Izgalmas lehet pszichológusként és költőként is az emberi lélekkel foglalatoskodni. Mennyire és miként befolyásolja, inspirálja egyik a másikat? Hogyan hat tudomány a művészetre, művészet a tudományra?
Gyakran felmerül, hogy a kettő külön világ, de szerintem nem feltétlenül, sok elmélet például költői képeken alapul. Ott van a freudi személyiségmodell, amely dúskál a különböző hasonlatokban, a jéghegytől kezdve a tudatalatti-ló, a tudat-lovas megfeleltetésig. Szerintem minden tudományág a fizikától a kémiáig rokon eszközökkel él, mint a költészet. Ugyanakkor nálam a pszichológia is hat az írásra. Drámaírásnál tudatosan használtam fel különböző teóriákat, a kollektív emlékezeti traumákkal és az emlékezeti torzulásokkal kapcsolatban. (Lásd „Zúdulás” című interjúnkat a szerzővel, Nyitott mondat, 2021. június 18. – a szerk.) A versek többsége jóval korábban született, így ezeknél még fordított volt a hatás: a költészet alakított ki bennem egy szkepszist a pszichológia/tudomány számszerűsítő módszereivel szemben. Most új, mesterséges intelligencián (MI) alapuló személyiségmegismerési móddal kezdtem kísérletezni, ami talán mélyebb betekintést nyújthat, mint egy kérdőív. Ezért kezdtem el a társadalompszichológiával párhuzamosan a veszprémi Pannon Egyetem mesterségesintelligencia-szakmérnöki képzését.
Segítheti a költőt is a mesterséges intelligencia?
Abszolút. Most még művészeti gesztus, ha valaki beemeli a művébe az MI szöveggeneráló programokat. Hosszú távon ezek az MI-k saját, külön bejáratú dzsinnjeinkké nőhetik ki magukat: a mi feladatunk az lesz, hogy megtanuljunk jól kívánni. Ez pedig meglepően komoly feladat. Mert nem elég, hogy megkérjük, írja meg a házi feladatot, mert akkor megírja ugyan, csak rosszul. Ha azt akarjuk, hogy jól írja meg, tudnunk kell, hogy milyen a jó házi feladat, az igazán jó. Egyszóval önismeret kell. Egy versnél ugyanúgy tudnunk kell, hogy milyen az igazán jó vers, számunkra. A formát például sokkal könnyebb lesz ezután tartani, a weöresi virtuozitás akár minden költő verseiben megtapasztalható lesz, és így már sokkal radikálisabb formákat lesznek képesek létrehozni. Demokratizálódik a forma – bárki hozzáférhet. Aki költő, több eszköze lesz, jobban költő tud lenni.
Technikailag lesz egy mankója?
Igen, de ez szerintem még mindig a felszínes felhasználás körébe tartozik. Írsz például valamit, és kéred, tegye át disztichonba. Ez még mindig az „írd meg a házim, lécci” kategória. De ennél többet segíthet – tudatosabban lehet például általa inspirálódni, célzottabban keresni. Ha Goethét akarsz olvasni, de nincs kapacitásod a Goethe-összesre, akkor nem kell leragadnod a költő legnépszerűbb, szerkesztők és századok által előszűrt verseinél. Egy intelligens kereső rátanulhat az ízlésedre, és azt a Goethe-verset tudja felmutatni neked, ami az adott pillanatban éppen a leginkább megfog. Könnyebb lesz az átjárás a költészet és a tudomány hasonlatai között is: szélesebb műveltségünk lehet. Költőként megkérhetjük a ChatGPT-t (mesterséges intelligencia alapú kommunikációs chatbot/asszisztens a felhasználókkal való kapcsolattartásra – a szerk.), vagy valamelyik utódját, hogy magyarázza el nekünk úgy a kvantumfizikát, mintha ötévesek lennénk, aztán ha azt már megértettük, akkor mintha kamaszoknak tanítaná. Ha pedig már ráérzünk ennek az elméletkörnek az ízére, előbb-utóbb utat talál majd a verseinkbe is.
Ez viszont hamisít, torzít is, mert így nem az tükröződik, ahogy az egyén látja a világot, hanem mindez a gép szűrőjén keresztül mutatkozik.
Valóban kiadjuk kezünkből az ágenciát, de nemcsak a művészetek terén, hanem (ahogy Yuval Noah Harari izraeli történész fogalmaz) a mindennapi döntéseinkből is. Fokozatosan elvész az expresszív érték, például a Google Maps jobban tudja, merre kell fordulni, mint te, és most már nem mi tervezzük az útvonalainkat, hanem ő. A még intelligensebb asszisztens az élet döntéseiben is tud már navigálni, tanácsot adni, mikor aludj, mit egyél, ki illik hozzád, mi legyen a karriereddel. Megtervezi a lehető legkielégítőbb, legegészségesebb, legjobban működő életet számodra. Kérdés, hogy ez probléma-e.
Ön például meg tudná állapítani, egy verset mesterséges intelligencia írt-e, mondjuk az említett Weöres Sándor stílusában, vagy maga Weöres?
Baj, hogyha nem tudnám? Szerintem nem akkora probléma, ha ráébredünk, hogy pótolhatók vagyunk. Nem kell túldimenzionálni magunkat, ez valahol túlzott elbizakodottság, hübrisz. Az intelligencia nem humánspecifikus. Állatoknak, gépeknek, emberekből álló csoportoknak is megvan a maguk intelligenciája. Ahogy minden fa maga is egy végtelenül komplex ökoszisztéma, nem csak maga az erdő. Mi, egyének is egy végtelenül komplex testi-lelki ökoszisztéma vagyunk, nem oszthatatlan atomok. Egy neurális háló logikáját megérteni pedig már önmagában művészeti élmény.
Alkotóként próbáljuk megosztani belső élményvilágunkat, és ha ezt sikerülne egy gombnyomással egy gép segítségével, még mindig nem veszne el az alkotás, csak áttevődne a hangsúly az expresszióról az impresszióra. A művész feladata így a színes belső világ kiépítése lenne, hiszen belső élményvilágunk nem egy eleve adott valami, hanem maga is egy műalkotás. Jerome Bruner amerikai pszichológus úgy fogalmaz, hogy az én a legkomplexebb és leglenyűgözőbb műalkotás, amit valaha létre tudunk hozni. Az MI-vel még jobban felszabadul az energia e belső világ, belső ökoszisztéma színesítésére.
Az MI persze veszélyes is, ezért kell, hogy a művészet és a pszichológia is meghódítsa magának, mert ezek nélkül nem leszünk boldogabbak az MI-től. A baj nem a mesterséges intelligenciában van, hanem bennünk. Ezt kell valahogy megismerni, felülkerekedni rajta. A sebészetben ugyanakkor olyan helyekre képesek precíziósan bejutni a mai robotok, ahova ember nem képes. A filozófiában, a pszichológiában, a művészetben is, remélem, olyan helyekre tudunk majd vele eljutni, mint még soha.
Hogy az új kötetére is rákanyarodjunk: egyik motívuma az őszinteséggel való viszonya. „Próbálok őszinte lenni, ez néha sikerül is (hazugság)” – írja például. Mennyire tartja a vers lételemének az őszinteséget? És ezt az önboncolást, ahogy nevezi, meddig lehet elvinni, mennyire teheti magát sérülékennyé az alkotó?
Nem fogalmaznék meg olyan normát, hogy a költő feladata az őszinteség. Viszont az én elmúlt 5-6 évemnek tényleg a költői feladata volt az őszinteség. Számomra ez volt a tétje, a célja ennek a kötetnek. Egyfajta próbatétel, játék az őszinteséggel. És az őszinteség tanulása, ami kamaszként nagy sárkány volt. Fontos küzdelemnek is tartom. Nádasdy Ádám mondta, hogy nagyon sokféleképp definiálja magát, de mindet összeköti a nyelvhez való viszonya, így ha valaminek, hát általános nyelvmunkásnak vallja magát. Nagyon megtetszett ez a szerteágazó, de mégis egybetorkolló öndefiníció. Ennek mintájára én meg általános őszinteségmunkásnak vallanám magam. Hiszen a pszichológiában is ez a lényeg: meg kell tanulnunk őszintének lenni magunkhoz, hogy őszinték tudjunk lenni egymáshoz, ne legyen félresiklás tetteink és vágyaink között, kapcsolatainkban, társadalmainkban. Ne legyen hasadás. Nehéz ügy, mert ha én megnyílok, azzal nemcsak magamat teszem ki, hanem másokat is.
Az ambivalencia végig jelen van a kötetben. Ez a minden kifacsarása, visszájára fordítása és dupla hurkok tudatos használata valami önsegély, amivel minden könnyebben átvészelhető?
Nem tudatos, inkább intuíció szintjén van bennem. És mi tagadás, jelen volt az ízlésemben. Írás közben abban láttam értéket, amiben volt valami ambivalencia. Ebben tudok komfortosan mozogni. Olvasóként azonban nem feltétlen ezt keresem. Szoktam is azzal küzdeni, hogy alkotóként túl sok fókuszt akarok egyszerre – ennyi kameraállás már nem lehetséges. Hiperaktívként túlcsavarom a dolgokat. Nagyon lenyűgöz, amikor szintlépés van, megjelennek a metaszintek, például az önhivatkozásnál, amikor valami önmagáról beszél. „Nem figyelsz rám – mondtam, de nem figyeltél.”
Verseiből úgy tűnik, fontos játékosan viszonyulni a legkomolyabb érzelmekhez is. Nem félelemből fakad ez, csak félig belemenni érzésekbe, kint is, bent is lenni?
Szerintem nem ismerjük meg igazán azt, amit csak belülről látunk. Jó, hogyha van ez a kint is, bent is, mert ez nem zárja ki, hogy benne legyünk bizonyos pillanatokban, és reflektáljunk rá a következőkben. Még a flow-állapotból is ki-be lehet járni, a hipnózisról szóló tanulmányok is erről tesznek tanúságot. Azt mutatják, mennyire ura tud lenni valaki a saját tudatának. Sokat tanulhatunk a keleti megközelítésekből – ezek is sok nézőpontúak. Érzelem és tudatosság nemhogy kizárná egymást, hanem előfeltételezheti. Ez is művészet.
+1 KÉRDÉS
Vidékről jőve nehéz belekerülni a kulturális körforgásba?
Szerintem nem az, de nagyon nehéznek éltem meg. Főként kecskeméti gimnazistaként volt nagy stresszfaktor, hogy nagy, kamaszos türelmetlenségemben azt éreztem: ez egy zárt közeg, el fogok veszni. Azt most is (fél lábbal már bent) érzem, hogy zárt, de már nem félek az elveszéstől. Mindenesetre publikálni kell sokat, fel kell építeni egy portfóliót, és utána már szabadabb az ember. Talán már kialakult egyfajta közönségem. Számomra megnyugvás az a pozíció, hogy irodalmon kívüli közegekkel is kapcsolatot tartok, és így hozzájuk is eljuttatok valamit a kortárs irodalomból. Ez egyfajta híd szerep, és én szeretem ezt a szerepet. Pszichológusok között író, írók között pszichológus, mindenhol mesterségesintelligencia-mérnök. (nevet) Remélem, soha nem kell majd választanom művészet és tudomány között.
