Gyerekként imádtam a vendégeket. Apámék mindig megadták a módját, az általános élelmiszerhiányt látványosan megcáfoló fogások kerültek az asztalra, de az italkínálat tekintetében sem vallottunk szégyent. Ilyenkor különösen jól jött, hogy apám egy Nagykároly melletti faluban volt fogorvos, ahová az előrelátó és fájdalommal küszködő páciensek sosem érkeztek üres kézzel, s íratlan szabály volt, hogy olyasmit kell adni, ami nem kapható a boltban. Mondjuk ez nem volt nehéz, és Szaniszló gazdag falunak számított, leginkább ennek és a disznóvágásoknak köszönhetően egy olyan válogatós gyereket sem fenyegetett a nélkülözés veszélye, mint én.
A vendégek mindig jó történeteket hoztak magukkal, s bár nyíltan nem volt szokás politizálni (sosem lehetett tudni, hogy másnap mit kotyog ki a gyerek az iskolában), mindig akadt megbeszélnivalójuk. Irigyeltem a magabiztosságukat, hiszen láthatóan értették a körülöttük hullámzó világot, és jól el is igazodtak benne. Az ő példájuk is bizonyította, hogy a rendszer számos rést hagyott azoknak, akik nem voltak a rezsim nyílt ellenségei, ahogy a kollaboránsai sem, csupán boldogulni szerettek volna. Élni a maguk csöndes és színtelen bátorságával, mert az élet mindig erősebb, mint az ideológia. Ezt tanulgattam én is, erre készültem, a rések megtalálására, a még megköthető kompromisszumokra, amit a házi bólé és a rántott hús, a vasárnapi húslevesek tesznek elviselhetővé még a legfűtetlenebb barakkban is, ahogy magunk közt hívtuk Romániát, szemben a szomszédos legvidámabb barakkal, ahonnan folyton átszivárgott a nevetés.
A vendégség adott pontján bekapcsolták a zenét, félretolták a bútorokat, és a vendégeskedés házibuliként folytatódott. A felfokozott hangulat pedig előhozta a pikáns vicceket, amelyeket másnap tényleg elmeséltem a suliban, még ha legtöbbször nem is volt teljesen világos a poén, ám ez nem akadályozott meg minket abban, hogy harsányan nevessünk rajta. Ma már a házibuli műfaja kihalt, ám a hetvenes és nyolcvanas években ez volt a Tinder, a Facebook és az Instagram egyszerre. A derengő fényű nappali és az előre bekészített lassú dalok többnyire a gyors társkereséssel kecsegtető Tindernek feleltek meg, a konyhában zajló világmegváltó beszélgetések a Facebook posztjainak és kommentjeinek, hétfőn pedig a buli hírei az Instagram tömörségével száguldottak végig a suli belső hálózatán. Csak mindez élőben történt, miközben egy kicsit mindenki Sophie Marceau-nak és Alexandre Sterlingnek képzelte magát, miközben próbáltunk franciás könnyedséggel átevickélni a szívzűrökön, amelyek folyton megperzseltek minket, hiszen kamaszként a szerelem minden elmaradt vagy meglévő gesztusa éget, és nincs rá gyógyír. A házibuli volt tehát a második iskola, amely néha sokkal fontosabb volt az igazinál, hiszen itt kissé megfoghatatlanabbak voltak a tantárgyak, szigorúbb a számonkérés, és mindennél jobban fájt a kudarc. Nem mondom, hogy jelesre álltam volna a házibuli sajátos tárgyaiban, inkább alulról súroltam a közepest, viszont mindennél jobban hajtott az ambíció, ami egyre kevésbé jött elő a törtek vagy a vegyértékek steril világában. Bármikor elcseréltem volna a csók és ölelkezés szakra tett sikeres felvételimet azzal a fanyar érzéssel, hogy a gépészmérnökin araszolok tovább a decens élet felé.
Egészen biztos vagyok benne, hogy sokkal hamarabb kitört volna a forradalom, ha valamilyen fondorlattal betiltják a házibulikat. Hiszen apámék is így eresztették ki a gőzt, bömbölt a Boney M. és az ABBA, és nem volt ember, aki ilyenkor ne a vasfüggöny másik oldala mögé képzelte volna magát, a spanyol tengerpartra vagy Nizza napfényes utcáira, amelyek minden slágerrel és felhajtott pohárkával közelebb jöttek. Ehhez nem kellett útlevél, csak némi ritmusérzék és bohémság, valamiféle csillapíthatatlan vágy az ismeretlenség iránt, ami persze egyből kihunyt, ahogy hajnaltájban mindenki hazaszédelgett a kordában tartott álmai közé, és a nappaliból kiszellőztettük a határtalanság megannyi kipárolgását.
Ma már mi várjuk a vendégeket, és némi szomorúsággal vegyes elégedettséggel állapítom meg, hogy a gyerekek messze nem kíváncsiak ránk. Talán sosem volt még ekkora távolság az ő világuk és a miénk, a mi kiérdemelt és az őket körülvevő természetes szabadság között. Talán már nincs is szükségük a mi magabiztosságunkra és réseinkre, amikor tárt ajtók és ablakok várják őket, és persze Nizza napfényes utcái. És úgy tűnik, hogy velünk ellentétben, egészen más akadályokkal kell majd megküzdeniük, olyanokkal, amikre mi még nem is gondolhattunk a konyhában. Mi tudtuk, vagy legalábbis bíztunk benne, hogy a világ előbb vagy utóbb megnyílik nekünk, ők viszont attól félhetnek, hogy maga alá temeti őket. Nem tudom, lenne-e elég bátorságom hozzá, hogy cseréljek velük.
A zene már csak szolidan a háttérben duruzsol, ha egyáltalán bekapcsoljuk. De a jól megkomponált taktusokból most sem esik nehezemre kihallani a reményt, hogy a jövőben is várja hallgatóit a csók és ölelkezés szak. És semmi sem lesz édesebb és felemelőbb a sikeres felvételinél.
