Herczog László: Mi lesz veled, szakszervezet?

Az 1980-as évek vége felé készült egy közvélemény-kutatás a különböző szervezetek népszerűségéről. Az MSZMP az utolsó előtti helyen végzett, csak a szakszervezeteket tudta megelőzni.

A szakszervezetek tehát nem a legjobb előjelekkel startoltak a rendszerváltozást követően, de ez nem meglepő. A Kádár-rendszer a szakszervezetet transzmissziós szíjként értelmezte, azaz fő feladatának a termelés segítését tekintette, bár a szigor az évtized vége felé jelentősen oldódott.

Ennél is fontosabb, hogy az emberek nem tanulták meg az együttműködés technikáit. Szabad szervezkedés hiányában a politikai természetű megnyilvánulásoknak, vitáknak nem nyílt terepe, illetve csak az államilag korlátozott csatornákon lehetett megnyilvánulni. Az emberek ezért kollektív helyett az egyéni érdekérvényesítés eszközeihez folyamodtak: a kiskapuk megtalálása, a „csináljuk meg okosba” vált nemzeti sporttá. A történet persze nem 1948-ban kezdődött.

Amíg az 1988 decemberében létrejött Országos Érdekegyeztető Tanácsban (OÉT) csak egy szakszervezet (SZOT) képviselte a munkavállalókat, addig 1990 nyarán, az újjászervezett Érdekegyeztető Tanácsban már 7 (később 6) országos konföderáció alkotta a munkavállalói oldalt. A pluralizmus azonban hátrányokkal is járt, amennyiben a szakszervezetek figyelme megoszlott az érdekérvényesítés feladatai és a konkurens szakszervezetekkel lefolytatott vetélkedés között. Sajnos nem változott a munkavállalók felfogása sem a szakszervezetről: megválasztottuk a vezetőséget, az ő feladatuk az érdekeink érvényesítése, a mi feladatunk csak a tagdíj befizetése. A szakszervezet azonban egy közösség. Az erejét a tagok száma és cselekvőképessége adja, hogy mennyire tudnak összefogni céljaik megvalósításért.

Az emberek magatartása lassan változik, illetve az együttműködés technikái, az együttműködés kultúrájának elsajátítása csak hosszabb idő alatt valósítható meg.

(Az ellenzék gyengesége is ilyen okokra vezethető vissza.) Félreértések elkerülése érdekében: nem bűnbakokat keresek, nem a „népet” hibáztatom, de az eredményes érdekérvényesítéshez a vezetés és a tagság közötti kölcsönhatás szükséges: a vezetés küzd a tagok által elfogadott célok megvalósításáért, a tagság pedig kiáll – ha kell, sztrájkokkal, demonstrációkkal – a célokért a vezetés mellett. Azt se hallgassuk el, hogy a sikerhez reális célokat kell kitűzni, vagyis elengedhetetlen a valóság megismerése, a lehetőségek reális felmérése. Ezért is hangoztatják a tankönyvek és a szakemberek a képzés fontosságát.

2010-ig a szakszervezetek és a kormány között intézményesített kapcsolat volt. Működött az OÉT, az Országos Közszolgálati Érdekegyeztető Tanács, számos funkcionális és ágazati fórum kisebb-nagyobb eredményekkel. Általános elégedettségről akkor sem beszélhettünk, de a párbeszéd adott volt, számos megállapodás is született.

2010 éles fordulatot hozott: fórumok szűntek meg,

A legjelentősebb változás azonban a párbeszéd megszűnése. Az Orbán-kormányok nem szeretik a szakszervezeteket, de a párbeszéd egy felelős kormány esetében nem szeretet kérdése. Az elutasítás a NER lényegéből fakad: a kormányzati akaratérvényesítés előtti akadályok minél teljesebb lebontása. Az alapokat Orbán Viktor 2010. szeptember 20-án, a második Orbán-kormány alatti első OÉT-ülésen fogalmazta meg: „nekünk a parlamenti választáson kinyilvánított választói akaratot kell elsődlegesnek tekinteni” – elvonatkoztatva attól, hogy naponta születtek olyan intézkedések, amelyekről a választóknak szavazáskor nem volt tudomása. Nem fogadható el, hogy „Önök képviselik a munkaadókat, illetve a munkavállalókat, mi pedig önmagunkat, hiszen mi képviseljük a magyar választók választásokon kinyilvánított akaratát, amelyben ott van a munkaadók és munkavállalók akarata, (...) tehát ránk nemcsak mint a kormányzópárt képviselőire tekintsenek, hanem mint a választópolgárok képviselőire”. „Mi nem csak általában képviseljük a választókat, mi képviseljük a munkaadókat és a munkavállalókat is, mindannyian szavaztak ránk.” „Nem tekintjük kőbe vésettnek az érdekegyeztetés jelenlegi formáját” – tette hozzá.

A helyettük létrehozott Nemzeti Gazdasági és Társadalmi Tanácsban (NGTT) a szakszervezetek és a munkáltatói érdekképviseletek mellett a gazdasági kamarák, a civilek, az egyházak, a tudomány és a művészetek képviselői is helyet kaptak. A kormány nem tagja az NGTT-nek, nem cél megállapodás kötése. A jogszabályok egyeztetése nem tartozik a fórum feladatai közé. Miután a fórum érthetően alkalmatlannak bizonyult a minimálbér-tárgyalások lefolytatására, a kormány végül létrehozta a Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fórumát (VKF), amelynek már a kormány is tagja, valamint (az általa kiválasztott) 3-3 munkavállalói és munkáltatói érdekképviseleti szervezet. Érdemben itt tárgyalnak a minimálbérről, de ha nincs megállapodás, akkor a kormány egyedül is meghozza a döntést. (2009-ben, amikor az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a szociális partnerek egyetértési jogát, az akkori kormány kijelentette, hogy csak konszenzusos döntést fogad el a minimálbérről.)

De ne vesszünk el a fórumok részleteiben! A párbeszédet a fórum segíti, de ez önmagában nem elegendő.

Az Orbán-kormány azonban nem akar megállapodni, és ez a magatartás a lényegéből fakad: prioritás a kormányzati akarat előtt álló akadályok lebontása, azaz senki ne akadályozza annak érvényesítését. Ebbe nem fér bele az egyeztetés, de ha elkerülhetetlen, akkor nem állapodik meg. Miután a hatalmi szempontok mindent megelőznek, ezért a választóknak nemcsak azt kell tudniuk, hogy a kormány a jó oldalon áll, hanem azt is rögzíteni kell, hogy mindenki más valami rosszat képvisel. Ezért a „rossz oldalt” létre kell hozni, meg kell nevezni a bűnbakképzés jól bevált módszereivel. (Lásd pl. mi a béke pártján állunk, míg az EU, az ellenzék a háború pártján. Miközben mindenki békét akar, csak a béke tartalmáról térnek el a vélemények.)

Ilyen körülmények között a kormánnyal vitatkozó, a tőle valamit követelő szervezet eleve vesztes helyzetből indul. Ha a kormány az abszolút jó, akkor ebbe nem fér bele, hogy egy érdekképviselet, civil szervezet jobb megoldást ajánljon. Az egyeztetések klasszikus modellje, hogy a két fél megteszi ajánlatát, ezeket megvitatják, és valahol a két ajánlat között megállapodnak. Esetünkben azonban ez azt jelentené, hogy a kormányzati javaslatnál jobb megoldás születik, ami viszont a NER logikája szerint nem lehetséges. Ráadásul a hatalom számára fontos, hogy mindenki tisztában legyen azzal, amit a kormány kimond, amit a kormány akar, azt meg is valósítja, akkor is, ha nagy az ellenállás. („Támadják a kisvasutat? Meg kell hosszabbítani Bicskéig, és ha akkor is támadják, akkor meg Lovasberényig” – mondta Orbán 2015. november 7-én.) Mindenki érezze, hogy a kormány bármit megtehet, és ha ellenáll, abból baja lehet (elbocsátják a munkahelyéről, egzisztenciálisan ellehetetlenítik), vagyis: jó lesz félnetek.

Pedig feladat akad bőven, hiszen a gazdasági helyzet romlása hatékony érdekvédelemért kiált. A 2010-es években, különösen annak középső időszakában a reálbérek jelentősen, 2017-ben két számjegyűen (10,3 százalékkal) növekedtek. A gazdasági növekedés azonban részben külső okok (pandémia, háború), részben a gazdaság- és a monetáris politika hibái miatt kifulladt. A dinamika évről évre csökkent: 2018: 8,3; 2019: 7,6; 2020: 6,3; 2021: 3,6; 2022: 2,5-2,6 százalékos volt a reálkeresetek emelkedése. 2023 januárjában a nemzetgazdasági szintű átlagkereset 16,1 százalékkal emelkedett, ami az előző év januárjához képest 7,6 százalékos reálkereset-csökkenést mutat a fogyasztói árak 25,7 százalékos növekedése miatt.

Ezek a szomorú adatok senkit sem érhettek váratlanul, hiszen a reálkeresetek már decemberben is 5,1 százalékkal csökkentek. A költségvetési szektorban – ahol hagyományosan jelen vannak a szakszervezetek – még kedvezőtlenebb a helyzet: amíg 2022-ben – nem kis mértékben a választások megnyerése céljából adott osztogatások miatt – a nettó keresetek 21,1 százalékkal növekedtek, ami a 14,5 százalékos infláció mellett még 5,7 százalékos reálérték-növekedést jelentett, addig 2023 januárjában 25,7 százalékos infláció mellett a nettó keresetek csak 13,6 százalékkal emelkedtek, ami már 9,1 százalékos reálértékvesztést mutat.

És a kilátások sem biztatóak, hiszen a kormány az igazgatásban először egyáltalán nem szándékozott emelni az illetményeket, majd megjelent egy tervezet, amely úgy ígér 10 százalékos emelést, hogy a fedezetét a létszám 10 százalékos csökkentésével teremtené meg. Az egészségügyben a szakalkalmazottak július 1-től részesülnek 10 százalékos emelésben, ami éves szinten csupán 5 százalékot jelent – miközben a 15 százalékra tervezett éves infláció megvalósulásának hónapról hónapra csökkennek az esélyei. A közvélemény előtt leginkább a pedagógusok története ismert: januárban 10 százalékos emelésben részesültek, ami 21 százalékra emelkedhet visszamenőleges hatállyal, amennyiben az EU-tól a támogatás megérkezik.

Korábban elképzelhetetlen volt, hogy az EU béremelésre támogatást nyújtson. Az, hogy a kormány az EU-s támogatás beérkezésétől teszi függővé az újabb emelést, a bűnbakképzés tipikus példája, annál is inkább, mert a béremelés tartós elkötelezettséget jelent, vagyis azt a magyar költségvetésnek kell fizetnie a következő években. Az EU-s támogatás beérkezése csak egyszeri „segély”. A költségvetési intézmények béremelése és az EU-s támogatások beérkezése között nincs direkt oksági kapcsolat, hiszen a bérek finanszírozása rendszerszerűen tagállami hatáskör. (A történet különös fintora, hogy ha a kormány komolyan tárgyalni akarna a pedagógus-szakszervezetekkel, akkor az általa deklarált feltételt, az EU-s pénz kifizetését is napirendre kellene tűzni – elvégre ő állítja, hogy ettől függ a béremelés bekövetkezte. Vagyis arról kellene tárgyalni, hogy az EU követelménye, a jogállamiság helyreállítása hogyan valósítható meg. Politikai kérdés egy bértárgyaláson!)

Mit tehetnek ebben a helyzetben a szakszervezetek? Miután a hatalmi szempontok mindig megelőzik a szakmaiakat, és a NER, pontosabban a Fidesz, illetve a kormány nem kedveli az autonóm szervezeteket, ezért mindent és mindenkit besorol aszerint, hogyan viszonyul hozzájuk. Aki, illetve az a szervezet, amely nem támogatja őket, ellenségnek nyilváníttatik, és ennek megfelelően bánnak vele. A barát-ellenség dichotómián nehéz kívül maradni. A NER minden szervezetre rányomja a bélyeget.

(1) A korábbi gyakorlat folytatása: tárgyalás, követelések, a kormány kritizálása, próbálkozás a közvélemény szimpátiájának a megnyerésére. Mivel ez a kormány nem tárgyal, és nála jobb ötleteket nem fogad el, eredmény nincs. A szakszervezetek sztrájkokkal, demonstrációkkal próbálnak nyomást gyakorolni, de kellő erő hiányában ez nem vezet eredményre, sőt valamilyen diszkriminatív intézkedésre is számíthatnak (lásd pl. az új pedagógus-státusztörvény tervezetét, amely egyebek mellett megszüntetné a pedagógusok közalkalmazotti jogviszonyát).

(2) Nincs nyilvános nyomásgyakorlás, a követeléseket vagy inkább igényeket közvetlenül az illetékes minisztérium valamely vezetőjének a „fülébe súgják”. Így elvileg akár még a kérés teljesítésére is sor kerülhet, garancia persze nincs.

(3) Az előző pont „radikálisabb” változata, amennyiben az Orbán-kormányok dicséretétől, illetve a korábbi kormányok kritikájától sem riadnak vissza. Ennek megfelelően a kérés teljesítésének az esélyei is kedvezőbbek, arra azonban biztosan számíthatnak, hogy a szervezetet és vezetőit az egzisztenciális problémák elkerülik.

Egyetlen nyelv létezik, amit a kormány ért és komolyan vesz: az erő nyelve. Aki erőt tud felmutatni, az jó eséllyel számíthat sikerre, mivel az ellenállás eszkalálódását nem várják meg. Vagyis visszajutottunk a cikk elején vázolt modellhez: a szakszervezet erejét az aktív, tenni kész tagság adja. A problémát, a szakszervezetek gyengeségét ennek hiánya magyarázza.

De nem csak erről van szó. A szolidaritás hiánya, az összefogásra képtelenség ősi magyar átka a szakszervezeteket is sújtja, pedig itt lennének lehetőségek. Mi akadálya van annak, hogy az ágazati szakszervezetek, konföderációk kimutassák szolidaritásukat – nem csak szavakban – a pedagógusokkal, az egészségügyi dolgozókkal, mindazokkal a munkavállalókkal, akik egyedül reménytelennek látják a helyzetüket? Mert az egyén egyedül tehetetlen, csak figyelheti, mit tesznek vele a hatalmasok. Erőt csak széles körű együttműködéssel lehet felmutatni.

2018–19 őszén-telén láthattunk jó példákat is az összefogás erejére a „rabszolgatörvény”, illetve a bérkövetelések kapcsán. És persze az sem ártana, ha az ellenzéki pártok – közösen, nem külön-külön, egymásra licitálva – a szakszervezetekkel együttműködve bemutatnák céljaikat, és kidolgoznák elképzeléseiket a munkaügyi politikáról, az érdekegyeztetésről, az együttműködés gyakorlati tennivalóiról, világos képet rajzolva fel, hogy mi történne, ha egyszer kormányra kerülnének; hogy miért jó, ha erőszakos kormányzás helyett egy kabinet intézményesen együttműködik a kormányozottakkal.

A demokráciát nemcsak a többpártrendszer, a jogállami feltételek, a hatalommegosztás, a szabad vállalkozás stb. jelenti. Szükség van aktív közösségekre is, amelyek reális követeléseket tudnak megfogalmazni és képesek ezért kiállni. Azt kell megérteni, hogy a demokrácia és a politika, a jogállamiság nem a politikusok belügye; mindenki felelős, Ön is, kedves Olvasó. Első lépésként tehát, ha Ön munkavállaló, lépjen be a szakszervezetbe, és aktívan formálja a politikáját!