Míg az angolszász világ Hitchens sokat idézett cikkének, mi Nacsa Olivérnek köszönhetjük, hogy egyszerre közéleti téma lett a női humor, vagy akár a „női szakma” kérdése, amiről rögtön elő lehetne kapni pár évtizednyi genderkutatást, ha ez nem lenne hazánkban áltudományként kezelve és államilag tűzzel-vassal üldözve. „Szerintem ez nem egy női pálya, nem egy női műfaj a humor. Ha megnézzük, nem voltak sokan ebben a szakmában” – mondta egy interjúban a Karinthy-gyűrűs köztévé-humorista, aki azóta kurtán-furcsán bocsánatot kért mindenkitől, akit megbántott, majd egy instasztoriban visszatért oda, hogy szerinte igenis vannak női és férfi szakmák. „Ja hogy ez ma nem píszí? Vállalom!” – írta ki, mint aki magának követeli az udvari bolond szerepét.
Erre később visszatérünk, de előbb egy kis evolúciós kitekintés.
Nevetni és nevettetni
Az evolúciós pszichológiával és biológiával foglalkozó kutatásokból tudjuk, hogy a humor fajunk túlélésének egyik záloga, segít kezelni a veszélyhelyzeteket, közösséget teremt, emellett az intelligencia, a kreativitás, vagyis az erős gének jele, ezért a szexuális szelekcióban is fontos. Geoffrey Miller evolúciós pszichológus 2006-os, szokatlan irányú kutatása igazolta, hogy a nőknek a peteérésük idején különösen vonzó, ha egy férfi vicces, másodlagos még az anyagi helyzete is. Hitchens sokat vitatott megállapítása, hogy a humor azon férfiak esélye a génjeik továbbadására, akiket nem áldott meg a természet vonzó külsővel, míg a nőknek könnyű, eleve tetszenek a férfiaknak, elég csak nevetniük a poénjaikon – bár az elmélet már ott borul, hogy a nők közt sem mindenki Claudia Schiffer.
A Marylandi Egyetem 1996-os, társkereső hirdetéseket elemző kutatásból kiderült, noha a humorérzék mindkét nem számára fontos, a nők elsősorban olyan partnert keresnek, aki megnevetteti őket, míg a férfiak olyat, aki nevet a vicceiken.
„Működik a tanult minta és szocializáció is: a heteroszexuális férfiak vonzóbbnak találják a nevető nőket.
A nevetés a vonzalom egyik fontos indikátora a társadalmi beidegződések szerint: minél többet nevet a nő, annál lelkesebben udvarol a férfi, legalábbis az ismerkedési szakaszban. Épp emiatt félre is csúszhat egy ártatlan viccelődés, ha a női nevetést a férfi szexuális bátorításként értelmezi, miközben talán csak a vicc aratott sikert. Nagy a nyomás férfiakon, hogy ontsák a poénokat, különösen a párválasztási szakaszban, mert elméletileg ez bizonyítja rátermettségüket, míg a nőktől (ugyanezen logika mentén) elváratik, hogy fogadják be/el ezt a humort és nevessenek rajta, ha tetszik, ha nem” – árnyalja Tóth Zsófia.
A kapcsolatok későbbi szakaszában a humor inkább a feszültségoldás eszközévé válik, és nagyobb a kapcsolat túlélési esélye, ha a nőnek jó a humorérzéke (mondhatnánk, hogy nincs ebben semmi tudományos, de van). Rod A. Martin kutatásai (2014) kimutatták, míg a férfi a kapcsolat elején olykor agresszívan, versengve próbálja bemutatni, hogy ő a legjobb választás, amikor már egy párról beszélünk, az ilyen stratégia inkább a konfliktusok elkerülését célozza meg, míg a női partner nyugtató hatású humorizálása segíthet a probléma megoldásában.
Noha a nők biológiailag, pszichésen, vagy kognitív szempontból lényegében nem különböznek a férfiaktól a humor produkcióját, megértését és értékelését tekintve, valójában egymás közt is sokkal többet nevetnek, mint a férfiak.
Hogy végül mégis mind többet nevetnek a férfiak poénjain (amikor mindkét nem képviselői jelen vannak), a társadalmi szokások alakították ki, nem az, hogy a férfiak ennyivel viccesebbek lennének bármilyen beépített fizikai tényezőnek köszönhetően – írta szintén Martin.
Míg a két nem hasonlóan képes értékelni a jó humort, Allan Reiss, a Stanford kutatója mutatott rá, hogy mások a preferenciáik. A nők jellemzően a sztorizós, intellektuális humort és az öniróniát kedvelik, míg a férfiak a csattanós poénokat, (szó)vicceket és a csetlő-botló fizikai humort. Persze bőven akadnak kivételek, Sarah Silverman vagy Woody Allen például kiválóan közlekednek a „genderhatárokon”.
A humor hatalom
Regina Barreca, az egyik nagy női humorkutató szerint a nők valójában nem a 1990-es években váltak egyik napról a másikra viccessé, ahogy nem is a 1970-es évek tették őket hirtelen ambiciózussá, az 1960-asok szexuálisan tudatossá, vagy az 1980-asok intelligenssé. A nagy mókamesterek közt több ma is a férfi, csakhogy ez nem indokolja például azt, hogy 1975 óta kizárólag férfiaknak osztottak Karinthy-gyűrűt. Zabolai Margit 2016-ban legalább megnyerte a Comedy Central első hazai stand-upos tehetségkutatóját (csupa férfi zsűritag előtt), olyan témákkal, mint a kínos csajozós dumák és a ma is tabunak számító menstruáció. Vajon lehet-e a női humor térnyerésének korlátja, ha női témákkal foglalkozik?
„Ahogy átalakulnak a publikus és a privát szféra életterei, egyre több férfi is értheti a női humort – ha akarja, mert több tapasztalata van ezzel a térrel kapcsolatban. Pont úgy megérthet például egy menstruációs poént (vagy pelenkacserélős balesetet), ahogy egy nő azt, ha egy férfi heréjével történik valami kellemetlen” – mondja erről Tóth Zsófia. A nők is megértik az összes viccet, ám ha nem tetszik nekik, egyszerűen nem értékelik. A feminista humorban (ami nem egyezik meg a női humorral) a legfőbb lázadás a patriarchátus ellen, ha nem nevetünk azokon a vicceken, amelyek például szexisták vagy tárgyként kezelik a nőket.
„A humor működése bonyolult folyamat, a produkció után jön a felismerés, a megértés, az elemzés, majd az értékelés – tehát öt ponton bukhat el, fog-e bárki nevetni rajta”
– vélekedik Tóth Zsófia. Alapvetően kulturális kérdés, mit tartunk viccesnek, miről szabad viccelni, és a társadalmi közeg szabja meg azt is, hogyan ildomos erre reagálni. A középkorban például nevetni sem illett a nőknek, csak kuncogni olyan viccen, amit férfi mesélt, viszont a férfit kinevetni tilos volt. Később a Canterbury mesékben vagy a Dekameronban megjelent már a »nők nélküli feminista humor«, hiszen ezeket a karaktereket férfiak írták. Az egyik első női író, aki bátran mert humoros, sőt, szatirikus lenni, Jane Austen volt. Műveinek nem lenne máig töretlen sikere, ha csupán romantikus lányregények lennének” – véli a kutató. A XIX. században a humor már értéket kezdett képviselni, a mai jelentéstartalmával bírni, így a hatalom, és azonmód az elnyomás, a kirekesztés eszközévé vált. Azzal az állítással, hogy a nőknek nincs humora, hosszú időre kizárhatták őket a társadalmi diskurzusból és a döntéshozatalból mert ahogy Daniel Wickberg kifejti: ha valakire azt mondjuk, hogy nincs humora, azzal azt állítjuk, hogy társadalmilag nem adekvát, tehát nem alkalmas arra, hogy fontos szerepet töltsön be a közösség életében.
„Számos női humorkutató, köztük Regina Barreca is kiemelte, hogy az a nő, aki vicces/viccel, a női viselkedési normákkal megy szembe, megkérdőjelez íratlan szabályokat; következésképp női mivolta is kérdésessé válik. A humort hagyományosan az agresszióval, az intellektussal és a szexualitással társítják, így ha egy nő nyíltan humoros, például ki mer állni egy színpadra vagy egy videós stand-upban elmondani a véleményét, az már fenyegetés a patriarchális berendezkedésre. A humorhasználat hatalmi pozíció, ugyanis kontrollt tud gyakorolni egy közösség felett vagy befolyásolni tudja azt. Csak férfiakból lehettek udvari bolondok is, akik a királynak elmondhatták a véleményüket, rávilágíthattak abszurditásokra, megoldási javaslatokat tehettek, de csak a humoros pozíciójuk okán – azonban mindezek a humor alapvetően fontos feladatai.
A történelmi gyökerek miatt számít a humor a mai napig férfias szakmának;
a többségi társadalom hangját általában férfiak képviselték, a nők általában az elnyomott részét képezték a társadalomnak, így hivatalos szószólóként nem beszélhettek olyan témákról, amelyek pont ezt kérdőjelezhették volna meg. A női humoristák praktikus okokból is kevesebben vannak, nehéz az éjszakázást és a sok utazást a családdal, gyerekneveléssel összeegyeztetni. Ráskó Eszter és Kormos Anett viszont jó ellenpéldák” – mondja Tóth Zsófia.
Nacsa Olivér: Itt és most szeretnék bocsánatot kérni mindenkitől, akit esetleg megbántottamMindezek ellenére, szerencsére egyre több a női humorista itthon is, Redenczki Mária, Tényi Anett, Szente-Veres Adrienn, Ács Fruzsina, Zabolai Margit nevét említhetjük máris, és ne feledjük el Nagy Natáliát, Bach Szilviát, Rainer-Micsinyei Nórát, Stefanovics Angélát, Pottyondy Edinát sem. Amerikában példátlan áttörést hozott, mikor Tina Fey vezető író lett a Saturday Night Live-ban, majd maga mellé vette Amy Poehlert, és női humoristák új generációja (köztük Kristen Wiig, Maya Rudolph, Rebel Wilson, Rose Byrne, Melissa McCarthy, Amy Schumer és Kate McKinnon) bújt ki a köpönyegükből, sokan törték előttük az utat, a zseniális Mae Westtől Roseanne Barrig. Bőven akadt még munka Fey csapatának, például, amikor egy férfi kolléga leszólta a poénjukat, makacsul kiálltak amellett, hogy de igen, ez márpedig vicces. Tóth Zsófia a Koszorúslányok (2011) című filmet említi még, amely számos tabut és női mítoszt megdöntött és paradigmaváltást eredményezett a fősodorbeli női humorprodukció területén, például a menyasszonyi ruhaszalonban játszódó rosszullétes jelenettel. Korábban elképzelhetetlennek tűnt ilyesmivel viccelni, ráadásul a film elképesztően széles közönséghez ért el, bizonyítva, hogy a női humornak van létjogosultsága a női közönségen túl is.
A következő fejezet
A Netflix vagy az HBO közönségének már ismerős a stand-uptól a szitkomokig egyre jellemzőbb „charged humor”, amit Rebecca Krefting genderkutató úgy írt le, mint politikai töltetű, rendszerkritikus humort, amely
harcol az egyenlőtlenségek ellen, szolidaritást épít a kirekesztett csoportok közt, így próbálva előmozdítani a társadalmi változást.
„Nancy Walker, a női humor kutatásának egyik veteránja már korábban megállapította, hogy sok nő akkor is feminista humort használ, ha ezt kifejezetten elutasítja. Már emiatt »komoly dolog« a női humor” – magyarázza Tóth Zsófia. Hogy miért fontos ez, és hogyan tud változást elérni? Erről Woody Allent idézi: „ha az emberek nevetnek és nem gondolkodnak, a humorista sikeres. Ha nevetnek és közben gondolkodnak is, a humorista nagyon sikeres. Ám a legnagyobb siker az, ha nem nevetnek, hanem elkezdnek gondolkodni”.
