Húsvétkor nem csak a harangok mennek a hagyomány szerint Rómába: egy időre a világ figyelme is a katolikus egyház központja felé fordul. Míg Magyarország a közelgő budapesti pápalátogatás lázában ég, a világ többi része elsősorban azt figyeli érdeklődve és részben talán reménykedve, hogy Ferenc pápa néhány XX. századi elődjéhez hasonlóan tud-e valamilyen érdemi szerepet játszani a béketeremtésben.
Közben pedig az egyház reformját is sokan várják tőle – meg azt is, hogy térjen vissza az őt a pápai trónon megelőző Benedek ellenreformjaihoz, kemény konzervativizmusához. A következőkben megpróbáljuk összegyűjteni, mely pontokon kellene rövid időn belül színt vallania a Vatikánnak (a pápai béketörekvéseknek pedig alább külön írást szentelünk).
Cölibátus
A papi nőtlenség intézménye recseg-ropog, és megszólalásai alapján talán a pápa is úgy látja: nem biztos, hogy sokáig tartható. A kérdéskör érintőlegesen összefügg az egyház pedofilbotrányaival: a jelenséget feltáró tanulmányok szerint a kötelezően előírt társtalanságnak és önmegtartóztatásnak legalábbis köze van ahhoz, hogy a papság körében felülreprezentáltak azok, akiknek nincs egészséges viszonyuk a szexualitáshoz. És ugyancsak összefügghet a lassan krónikussá váló paphiánnyal is, amely kevésbé érinti azon egyházakat, beleértve a görögkatolikusokat is, ahol engedélyezett a nősülés. Idekapcsolódik az a minapi pápai mondás, amely szerint a szex az Isten egyik legszebb ajándéka – nehéz ezt máshogy értelmezni, mint hogy (kimondatlanul is) olyan ajándék, amelytől egy egyre inkább anakronisztikusnak tűnő előírás megfosztja a katolikus papokat.
Pedofilügyek
Ferenc elszántsága, hogy megtisztítja az egyházat a pedofíliától, dicséretes, az elért eredmények azonban egyelőre szerények és ellentmondásosak. A hierarchia ellenállása a megtisztulási, illetve szembenézési törekvésekkel szemben kézzelfogható, Ferenc pápának ugyanakkor garantáltan igaza van abban, hogy a papok, apácák stb. által elkövetett, büntetlenül maradt pedofil cselekmények – az áldozatok iránti, bántóan hiányzó szánalommal, illetve a szintén hiánycikknek számító őszinte megbánással együtt – jelenleg a katolikus egyház legnagyobb hitelességi deficitjét alkotják. Magyar szempontból különösen gyászos, hogy a Ferenc által megkezdett úton éppen a magyar katolikus egyház halad (a vele ebben is szövetséges Orbán-kormánnyal kézen fogva) a leglassabban, még a kétségbevonhatatlan katolikus európai államokkal, így Lengyelországgal, Írországgal vagy Spanyolországgal összehasonlítva is.
Homoszexualitás
Alighanem a hatnapos teremtéstörténet a legismertebb példa arra, hogy az egyháznak időnként újra kell értelmeznie saját tanításának bizonyos elemeit. Akár a homoszexualitás vagy az emberi nem bináris mivoltának a kérdésében is (utóbbi a keményebb dió, hiszen a Teremtés könyvében konkrétan az áll: „Isten megteremtette az embert saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket” – miközben az újszülöttek két ezrelékénél, vagyis minden ezer gyerek közül kettőnél nemhogy ránézésre, de genetikai vizsgálattal sem lehet egyértelműen eldönteni, hogy fiúk-e vagy lányok). Az újragondolás a protestáns egyházak némelyikében már megtörtént, és néhány országban, például Németországban a katolikusok is erősen feszegetik a határokat, ami viszont a klérus konzervatív szárnya szerint egyházszakadással fenyeget. Ferenc pápa igyekszik középen maradni ebben a nem sok középutas megoldást kínáló témában: az eredeti tanításhoz ragaszkodik, de az elfogadásban, illetve a „bűn” megítélésében elődeinél lényegesen megengedőbb. Ezt a korántsem kényelmes álláspontot éppen az olyan fejlemények teszik tarthatatlanná, mint amilyenek a közelmúltban Magyarországon, Brazíliában vagy a 85%-ban keresztény többségű Ugandában történtek, amikor a keresztény tanításból levezetve hoztak súlyosan jogkorlátozó szabályokat a világi hatóságok a homoszexuális emberek ellen.
A keresztények üldöztetése
Miközben Kínában nyílt keresztényüldözés zajlik, a kereszténység létszáma dinamikusan nő: a kínai állam adatai szerint 2018-ban 44 millió fő volt (a valóságban akár a duplája is lehet), kutatói becslések szerint pedig 2025-ig elérheti a 160, s 2030-ig a 247 milliót – utóbbi azt jelentené, hogy Kína lenne a világ legnagyobb keresztény országa. Közben a Vatikán és Peking között létezik egy titkos megállapodás, amelynek keretében a kommunista Kína jogot formál a püspöki kinevezésekbe történő beleszólásra – hasonlóan, csak direktebb formában, mint 1990 előtt az állampárti Magyarországon –, a pápa viszont igyekszik elérni, hogy ennek ellenére méltó személyek kerüljenek a kínai püspökségek élére. Hasonló, a bibliai tanításból szintén nehezen levezethető lavírozás folyik Oroszországgal kapcsolatban is, ahol a súlyos alávetettségben élő ottani katolikusok fölötti rendelkezés joga, illetve gyakorlati lehetősége az érdekkonfliktus tárgya Moszkva és a Vatikán között. Utóbbi részben megmagyarázza, miért ennyire óvatos Ferenc pápa az ukrajnai háborúval kapcsolatos állásfoglalásai során: bizonyára szeretné elkerülni, hogy egy esetlegesen kiéleződő konfliktus veszélyeztesse az orosz katolikusokat vagy az ottani katolikus egyházi szervezettel kapcsolatos vatikáni pozíciókat.
Orosz-ukrán háború
A magyar kormány örömmel hivatkozik arra, hogy az ukrajnai háborúval kapcsolatos „békepárti” álláspontját egyedül a Vatikán osztja, az azonban (mármint az, hogy az Orbán-kabinet és a pápai állam a háború témájában azonos platformon lenne) ebben a formában biztosan nem igaz. Ferenc pápa visszatérően kiáll a tűzszünetért és a békéért, ám azt, hogy az utóbbi alatt mit ért, „külügyminisztere” egyértelműen megfogalmazta: olyan igazságos békét szeretnének, amely úgy kezdődik, hogy az orosz csapatok kivonulnak Ukrajnából (ha Orbánék is erre gondolnak, akkor könnyen lehet, hogy tényleg a világ nagyobbik fele egyetért velük, csak az a gond, hogy ezt így még sosem mondták ki). Ferenc tehát egyensúlyozik, de elképzelhető, hogy ha a felek tényleg rászánják magukat a békekötésre, annak kidolgozásában a vatikáni diplomácia is szerephez jut majd.
Békepápák, pápabékék
Dolga-e a mindenkori pápának, hogy beavatkozzon – akár a béketeremtés szándékával – a világ profán ügyeibe? És ha van feladata a békével, vajon mennyire lehet hatékony annak tudatában, hogy politikai hatalma nincs ugyan, ám elvben a világ leghatalmasabb uralkodóját képviseli? A kérdés alighanem azóta foglalkoztatja az emberiséget, mióta a pápai állam a mai formájában létezik, de a valóságban arról is nagyon keveset tudunk, hogy mióta létezik, milyen körülmények között alakult ki ez a mostani felállás, és hogyan alakította ki magának a Vatikán azt a kétségkívül létező világpolitikai mozgásteret, amelyet időközben többször ki is használt valamilyen konfliktus békés rendezése érdekében. Rónay Tamásnak, lapunk külpolitikai rovatvezetőjének a napokban a nyomdába került, várhatóan a pápalátogatás előtt megjelenő, Rejtélyes vatikáni diplomácia – Mit tesz a pápa a békéért? című könyve ilyenformán kétszeresen is hiánypótló. Egyrészt felvázolja a történelmi hátteret s a mai helyzethez vezető utat, szabatosan elmagyarázva, mi az, amit okkal várhatunk a katolikus egyház fejétől (és mi az, aminek érdekében felsőbb hatalomhoz kell fohászkodnunk). Másrészt pedig kortárs források, vagyis az akkori sajtó híradásai alapján tisztába teszi, melyik pápa mit tett pontosan a háborúk megfékezéséért; mekkora volt a tényleges hatásköre, mennyit használt ki belőle, s mit kockáztatott közben.
A laikus és szakmabeli érdeklődőket feltehetően az izgatja leginkább, ami a fasizmussal, a nácizmussal, a zsidóüldözéssel, a holokauszttal és általánosságban a második világháborúval kapcsolatban a Vatikánban történt. Anélkül, hogy a spoilerezés vétkébe esnénk, érdemes leszögezni: jó néhány közkeletű félreértést és rosszindulatú rágalmat cáfol a kötet azzal kapcsolatban, hogy a pápa átaludta a népirtást, kivárásra játszott, vagy netán kollaborált a nácikkal. (Utóbbi talán a legérdekesebb vád: a könyvben idézett források teljesen egyértelművé teszik, hogy az ideológiai hegemóniára törekvő fasizmus veszélyes vetélytársat, Németország náci vezetése pedig nemcsak a zöldmezősen felépítendő pángermán „újvallás” konkurenciáját, de ellenséget, ellenállási gócpontot is látott a katolikus egyházban, ami értelemszerűen kizárt bármiféle kollaborációt. Még akkor is, ha erre egyéni szinteken, elsősorban osztrák és német egyházi emberek részéről mutatkozott volna hajlandóság.)
Hasonlóan komoly értéke a könyvnek a II. János Pál történelmi szerepét tisztázni segítő források sokasága. Ezt a szerepet sokan – például a magyar kormány oroszbarátságát Lengyelország felé kompenzálni igyekvő Orbán-kormány köreiben – hajlamosak verbálisan túlértékelni, neki tulajdonítva a közép- és kelet-európai rendszerváltást, pedig, ahogyan az írásból kiderül, a valóság sem kevésbé érdekes a fikcióknál. Mint ahogy az is érdekfeszítő, amit a pápai állam működéséről, belső logikájáról, egyben pedig a pápa gyakori eszköztelenségéről, kiszolgáltatottságáról, a nagy politikai aktorokkal szembeni valós erőviszonyairól megtudunk a könyvből.
A szerző – akinek a munkássága révén a Népszava hosszú ideje az első számú hazai közéleti hírforrás vatikáni ügyekben – elfogultság nélkül, szó szerinti forrásidézetek sokaságát használva, az azokból levont tárgyilagos következtetésekkel visz közelebb a bevezetőben feltett alapkérdés megválaszolásához. A végkövetkeztetés(ek) levonását viszont az olvasóra bízza, tudva, hogy olyan dilemmát taglal, aminek nincs mindannyiunk számára azonosan elfogadható megfejtése.
Legitimációs célok
A lengyel II. János Pál először 1991-ben, majd 1996-ban járt pápaként Magyarországon. Első útja a rendszerváltási folyamat szimbolikus lezárásaként, a kommunizmus évtizedire tékozló fiúvá vált „keresztény Magyarország” európai visszafogadásaként is értelmezhető – az akkori Antall-kormány igyekezett is így bemutatni –, és a Horn-kormány alatti második látogatásának is volt egyfajta feloldozó, egyben feszültségoldó jellege a Vatikán és a hatalomba visszatért szocialisták között (nem sokkal később, 1997-ben írták alá az állam és az egyház együttélését új alapokra helyező vatikáni megállapodást). Mindebben nincs semmi rendkívüli: Magyarországon az aktuális hatalom a kereszténység felvételét követően – a létező szocializmus évtizedeit leszámítva – mindig igyekezett a pápai trónt és az onnan érkező áldást legitimációs forrásként felhasználni, mint ahogyan ugyanez az igyekezet érződött, kifejezetten direkt formában akkor is, amikor 2021. szeptember 12-én az eucharisztikus világkongresszus zárónapjára Ferenc pápát sikerült hazánkba hívni.
Egészen különleges kontrasztot ad, ha a Fidesz akkori magatartását összehasonlítjuk a húsz évvel korábbi pápa-vizit időszakában követett egyházpolitikájával. Az 1991-es eseményről alighanem mindenkinek a Magyar Narancs Cápalátogatás című, az egyházi és az állami ügyek merev szétválasztását sürgető szerkesztőségi vezércikke ugrik be. 91-ben a Magyar Narancs hivatalosan már nem a Fidesz lapja volt (1990 nyaráig a felelős kiadót Kövér Lászlónak hívták), de hogy közel állt a párt köreihez, azt nehéz lenne tagadni.
És nem is kell, hiszen elég néhány korabeli idézet a Fidesztől, hogy lássuk a gondolkodásmódok hasonlóságát: „Előbb a nacionalista konzervativizmus akarta a keresztény értékeket és az egyházat saját politikai céljai érdekében felhasználni, majd a sztálinista diktatúra és a felpuhult kádári szocializmus kívánta (…) az államnak az egyház feletti uralmát megvalósítani"; „Elutasítjuk a világnézetileg elkötelezett államot, az egyházi és állami jelképek összemosódását, az egyházak pártpolitikai manipulálását, a kereszténység ideológiai fegyverként való használatát”; „Ez egyházi és állami ünnepek összemosása nem szerencsés akkor, amikor éppen csak hogy kezdetét vette a hosszú évtizedes összefonódás után az állam és egyház szétválása”. Ehhez képest Orbán Viktor 2021-ben állítólag azt kérte Ferenc pápától, hogy „ne hagyja elveszni a keresztény Magyarországot”.
