattanó gomb a lába melletti zsír áztatta üres kebabos, pizzás és hamburgeres dobozokkal teli szatyorba esett egyenesen a kiürült kétliteres kólásüveg mellé. Jolly a király hangjára berezonáltak a konyhaszekrény üvegajtajai. A vécékagylóban a víz felszínét befedte a perem alá akasztott vécétisztító illatos, rózsaszín habja. A Netflix A képzelt beteg című örökzöldet emelte ki számára a megnézendő filmek listájáról.