A napokban jelent meg a Savaria University Press gondozásában legújabb, Magyar vándorok Angliában 1572–1750 címet viselő tanulmánykötete, beszélgetésünk apropója. Mi tulajdonképpen ennek a kiindulópontnak a jelentősége, mi történt 1572-ben?
Ez a dátum nem kapcsolódik történelmi eseményhez. Könyvem különböző angol-magyar témákat fog össze, tehát nem csak angliai magyar peregrinusokról szól, de az egyik tanulmány hőse Skaricza Máté meg két másik magyar református teológus, akik vele együtt 1572-ben eljutottak Cambridge-be, mert érdekelte őket a megreformált angol egyház. Velük kezdődik a – rendszerint holland egyetemekről – a csatornán átkelő magyarok több évszázados angliai peregrinációja.
Mennyire volt elterjedt abban a korban a peregrináció, milyen nagyságrendben utaztak diákok Angliába és Skóciába?
Itt egy korábbi kiadványom adatait idézném, ez egy 2005-ben az Egyetemi Kiadónál megjelent, azóta kibővült adattár, amely 1526 és 1789 között 316 angliai magyar és hungarus látogatót tart számon. Többségük – gyakran egy viharos átkelés után –, eljutott Londonba, de közülük mintegy 150 Oxfordban és Cambridge-ben is tanult rövidebb-hosszabb ideig. Ezek egy-két főrangú látogató kivételével mind református teológusok voltak, meg néhány elszánt unitárius. A katolikusok elkerülik azt az országot, ahol Guy Fawkes napján a nép elégeti a pápa bábúját. A magyar diákok többségükben erdélyiek, hiszen Bethlen Gábortól Apafi Mihályig minden fejedelem fontosnak tartotta és jelentős összeggel támogatta a fiatal teológusok külföldi tanulmányait.
A kötet utolsó tanulmánya Isaac Newton magyarországi, benne erdélyi híveiről szól, ahogy ön írja, a nagy angol fizikus körül már 1750 előtt valóságos hazai kultusz alakult ki. Mi volt ennek az oka és mennyire volt kölcsönös az érdeklődés?
Megfordítom a kérdést: Newtont, mint a kor legtöbb angol tudósát a magyarok nem érdekelték, kizárólag a selmeci és körmöci magyar bányák. Viszont akad egy mozgalmas életű magyar, Otrokócsi Foris Ferenc, aki protestáns gályarabból lesz katolikus konvertita, 1690-ben már hall Newtonról Oxfordban és 1705-ben egy terjedelmes latin művében tiszteleg „a nagy asztronómusnak”. De az igazi magyar kultusz Leidenen keresztül bontakozik ki 1738–40 körül, ahol két-három holland professzor már „newtonista”, ők közvetítik a debreceni és nagyenyedi diákoknak a kísérleti fizikát – hogy csak egy nevet említsek, ebben különösen fontos a fiatalon meghalt Maróthi György szerepe.
Ahogy éppen ebben az írásban fogalmaz, „nem tartja magát tudománytörténésznek, de a kapcsolattörténész meghatározást, egyéb minősítései mellett szívesen vállalja”. Sokoldalú érdeklődése közismert, de hogy határozza meg magát egy viszonylag rövid interjúban?
Magyar-lengyel szakot tanultam az ELTE-n és irodalomtörténészként kezdtem, első angol könyvem 1966-ban jelent meg Oxfordban. De a modern témákról fokozatosan lépegettem vissza a múltba, ahol I.Erzsébet királynő uralkodásától kezdve kutattam az angol-magyar kapcsolatokat. Ehhez úgynevezett „baráti albumok” adtak fontos segítséget, így jutottam el a kapcsolattörténethez és az utolsó pár évben a tudománytörténethez, egy Stephen D. Snobelen kanadai kutatóval együtt írt két Newton-dolgozatig, amelyek az angol Királyi Társaság folyóiratában láttak nemrég napvilágot.
Történészi, költői, műfordítói, szerkesztői, publicisztikai tevékenysége közül 89. születésnapja körül melyiket tartja a legfontosabbnak, melyikért kel fel minden reggel?
Van, amikor verssel ébredek, mert az első sorok félálomban bújnak bele a fejembe, tehát ez az elsődleges – a Parnasszus Kiadó jóvoltából még tavaly is kiadtam egy új verseskötetet Alkonyi séta címmel. Mint műfordító, főleg lengyeleket közvetítettem az évek során. Czesław Miłosz-, Zbigniew Herbert- és Wiktor Woroszylski-kötetekkel tettem le a garast. De azt hiszem, sokan főleg az angol-magyar kapcsolatok kutatójaként tartanak számon, meg mint a fiatalon meghalt angol-magyar költő, Békássy Ferenc egyik ébresztgetőjét. Ami a publicisztikát illeti, nyilván a Népszava Szép Szó mellékletében megjelent írásaimra gondol, amelyek hol Trump- hol Putyin-ellenesek, de nem kímélik a korrupt hazai rendszert sem, tehát alapvetően NER-kritikusak. Ez egyfajta szelep, amin keresztül kifújom dühömet az ukrajnai háború és a világ állapota miatt.
Mint az 1956-os forradalomban diákként részt vevő és lapszerkesztő felkelő, majd az országot a szovjet tankok bevonulása után elhagyó értelmiségi, hogyan éli meg a vállaltan illiberális politikát, a nyugati demokráciáktól való eltávolodást, a keleti diktatúrákhoz való közeledést?
Elég rosszul. A Bibó István által is bírált „hamis nemzettudat” újabb megnyilvánulását látom benne. A paksi atomerőmű bővítése még hagyján, de a Fudan Egyetem ügye, meg az akkumulátorgyárak környezetszennyező erőltetése már kiveri nálam a biztosítékot. Hitler utolsó csatlósából a kommunista Kína első európai csatlósa szeretnénk lenni?
1966-ban jelent meg első, lengyel-magyar vonatkozású tudományos munkája, a Magyar vándorok a 67. könyve. Személyesen ismerve önt, nehéz elképzelni, hogy a babérjain ülne. Min dolgozik éppen, a napi eseményekre való reflektálásokon kívül mi van még a tarsolyában?
Lényegében befejeztem önéletrajzomat, legalább is annak 1990-ig a rendszerváltásig terjedő részét. Ennek kiadását felvállalta, ha kap rá pénzt, az egyik rangos budapesti kiadó. Lehet, hogy az angol-magyar kapcsolatokról angolul írt tanulmányaimat is hamarosan összegyűjtöm, hiszen több mint ötven éve közlök ilyeneket. Nem vagyok viszont hosszútávfutó, önálló monográfiára erről a témáról nincs erőm.
Amikor fotót kértem interjúnk illusztrálásához, felesége, egyben gyakori együttműködője, Mari emlékeztetett arra, hogy vonásait több híres magyar festő és szobrász örökítette meg. A Varga Imre által készített mellszobor az alkotó múzeumában éppen Molnár Ferenc és Nagy Imre között helyezkedik el. Mondana valamit a képzőművészekkel való kapcsolatáról?
Először Medveczky Jenő, Munkácsy-díjas festőművész, anyám második férje és voltaképpeni nevelőapám festett meg gyerekkoromban és húszévesen, ez az utóbbi kép látható Ez, és nem más című verseskötetem borítóján. De lerajzolt Szász Endre is, és remekül Varga Imre, amikor mellszobromhoz készített vázlatot. Ami pedig a fotósokat illeti, a legjobb fényképeket rólam Kálmán Béla, Kaiser Ottó és Kovalovszky Dániel készítette.
Nyilvánvalóan a mérlegkészítés, a rendezett kvázi-visszavonulás jegyében a közelmúltban két komoly döntésre is elszánta magát. Teljes magyar nyelvű levelezését a Petőfi Irodalmi Múzeum rendelkezésére bocsátotta, míg az önnek dedikált könyvek, mintegy 800 darab, az Egyetemi Könyvtárhoz kerültek. Ezekkel a lépésekkel nyilván megszilárdította a helyét a magyar irodalomtudományban.
Kicsit Kazinczy Ferenc példája lebeghetett előttem, amikor már az első oxfordi években elkezdtem levelezni emigráns írótársaimmal, majd a hatvanas évek közepétől a hazaiak mellett jugoszláviai, erdélyi és szlovákiai magyar írókkal. Ez azt jelenti, hogy kezdettől fogva egyetemes magyar irodalomban gondolkodtam: szóljon, minél erősebben, szóljon a hatágú síp! Az Országos Széchényi Könyvtárnak korábban is ajándékoztam, illetve adtam el leveleket, de most papírleveleim zöme a PIM-hez került – ember legyen a talpán, aki ezt a majdnem 3000 darabból álló anyagot feldolgozza! Bár elektronikus levelezésem is jelentős mennyiségű, sajnálom, hogy a 21. században kihalni látszik a kézzel írt levelek évszázados hagyománya.
Névjegy
Gömöri György 1934-ben született Budapesten. 1953–1956 között magyar-lengyel szakos hallgató volt az ELTE Bölcsészettudományi Karán. 1956-ban csatlakozott a Petőfi Körhöz, majd októbertől novemberig az Egyetemi Ifjúság szerkesztője volt, ezt követően elhagyta Magyarországot. Több külföldi egyetemen tanult és dolgozott, köztük a Harvardon, de ideje javát a Cambridge-i Egyetem oktatójaként töltötte.
