- „Nem kell ez a prolizmus” – Interjú Ókovács Szilveszterrel

A Székely Bertalan terembe jövet Rost Andrea nyilatkozatára utalva a pöffeszkedés szót használta, nem véletlenül. Figyeli a konkurens pályázók megnyilatkozásait?

Az Opera irányítása 0-24-es feladat, a részletekről elmondásokból értesülök. Miután gyerekkorom óta olvasom a sajtót, a főcímeket mindig látom. De különben nem a Székelyben ülünk le, ott csak a találkozókat, csoportos alkalmakat bonyolítjuk, hanem a dolgozószobámban. Csodálatos cella, egy tíz négyzetméteres átjáró Bartók, Bánffy és Balázs Béla kézírásával, Kodály fotójával. Nálam már nincsenek iratok, akták, csak laptop, tablet, meg telefon. Ezekkel dolgozom, viszont innen hallok munka közben próbát-előadást a nyitott ajtón, tehát einsteini élményben van részem: sűrítem az időt.

Tudja, hogy hányan indulnak önön kívül?

Nem tudom, de a két énekesnőn kívül tudok Kesselyák Gergelyről, ő jelenleg első karmesterünk, és Alpastan Ertüngealpról is, aki régi ismerősöm a zeneakadémiai időkből. És Aczél András játékmesterről, aki felhívott, szokása fontolgatni a pályázást. Gergő is elmondta, hogy pályázik a továbbvitel jegyében. Persze, élek a gyanúperrel, hogy nem valakinek a bábja vagy utódja kíván lenni ő sem, valami mást kíván csinálni. Különben miért indulna? De nincs ezzel baj, és a papír sok mindent elbír. Etikailag nem elemezném, de szakmailag van haszna, ha valaki belülről indul neki. Ez olyan színház, amit kívülről nem lehet megtanulni. Merthogy nem is színház, több annál.

Ha ön nyer, mostani riválisai dolgozhatnak az Operában?

Aki jelenleg is elfoglal pozíciót, azért van itt, mert a szakmai tudása alapos. Dolgozni lehet ezután is, ám a pozíciók nem tartanak örökké.

Az Opera főigazgatójának mennyire kell politikusnak, diplomatának lennie?

Sose voltam politikus, nem is lennék jó abban. Közéletbe gabalyodott művészként írnám körül magam. Nem rossz, ha az ember két gombnyomással eljut fontos döntéshozókig, hisz némelyiküket 35 éve ismerem. De az igazgatásnak mégsem szabad előszobázásról szólnia. Két kezemen meg tudom számolni, hányszor maradtam négyszemközt a minisztereimmel 12 év alatt. Ugyanis nem helytartót vagy problémajelentőt keresnek, hanem önálló megoldóembert. Az Opera hatalmas intézmény, valójában egy vállalatcsoport, és senki nem dolgozik helyetted. A fenntartói felügyelet pedig távfelügyelet, és az teljesen mást jelent, mint a gyámkodás.

Milyen a kapcsolata Csák János miniszterrel? Változott az őszi pályázati forduló után?

Kapcsolatunk távoli, de régre nyúlik vissza. Amikor Heti Válasz-tulajdonos lett, a publicistájuk voltam. Amikor könyvkiadót vett, a Helikon jelentette meg zenekritikáim gyűjteményét, ez a kormánybiztosi időszakom elején volt, a tollat szögre akasztottam. Legközelebb fogadáson találkoztunk, amikor megalakult a mai kormány: tíz évvel később. Levelekben, sms-ben tisztelt miniszter úrnak szólítom, nemcsak tudomásul veszem a függő viszonyt, de a megszólítás és pár lépés távolság segít is minden kulturált diskurzusban, ő pedig igazán udvarias, művelt személyiség. Ellentétes folyamat, valaminek a lerántása, amikor az Opera vezetéséért zajló pályáztatást sikerült betuszkolnia egy portálnak a nyilvánosságba, hogy valamiféle vetélkedő érzetét alakítsa ki. Eddig nem volt szokás, és nem is értékeli fel a pozíciót, szerintem sokan azt hiszik, itt tán közönségdíjat osztanak. De a legfontosabb, hogy a sajtókampány biztosan nem azért alakult ki, mert sztrájk sztrájkot követne, a dolgozók nem kapnák meg a fizetést, vagy üres lenne a ház. Az én „kampányom” a jelen állapot, és akinek van rá szeme, mögé lát, milyen munkával jutottunk fel ide.

Változott a kormányfővel való kapcsolata a tavalyi nyitógálán elhangzott beszéd óta, amelyben a választás előtt nem egész egy hónappal ezt mondta, 12 év után már tényleg mindenkinek mennie kellett. Nem akarok ötleteket adni, de ez tényleg lassan elközeleg?

Nem. Említettem, nem járok senki nyakára. Egyetlen egyszer léptem át a dolgozószobája küszöbét, a kinevezésem előtti napon, tizenkét éve, és egy másik parlamenti irodájában jártam tíz évvel korábban, 2001-ben. Akkor a beszédei előkészítésében segítettem. Már megvan a száma, de sosem hívtam, ő is csak néha. Ha viszont eljön előadásra, a legérdeklődőbb nézők egyike, mindent érteni szeretne, én meg öntöm az infót szívesen.

Lát összefüggést az újrapályáztatás és a tavalyi beszéd között?

Ugyan már. Az ominózus mondat improvizált rész volt a kijelzőre rakott fordítás miatt előre megírt szövegemben. Csak a négy nappal később előizzadt tévéfelvétel után lett a balos közbeszéd tárgya. Lukács Miklós, a rekordtartó főigazgató 1978-as példáját említettem az engem talán jellemző öniróniával.

Miért pályázik újra? Mit szeretne megvalósítani, amit az elmúlt 12 évben nem sikerült?

Válaszolok, de előbb érdemes tisztázni, hogy nem a pályamunkára szerződünk. Nem írja ki a magyar állam, hogy hány előadást, miféle darabokat, mennyire magyar szereposztást, milyen nézőközönséget, mekkora bevételt vár el, és ez jelenleg így van jól, hiszen nem tudjuk, mit hoz a holnap a peremfeltételekben. Nem is tudhattuk mostanában, jött a Covid, a felújítás nagyon nem addig tartott, ameddig gondoltuk, az Eiffel Műhelyház sem úgy lett kész, ahogy vártuk. Nem tudtuk, hogy bele kell tenni saját részt és saját munkát. Itt az inflációs válság, ami rettenetes hatással van a rezsinkre, így viszont belehúzhattunk egy többéves ötletünk, a Budapest mértani közepére telepített egyhektáros, bővíthető naperőművünk építésébe az Eiffelnél: szerencsétlen történés így szül innovatív reakciót. Sok ötletet prolongálni kellett kiesett évadok, helyszínek vagy források miatt. Bőven van itt még tennivaló, 2031-ig adtam meg évadokat, tényleg rengeteg a terv és az ötlet, és nehogy azt higgye bárki, hogy ez túlzás, Londonban vagy New Yorkban ugyanilyen excelekbe ugyanígy gyűlik az adat az intendánsi gépeken.

Nyilvános a pályázata?

Nem. Nem a köznek készült, annál sokkal őszintébb, mondhatnám: csupaszabb. 220 oldal, bevallottan kézikönyv jellegű munka, remélem, még arra is alkalmas lehet, hogy ha egyszer valaki gyakorlatlanul kerül ide, haszonnal tudja forgatni. De ha valami három évvel később másként alakulna, a sajtó számonkérése nem hiányzik, mert ilyen mélységekig okokról nem is lehet informálni. És akkor az embernek csak magyarázkodnia kell.

Mennyire tartja konfliktuózus embernek magát?

A nyúl húsvéthétfőre való, nem ebbe a székbe. A művészeknél sem feltétel a simulékonyság, csaknem ellenjavallt, szerény megfigyeléseim szerint. Néha nem is rólam van szó: azért ugrom a demagógia és vezetőtársaim közé, hogy engem támadjanak, kollégám viszont árnyékban viheti tovább a szakmai munkáját. Nem vagyok kis darab, sok nyilat ki tudok fogni. Felelős vagyok 1260 alkalmazottért, és közvetettebben, de sok száz szerződéses kollégáért is, ez pedig erős érdekérvényesítést követel. Ugyanakkor tőlünk gyakran kérnek ezt-azt – technikát, jelmezt, termet, díszletet, művészt –, míg mi sportot űzünk abból, hogy sose akarunk másra szorulni, mindent belül oldanánk meg, nem uralunk le más intézményt. Csakhogy a jó kapcsolat és a békés egymás mellett élés valahogy sosem lesz cikk tárgya.

A pályázati kiírásban szerepel egy mondat a művészeti egyetemekkel, így a Magyar Táncművészeti Egyetemmel (MTE) való együttműködésről. A két intézmény közötti konfliktus még nem rendeződött, az egyetem vezetése szerint a végzett fiatal művészeik nem jutnak lehetőséghez az Operában.

Nem ez a fő ok, hanem a mi saját balettiskolánk, azt nagyon nem szívelik, pedig a Pázmány és a Károli vagy az ELTE jogi képzései is megférnek egymás mellett, sőt, stimulálják egymást. Az MTE növendékei benne vannak az életünkben, jövőre 9 produkcióban, 35 felnőtt és 20 diákelőadásban számítunk rájuk: majd kiderül, mire érnek rá, mihez van kedvük. A Zeneakadémiával, a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel – régivel és újjal is – egyaránt működik a „kémia”. A balettigazgatónk egyébként nemrég a bécsi versenyen látott két ifjú MTE-s magyar művészt, akiknek már most szólt, hogy jövőre szerződést kínál, így már húsznál több fiatalt veszünk fel onnan az elmúlt évtizedben.

Melyikük fogja felemelni a telefont? Hogyan pacifikálható a helyzet?

Legutóbb is én invitáltam őket, tárcsázok bármikor. Abban vagyok érdekelt, hogy ez a viszony helyreálljon, és egy malomban őröljünk két, összeforgó kerékkel. Régen az Opera balettigazgatója egyben vezetője, szakmai vezetője is volt a szemközti Drechsler palotában létezett, tőlünk elszakított, külön intézményként működő klasszikus táncos-képzésnek.

Tehát Solymosi Tamásnak vezető szerepet kell kapnia az egyetemen?

Nem neki, hanem a mindenkori balettigazgatónak. Akit egyébként még öt évig Solymosi Tamásnak hívnak – hacsak nem folytatjuk azt az önsorsrontó magyar gyakorlatot, hogy az értékeinket feltétlenül átpasszírozzuk az iratmegsemmisítőn. Tíz éve ez a véleményem. Ahogy a Nemzeti Színház és az SZFE modellje mutatja, úgy kell működnie az Operának és a művészeti egyetemeknek is.

Sok kritika érte amiatt, mert az énekeseket nem alkalmazottként foglalkoztatja az intézmény. Megmarad a jelenlegi konstrukció?

Úgy mondanám: 2012-ben kaptam érte, aztán jött tíz év teljes csend, a nagy honoráriumok ideje. Most pedig előhúzták a kampánycilinderből, kicsit rozsdásan. Aki társulatot szorgalmaz, egyáltalán nincs tisztában a jogi környezettel, de az elmúlt húsz év intézménytörténetével sem. Én viszont pontosan emlékszem, mert tíz centiről csináltam végig:. 2012 tavaszára 30 magánénekes maradt, ketten határozott idejű szerződéssel működtek. Ezek a művészek a kitűzések töredékét énekelték, a külsős 70 pedig vitte a hátán a házat. Öt év után véglegessé fordulnak a szerződések a magyar munkajogban, így épp a hangi klimax elszenvedői torlódnak fel, és fizethetjük őket öregségi nyugdíjig, miközben a 25 leszolgált esztendő utáni „énekesi nyugdíj” lehetősége épp 2012-ben törvényileg megszűnt. Ráadásul foglalkoztatási kötelmet is ismer a jog, de

Pedig elemi érdeke a magyar operarajongóknak, hogy mindig a legjobbak lépjenek fel, ahhoz pedig a szelektálás jogosultságát a színház vezetésének kezébe kell adni. Az énekesi honoráriumról pedig ne állami fizetésként gondolkodjon senki, mert a honorárium gyakran a sokszorosa annak – ám a legtöbb magánénekes már ötvenes éveiben kiesik a „válogatotti” minőségből, ilyen a mi hivatásunk fiziológiája. Nem szabad tőlük sajnálni a honort, amely a világban bevett forma, és vannak kockázatai is, például a betegség vagy a nyári időszak.

 Nem példa nélküli, hogy egy társulat szavaz a vezetőjéről. Mit gondol, ön mellett voksolnának?

Ez fikció, úgy lenne értelme, ha másokat is megmérnénk, ők viszont csak ígérni tudnának. Egyetlen ilyen állás van Magyarországon: operaigazgatóból kevesebb kell, mint űrhajós-jelöltből, és egyetlen társulat sem tudná korrektül megítélni a vezető munkáját, mert mindenki csak saját munkakörnyezetét látja. Tehát ezek a szavazások nem relevánsak, és minél nagyobb egy cég, annál inkább cementezi össze a hierarchia. A tekintélyelv balettórán is érvényesül, de zenekari árokban is – érdekes, hogy mindkét helyen „mesternek” címkézik azt, aki megmondja, mi legyen. Nem becsülném alá ezt a tapasztalatot, mert 2000 kolléga 5000 előadása, 100 milliárdnyi fejlesztés és 6 millió jegyvásárló adja az értékét, meg 3 kontinens 29 országa, ahol jártunk. A néző, aki nem mozdult ki és nem kóstolt bele, mondjuk, az ír főváros vagy a portugál vidék operaéletébe, talán el sem hiszi, miféle gazdagság van a birtokunkban.

Mi szól ön mellett?

Épületek, produkciók, művészek. Magyar művészet. És képzés! Az elmúlt években az Opera úgy maradt mindvégig fizetőképes, hogy nem tartalékolhat, s hogy a támogatása reálértéken jottányit sem nőtt 20 éve, inkább csökkent, saját bevétele most már csúcson van, aránya a teljes büdzséhez képest megduplázódott. Túlélte az összes bezárási-felújítási problémát, amikor a közönségét, a bevételeit, és a produkcióit, otthonait egyszerre veszítette el – évekre. Nem kellett senkit elbocsátani! Gyűltek a produkciók, ezért meg lehet lépni, hogy most csak hat egész estés bemutatónk van, jövőre sem lesz több. De itt állnak raktáron a kijátszatlan művek, és ezzel rengeteget tudunk spórolni a szűkebb esztendőkben, közben pedig a közönség mindig újat kap. Úgyhogy talán mégsem csináltuk rosszul. Időtakarékosságból javaslom, lapozza fel a 660 oldalas jövő évi kalendáriumot, és amit abban lát, az mind az elmúlt 12 év eredménye, mínusz az 1937-es Bohémélet.

Sokan drágállják a jegyeket.

Azt ne várja senki, hogy három-négyezer forintért le lehet ülni szombat este a zsöllyébe. Külön fejezet foglalkozik viszont azzal a digitálisan is elérhető kalendáriumban, hogy aki tényleg akar, miként tud olcsóban eljönni. Vehet például bérletet: ősi forma, 30 százalék a kedvezmény. Eljöhet keddenként, vagy matinéelőadásokra is, nagy kedvezménnyel. Kakasülőn megcsíphet mindennap helyeket 2000 forint alatt. De azt azért ugye értik, hogy kell bevétel? Ha nincs bevétel, akkor az Opera nem tudja a büdzsé 30 százalékát beszedni a nézőktől, akkor borul a pénzügyi terv, és állambácsitól kellene beszedni még többet, ami pedig azt jelenti, hogy mindenki fizet, az is, aki nem jön el. Szerintem pedig aki nem jött el, attól többet már nem szedhetünk be. Az állam mi vagyunk, és ha van etikánk, a túlzásoktól nekünk is óvakodnunk kell.

Aki 2900 forintért vesz jegyet, miért nem mehet a főlépcsőn?

Ez 140 éves szabály. Sokszoros árért más szolgáltatás jár. Miért nem lehet leülni az első osztályú vasúti fülkébe másodosztályú jeggyel?

Nem arról van szó, hogy miért nem ülhet a páholyban, hanem arról, hogy miért nem léphet a főlépcsőre. Valaki azt kérdezte a minap: Attól félnek, hogy a sáros lábammal összekoszolom a vörös szőnyeget?

Nem kell ez a prolizmus. Ybl Miklós és kora tiszteletet érdemel. Gondoljuk végig: ha mindenki hanyatt homlok lefut, akkor a mellékhelyiségekhez nem lehet hozzájutni, a büfé sorai tényleg végtelenül kanyarodnak, a teraszon még nagyobb tumultus lesz – eközben a harmadikon ugyanezen terek üresen állnak, a szabad levegőzést lehetővé tévő, most kinyitott szoborpárkány is. Ha a főlépcsőn egyszerre fotózkodik ezer ember, akkor megáll az élet, nem lehet visszaterelni a nézőket az előadásra, ráadásul újra jegyeket kell ellenőrizni, ettől megcsúszik az este, zenekar/énekkar/balettkar/műszak túlórába szalad, elmennek buszok, nyúlik az előadás, mint a rétestészta, a harmadikra késve visszacaplatók egész sorokat állítanak fel, a páholyokba beszökdösött nézőket viták árán kell kiszedni onnan. Isten őrizz ettől a káosztól. Menjen el Milánóba vagy Bécsbe, ez sehol nem dívik.

Bécsben sokan állójegyet vesznek, és azzal járják be az operaházat.

Lehet, hogy le tud menni valamelyik lépcsőn, de az biztos, hogy nem tudja az egész házat igénybe venni. Javaslom nálunk a turistavezetést: minden nap megy ezer nyelven, magyarul nagyon olcsó. Így volt ez mindig.

Már 2023-at írunk.

És mi változott?

Például az értelmiség jelentős részének anyagi helyzete.

Minden produkciónak van nyilvános főpróbája, amire csak úgy lehet jegyet venni, hogyha az értékesítést valaki megkeresi, pláne, ha pedagógus. 80 százalékos a kedvezmény, tehát a zsöllyében hatezer forintért ott ülhet a legjobb helyen. Ennyit viszont hadd kérjünk el az ország egyik legfontosabb műemlékében csütörtök este, 300 művész és munkatárs által prezentált előadáson – a szomszéd utcában ennek a két-háromszorosáért nézhet meg hat ismert színészt.

Legyen már a múlté az a kommunisztikus elképzelés, hogy teljesen ingyen van minden. Aminek értéke van, annak ára is, és nem dotálhatjuk mindannyiunk pénzéből a dán operaturistát sem általános alacsony árral.

Mekkora a ház kihasználtsága?

Van, hogy 105 százalék, van, hogy kevesebb. Továbbra is jelentős a nem vagy nem teljesen látó helyek száma a patkó-alaprajz miatt, tehát átlagszázalék itt nem mond sokat, csak ha körbetekint az ember. Balettekre, Carmina buranára, Toscára, Carmenre lehetetlen bejutni, a Parsifal például nincs tele. De Wagner rétegzene, viszont adni kell, mert különös érték. A mienk komplex társulat ma is, és ez a legjobb benne. Univerzális emberek munkájában mindig lesz gyönyörködni való.

Mi a terv az Erkel Színházzal?

Igazán izgalmas! Budapesten a klasszikus zenei élete jóval gazdagabb annál, mint amit a hangversenyteremnek használható helyek elbírnak – remélem, nem úgy lesz itt az értékkel, hogy pusztán azért, mert az egész „utcában” nincs senkinek ilyen bélyeggyűjteménye, tűzre vágjuk a kék Mauritiusokat, nehogy különbözzünk! A kulturáltságunk – maradék – foka hatalmas érték, a zenekarokat, kórusokat, kamaraformációkat mind az értékközpontú különbözőség letéteményeseinek tekintem. Szeretném, hogyha a zenekarok az Erkel Színházba, mint hangversenyterembe betérnének. Ami jó volt egykor Toscanininek, Bernsteinnek, Klemperernek, Furtwänglernek, kis átalakítás után szenzációs lehet nekik is.

Emellett ott kell előadni a családi, az igazán népszerű és közérthető darabokat. Ősszel játsszuk majd ott a János vitézt, tavasszal az István, a király operaváltozatát, de mehetne a Traviátától kezdve a Háry Jánoson át a Rosszul őrzött lányig, Bahcsiszeráji szökőkútig, Hófehérkéig sok minden. Szerelmi bájital magyarul. És jöhetnek befogadott színházi produkciók is, táncestek, nemzeti musicalek. Itt az 1949 előtti Városi Színház vegyes-pompás palettája a cél, de csakis operai és balettes jelenlét mellett, operás kezelésben.

Intézményvezetőként vagy megbántottság miatt reagált a The Guardian cikkére, amelyben a Háború és béke bemutatását Magyarország oroszpártiságával hozta összefüggésbe?

Nocsak, ezek szerint mégis fent vagyunk a világtérképen… Magyarként reagáltam. Ideges tudok lenni attól, hogy csak azért, mert nem akarunk két testvérnép háborújába beszállni, oroszpártisággal vádoljanak. Prokofjev azonos napon halt meg Sztálinnal, neki nem adatott Sztálin-mentes levegő! Nonszensz, hogy ezért őt ma indexre tegyék! Ráadásul a katalán Bieito a legnagyobb sztár, már másodszor rendezett minket. Hipokrita is az írás: a müncheni Staatsoper ugyanúgy bemutatta a művet, megy Barcelonában is, hisz Prokofjev-évforudló van – ráadásul orosz rendezővel, énekesekkel. Nem érdekes, hogy megint csak velünk, magyarokkal volt probléma?

Nem érzi ellentmondásnak, hogy az aktuálpolitizálás miatt rója meg a cikk íróját, válaszában pedig az ukrajnai nyelvtörvényre hivatkozik?

Nem lehet minden pofon mellé közlekedési rendőrt állítani. És ha már itt tartunk, akkor miért nem vesszük észre, hogy az, amit egy walesinek a nagy európai felvilágosultság lehetővé tesz, tudniillik haldokló nyelvének napi használatát, az a kárpátaljai magyarok élő nyelve számára nem adatik meg? Vajon a Guardian olvasói tudnak erről? Informáltam valamiről az angolokat, egyébként szívesen.

Rendszeresen publikál az Origón, megjelenik televízióműsorokban. Összeférhetőnek tartja, hogy kulturális intézményvezetőként kulturális cikkeket ír?

Mások is teszik, ahogy én, és vannak színházigazgatók, akiket rendszeresen faggatnak interjúkban. Kevés a különbség aközött, hogy az ember megírja-e amit gondol, vagy elmondja interjúban. Miért ne nyilatkozhatnék? Mégiscsak a legnagyobb intézmény van rám bízva. Ezt is elláthatnám szorzóval, más kisebb színházak dimenziókkal nagyobb publicitás által körvebett vezetőihez képest. Nem mondom, hogy ez nem okoz plusz munkát, aludhatnék a tasztatúra kopácsolása helyett, de úgy érzem, hogy az operáról kevés az ismeret. A hozzám érkező kérdéseket átadhatom képzeletbeli levelezőpartneremnek, így elmagyarázhatom erről-arról, hogy is van. Szerintem ezek jó dolgok. Dicséretet nem várok, de ha tudomásul veszik, hogy nekem is jár a szólás szabadsága, és mint missziós operistát, hagynak tovább téríteni, már megérte.