Bár hipotetikusnak tekinti a kérdést, Bod Péter Ákos közgazdász professzor szerint nemzeti tragédia lenne, ha Magyarország kilépne az Európai Unióból és/vagy a NATO-ból. A magyar gazdasági pozíción is hatalmasat rontana az EU-ból való kikerülés, de védelmi kiadásainkra még többe kellene költeni a NATO-n kívül – teszi hozzá az egykori kereskedelmi és ipari miniszter, a jegybank volt elnöke, a Magyar Atlanti Tanács első elnöke.
A kérdés aktualitását az adja, hogy a legújabb felmérések szerint a magyar népesség körében növekszik az EU- és NATO-szkeptikusok aránya, mi több: azoké is, akik mindkét szervezet elhagyását szeretnék. Már csak azért is érdemes alaposan körbejárni ezt a kérdést, mert Európában van néhány ország, amelyek példája igazodási irányt mutathat nekünk, magyaroknak. A helyzetet leginkább gazdasági és katonai szempontból érdemes tanulmányozni. Norvégia például tagja a NATO-nak, de nem tagja az EU-nak, noha ezer szállal kötődik hozzá. Ausztria tagja az EU-nak, de nem tagja a NATO-nak; az ország a függetlenségét 1955-ben biztosító nemzetközi szerződés alapján továbbra is fenntartja semleges státuszát. Svájc, mint ugyancsak hagyományosan semleges állam, sem a NATO-nak, sem pedig az EU-nak nem tagja, bár az Unióhoz ugyancsak sok-sok szállal, egyezménnyel kötődik. Teljesen más helyzetben van ugyanakkor Szerbia, amely Svájchoz hasonlóan egyik szervezetnek sem tagja.
Mi lenne, ha Magyarország kilépne az Európai Unióból és a NATO-ból?
Én ezt a kérdést nem tettem fel magamnak, mert az ember, ha lehet, messziről kerüli a tragikus kimenetelű helyzeteket. Elemzőként végig lehet gondolni a kapcsolódó jogi kérdéseket, de ez ellen is berzenkedik minden porcikám. A kérdés hipotetikus, de ha valóban választ vár tőlem: bármelyik nemzeti tragédia lenne.
Az ismert szólás szerint: átmennénk a hídon, de csak akkor gondolkodunk el a mikéntjén, ha már odaértünk. Most mintha a híd előtt állnánk.
Ha így lenne is, ez nem híd a folyóparton, hanem út a szakadékhoz. Már elég nagy baj az is, ha 2023-ban ezt a kérdést fel lehet tenni. De vannak újabban kellemetlen hipotetikus és tényleges kérdések; a minap egyetemi előadásom után egy közgazdász hallgató, erdélyi egyébként, megkérdezte, hogy mikor érjük utol Romániát a lakossági fogyasztás mutatójában. Ma fel lehet tenni egy olyan kérdést, amely öt vagy pláne tíz éve közderültséget okozott volna. Most viszont magam is kérdem: a magyar állam hitelbesorolása mikor éri utol a nagy hitelminősítőknél mondjuk Bulgáriáét? Ez is olyan kérdés, amely néhány éve értelmetlennek látszott, ma pedig…
Belépni sem könnyű egy ilyen szervezetbe, kilépni viszont, ha jól látom, sokkal nehezebb.
Hát legyen, vegyük komolyan a szakadékhoz vezető útvonalat. A két szervezet nagyon más. Az Európai Unió olyan integrációs szervezet, amely az ország működésének minden lényeges vonatkozására kiterjed, a tagország polgárainak az életét át- meg átszövi. A NATO-tagság az adott ország biztonságáról, védelméről szól. Ez is roppant fontos vonatkozás, de jobban lehatárolható, mint az uniós tagság, amely a diplomák elismerésétől az élelmiszerszabványokon át a teljes jogrend összehangolásáig az élet szinte minden területét érinti, ezért is tartott sokáig a belépésre való felkészülés, amibe annyi erőt, munkát tett bele a tagjelölt ország társadalma. Ha most komolyan vesszük a kérdését, akkor előbb el kell gondolkozni nekünk, meg akik a beszélgetésünket olvassák, hogy milyen utat jártunk be a tagságig, és milyen veszteség, mekkora szakadék várna a kilépőre. Ráadásul úgy, hogy egy szervezeti tagság megszűnése, miként egy házasságból való kilépés, nem egyszerű deklaráció ügye, hanem hosszú és keserves folyamat. Ez most máshol láthattuk is.
Az Egyesült Királyság, a lakosságszámát tekintve több mint hétszer, GDP-jét nézve pedig 17-szer nagyobb állam épp most kezdi igazán megsínyleni az EU-ból való kilépést. Vajon Magyarország megengedheti-e magának ezt a lépést? S tegyük hozzá: Nagy-Britannia továbbra sem akar távozni a NATO-ból.
Megengedhetjük? Ez költői kérdés. Értelmetlen, irracionális fordulat lenne. Józan gazdasági számítás alapján egyébként a britekre nézve is igaz, hogy rengeteget vesztettek. De van nekünk is történelmi élményünk: a rendszerváltozás kezdetén kellő okkal kilépett hazánk és a többi rendszerváltó ország az értelmét vesztett Varsói Szerződésből és a KGST-ből (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa), vállalva a változással járó súlyos költségeket. És nekifogtunk a csatlakozási folyamatnak. Előbb a NATO-ba, majd a sokkal nagyobb rákészülést igénylő EU-ba kerültünk be, nagy-nagy erőfeszítések árán. Megvolt mindkettőhöz a kellően erős politikai hátszél, hiszen a nyugati demokráciák közössége a szabaddá vált keleti-európai térség egészének felkínálta a csatlakozás lehetőségét. A térség népeinek, vezetőinek túlnyomó többsége erősen akarta a csatlakozást, és ami nagy dolog, megértette és elfogadta, hogy a belépéshez feladatok elvégzése szükséges. A védelmi szervezetbe sem volt könnyű bekerülni, de az Európai Unió még annál is sokkalta nagyobb felkészülést igényelt. Mondhatom, hogy másfél évtizeden át dolgoztunk rajta, hiszen a rendszerváltozás kezdete óta minden nagy állami ügy eldöntésekor a tekintetünk az európai közösségen is rajta volt. 2004 májusa óta csaknem két évtized telt el nekünk, meg a többi egykori tervgazdaságnak. Mit látunk? Nem teljesen egyforma nemzeti pályákat. A velünk együtt belépők közül néhányan a rendszerváltozáskor jóval mögöttünk voltak gazdaságilag, de mára megelőztek minket. Ilyenek a balti államok, amelyek korábban a Szovjetunió tagköztársaságai voltak, és roppant nehéz körülményekből emelkedtek ki a mai tiszteletre méltó társadalmi fejlettségi szintre. De itt van a délszláv háború tragédiáján túljutó Horvátország: utánunk került be az EU-ba, de az idén az Unió belső körébe, az euróövezetbe is bejutott. A baltiak egyébként már évek óta ott vannak, s hamarosan Románia és Bulgária is megelőz minket e téren.
Talán azért erősödik a kilépési szándék, hogy ez az előzés ne történhessen meg?
A kilépés önsorsrontó tett lenne. Nálunk sokan elégedetlenek a viszonyainkkal, és talán ez az általános csalódottság vetül ki némelyeknél az uniós tagságunkra. Ezt nem tudom, azt azonban sűrűn megtapasztalom, hogy a választók nem kis része félre van vezetve, vagy legalábbis tudatlanságban él. Például úgy vélik: számunkra az EU-tagság fő haszna, hogy az Uniótól pénz jön. Ez félreértés. A finnek például annak idején úgy léptek be, hogy pontosan tudták, nettó befizetők lesznek – mint ahogy az osztrákok is tudták ugyanezt. Hiszen az átlagnál fejlettebbek, és így nagyobb részt vállalnak a kiadásokból. Magam roppant boldog lennék, ha Magyarország nettó befizető lenne, mert ez azt jelentené, hogy elég tehetősek lettünk.
Mi nem vagyunk olyan gazdagok, mégis befizetünk évente valamennyit…
…és annak a sokszorosát kapjuk támogatásként. A kilépő ország elveszítené a többlettámogatást. Valójában a közös uniós költségvetésből jövő pénz csak másodlagos: ami gazdaságilag és társadalmilag igazán hatalmas érték, az a 450 millió lakosú Unióhoz való tartozás. Mint ahogy a NATO-tagság sem elsősorban pénzről szól, hanem a világ leghatalmasabb védelmi szervezetéhez való tartozásról. De persze az anyagiak is fontosak: a védelmi szervezeten kívül sokkal többet kellene áldozni honvédelemre. Az EU-tagságunk ideje alatt eddig történelmileg példátlan mértékű pénzügyi támogatást kapott hazánk, és bizony a továbbiakban is nagyon kellenének az uniós pénzek, mert különben a nemzetközi piacon kell felvenni a hitelt, most egyre növekvő kamattal.
Erre azt mondanám, hogy ne a politikai vezetésnek adjunk tanácsokat, vagy fessük feketére a jövőt, úgysem hallgatnának ránk. Inkább nézzük meg a bevezetőben említett országokat: melyiknek mi a lehetősége,és azzal hogyan él. Nézzük először Norvégiát!
Norvégia esete rendhagyó. Az ország annak idején úgy döntött, hogy nem lép be az európai közösségbe, de erősen hangsúlyozza európaiságát, és persze a csaknem félmilliárd uniós fogyasztó is hatalmas piac a termékei, természeti kincsei számára, oda jó bekerülni. Ezért is vállalták, hogy évente tetemes összeggel gyarapítják az EU közös költségvetését. Vagyis befizető ország, de jobban megéri neki, mint ha teljesen kívül maradna, és vámokat kellene fizetnie. Határai nyitottak az EU felé: Norvégia is részese a schengeni egyezménynek, csakúgy, mint a szintén nem EU-tag Svájc. Külön érdekesség, hogy Norvégia az úgynevezett Norvég Alapból támogatja, támogatná Magyarországot is, csakhogy itt állt elő az a józan ésszel felfoghatatlan helyzet, hogy az Orbán-kormány nem tudott megegyezni a (jobbközép politikai színezetű) norvég kormánnyal, amely a magyaroknak megítélt pénz egy kisebb hányadát a civil szervezeteknek szándékozott eljuttatni. Márpedig ha nem az Orbán-kormány osztja el a pénz egészét, akkor ne is adják… De ez nem Norvégiát minősíti, hanem a mi viszonyaikat. Norvégia továbbra is támogatja az EU kevésbé fejlett országait, régióit, mintha tényleges tag lenne.
Mindez Norvégia önkéntes, de gazdaságilag-üzletileg nyilván nagyon rentábilis meggondolása. De hogy állunk a védelmi kiadásaival?
Védelmi kiadásai hosszú évtizedeken át jóval meghaladták az európai átlagot, és a legtöbb évben fölötte voltak a NATO által javasolt 2 százalékos mértéknek, holott a norvég GDP eleve igen magas, annak a két százaléka bizony sok pénz. De ismert módon komolyan veszik a védelmet, főleg, hogy van egy érintkezési pontjuk Oroszországgal, igaz nyúlfarknyi határ.
Nézzük akkor Svájcot!
Svájc más eset. Semleges ország, semlegességét minden szomszédja elfogadja. De azért azt nyilván mindenki tudja, hogy Svájcban milyen előírások vannak az állampolgárok kötelező katonai szolgálatát, az otthoni fegyvertartást illetően. Az is érdekes, hogy az Európa közepén fekvő állam, amelyen fontos észak-déli, kelet-nyugati utak és vasutak mennek keresztül, hányféleképpen és milyen szorosan kapcsolódik az EU-hoz, kereskedelmi-, és egyéb egyezmények (például Schengen) folytán. Ezek is kétoldali előnnyel járnak és mindkét fél számára fontosak.
Akkor most pillantsunk Ausztriára?
Ausztria is semleges állam. Amikor a Harmadik Birodalomhoz 1938-ban az Anschluss-szal hozzácsatolt országot a II. világháború befejezését követően 1955-ben elhagyták a négyhatalmi győztes (amerikai, angol, francia, szovjet) megszálló csapatok, Ausztria létrejöttének a feltétele egyebek közt a semlegesség volt. Azt azóta is őrzi: ez az oka annak, hogy nem lépett be a NATO-ba
Érdemes megemlíteni, hogy az 1956-os Nagy Imre-kormány egyik fontosnak tartott szándéka volt, hogy semlegesnek nyilvánítja és kilépteti Magyarországot a Varsói Szerződésből; ma már legfeljebb csak a korszakkal foglalkozó történészek tudnak erről.
Semlegessége és baráti szomszédai révén a mai Ausztria GDP-arányos védelmi kiadásai elmaradnak az uniós szinttől. Megjegyzem, gazdasági fejlettsége miatt abszolút összegben így is többet költ védelmi kiadásokra, mint mi.
Emlékszem, friss diplomásként, tartalékos tisztként milyen fejtágítókat kaptunk a seregben arról, hogy ha kitörne a háború a két katonai szövetség közt, hogyan rohannánk le az Olaszországban állomásozó NATO-csapatokat (a semleges!) Ausztrián keresztül. Hogy akkoriban milyen állapotban volt a Bundesheer, azt nem tudom, de manapság nem volna tanácsos háborúba keverednünk a „sógorokkal”.
Ez már a múlt, de lenyomata rajta van ezen a három országon. Polgárai anyagilag is, érzelmileg is Európához, az Európa Unióhoz kötődnek ezer szálon. Kormányaik, politikai vezetőik fejlett országok élén állnak, saját erejükön kívül szerződések is védik biztonságukat. A világot fenyegető nagy veszélyek azonban közelebb viszik őket az európai közösséghez, hiszen a klímaügy, a migrációs folyamatok, az energiabiztonság és bizony a katonai biztonság ügyében mostanra még fontosabb lett az Európai Unió valamint a NATO. A szemünk előtt zajlik két, hagyományosan semleges észak-európai ország hirtelen feltámadt és mihamarabb megvalósuló szándéka a NATO-ba való belépésre. 2022-ben pedig már a NATO-nak sem kell annyira győzködni a tagállami kormányokat, hogy tartsák be a nemzeti védelmi kiadások mértékére vonatkozó ajánlásokat.
Nézzük meg közelebbről, hogy ez mit jelent.
Az ajánlás úgy szól, hogy a bruttó hazai termék (GDP) legalább két százalékát kellene védelmi kiadásokra fordítani. Az utóbbi évtizedben alig volt olyan NATO-ország, amely betartotta volna ezt a vállalást, az itt példaként szereplő Norvégián kívül leginkább az USA, Nagy-Britannia és sajátos okok miatt Görögország. Magyarország is folyamatosan alulteljesített. Az orosz-ukrán háború kitörése óta azonban mindenki észbe kapott. Mindenesetre az jól látszik a trendekből, hogy a nem-NATO országok GDP-arányosan többet költenek, mint a tagországok átlaga, amit nem kell magyarázni.
Amint azt sem, hogy Németország két százaléknyi GDP-je mennyivel több, mint mondjuk Magyarországé. Vagy akár Szerbiáé, amely ugyanúgy NATO-n és EU-n kívüli ország, mint Svájc, de gazdaságilag közelebb áll hozzánk.
Szerbia hozzánk mérhető nagyságú ország, de a GDP-je a magyar szint harmada. Abból kell arányában többet kihasítania a katonai költségvetés számára, hiszen az ország nem tagja védelmi szervezetnek. Az elképzelhetetlent elképzelve: a magyar gazdasági pozíción is hatalmasat rontana az EU-ból való kikerülés, mint ahogy védelmi kiadásainkra még többe kellene költeni a NATO-n kívül.
Ez mennyivel csökkentené az átlagos életszínvonalat?
Hipotetikus, sőt: provokatív kérdésre legfeljebb hipotetikus választ adhatnék, de ez olyasmi lenne, mintha légvárra építenék kacsalábon forgó kastélyt…
… vagy atomtámadás elleni betonbunkert, több évi tiszta levegő-, ivóvíz-, élelem- és egyéb tartalékkal.
Nyilván hatalmas esést szenvedne el az életszínvonal. De inkább térjünk vissza a realitásokhoz. Amikor eljött az ideje, a választójogú polgárok többsége a NATO-, valamint az EU-belépés mellett voksolt. Lehet, hogy az akkori kérdésre kevesebb igenlő válasz jönne „most vasárnap”. De nincsen ok ilyen kérdést feltenni. És bizony láttunk riasztó példát. A nálunk mind gazdaságilag, mint katonailag nagyságrendekkel erősebb Nagy-Britannia miként tudta kiügyetlenkedni magát az EU-ból? És mennyi baj és kár származott a brit kilépésből! Aki nyitott szemmel jár a világban, sokat tanult a brit ügyből. Remélem a nemzetközi ügyekben elég tapasztalatlan magyar nagyközönséghez is eljut valami a tapasztalatokból.
Vagy dobjuk oda a gyeplőt a lovak közé?
Semmiképp sem. A volt kormányzati tisztségviselőkből álló szakmai társaságunk, a V21 Csoport nemrég intézett nyílt levelet a magyar Országgyűlés képviselőinek, sürgetve a finn és a svéd NATO-tagság ratifikálását. Ebből mostanra az egyik, de csak az egyik, bekövetkezett. De a levél többi része is fontos, mert emlékeztettük a képviselőket, hogy az állami médiában és a kormányzathoz közeli orgánumokban egyre erősebbek az EU- és NATO-ellenes megnyilvánulások. Ráadásul közpénzből. Ebben a törvényhozásnak és a kormánynak komoly felelőssége van. Az ország vezetőinek mélyen végig kellene gondolniuk a magyar nemzet érdekeit.