Nincs nálam az irodalmi bölcsek köve (ki plagizálta el? – kérdezhetné a posztmodern emlőkön nevelkedett olvasó)
A múlt heti, Wass Albertről szóló cikkem után, amelyben az író nyilas és fasiszta világnézetét bizonyítottam be tőle vett idézetekkel és egy nyilas lapból származó részletekkel, többen szóvá tették olvasóim közül, hogy irodalmi munkásságáról egy szót sem ejtettem. Holott ez mégis egy irodalmi sorozat volna.
Azért nem tértem ki a múltkori írásomban Wass Albert irodalmi műveire, mert mind a prózáját, mind a költészetét középszerűnek, rossznak, giccsesnek, hamisnak tartom. Ez persze csak az én véleményem; Wass rajongói az én véleményemtől függetlenül nyugodtan rajongjanak tovább ezért a semmire nem való életműért. A rajongásuk őket minősíti. Ha ők Wass írói erényeit nagyra tartják, akkor nem vagyok benne biztos, hogy tudják: milyen is az igazán nagy magyar irodalom.
De gondolkodtam a múlt heti cikk utáni reakciókon, s belátom, az olvasóknak igazuk van. Jöjjön hát az irodalom.
Nem állítom, hogy mindent olvastam Wasstól (mazochista nem vagyok), de a főbb vagy népszerűbb műveit ismerem. Az első regény, amit tőle olvastam, az Adjátok vissza a hegyeimet! című könyv volt. Az 1990-es években, jóval a később kitört Wass-kultusz előtt adta a kezembe egy Marosvásárhelyről Egerbe elszármazott, irodalomrajongó barátom. Úgy hívták, hogy Friciu Mircea Viorel. Igen, a neve román volt, de a szíve és identitása magyar. Hogy még bonyolultabb legyen a dolog: az édesanyja magyar volt, az édesapja román, a nevelőapja azonban egy magyar ajkú és magyar identitású erdélyi zsidó. Az élet ilyen szép, ilyen bonyolult, összetett és színes.
Kácsor Zsolt: Wass Albert, két ország szégyeneS éppen ez a szép, színes összetettség volt az, ami az Adjátok vissza a hegyeimet! című regényből hiányzott. A regény világa ugyanis fekete-fehér, hiányoznak belőle a lélektani árnyalatok, csak idealizált hősöket és démonizált ellenségeket láttat; elhibázott, rosszul megírt, semmirevaló könyv. Nem értettem, hogy a kiváló irodalmi ízlésű Puiu bácsi (ez volt Friciu Mircea Viorel beceneve, a román szó magyarul olyasmit jelent, hogy Csöpi), szóval nem értettem, hogy Puiu (Csöpi) bácsi miért rajong ezért a fércműért. Puiu bácsi természetesen azért rajongott érte, mert neki ez a könyv az imádott Erdélyországát jelentette (apropó, el is mentem vele egyszer Ratosnyára, ahol neki az előző, romániai életében háza, kertje, forrása, erdeje és hegye volt…).
Jó időre el is ment a kedvem Wass Albert prózai műveitől, ráadásul ahogy terjedt a Wass-láz és nőtt a kultusza, úgy kezdett egyre többször fölhangzani egy-egy Wass-költemény különböző rendezvényeken. Jaj! – a fejemet fogtam mindig. És befogtam a fülemet is. Miért ír verset, aki nem tud verset írni? Wass költeményei szerintem didaktikus programversek, és habár lírájának legfőbb témája a hazaszeretet volna, a verseiből sok minden kiderül, de az például nem, hogy az a haza, amiről Wass verset ír, vajon micsoda. Kik alkotják ezt a hazát? Mi köti őket össze? Mindez nem derül ki a versekből, csak az, hogy a szerző nosztalgikus lelke fáj egy idealizált, soha nem létezett valami után, amit ő magyar hazának nevez. Holott a Wass-féle hazafogalom mögött nincs valós élet, nincs társadalom, nincs szín, nincs összetettség, nincs történelmi tudat, nincs érzékenység, nincs belátás, s főképpen nincsen: szembenézés a valósággal. Nála a magyar haza olyan délibáb, amit csak ő maga lát.
S miné többet foglalkoztam Wass Alberttel, annál inkább érdekelni kezdett, hogy Babits Mihály vajon miért adott neki Baumgarten-díjat a Farkasverem című regényére. Azt ugyanis hamarabb tudtam, hogy erre a könyvére megkapta a korabeli magyar irodalmi élet legrangosabb díját, minthogy magát a regényt olvastam volna. Még A funtineli boszorkány című könyvét is hamarabb ismertem a Farkasveremnél, s el kellett ismernem, hogy jobb regény, mint az Adjátok vissza a hegyeimet! című műve – jobb, de nem jó. Ha más erdélyi magyar írók műveivel vetjük össze, például Wass kortársainak regényeivel, akkor A funtineli boszorkány meglehetősen közepes. Nem olyan fekete-fehér, mint az Adjátok vissza a hegyeimet!, de irodalmi értelemben felejthető.
Jött tehát a Farkasverem, s ekkor el kellett ismernem: Wass Albertnek valaha volt írói vénája. A Farkasverem ugyanis társadalom- és karakterábrázolásban igen jó, képes tehát hitelesnek tűnő korrajzot adni egy eltűnőben lévő világról, amelynek – a történelem könyörtelen közönyétől kísérve – egy új világ lép a helyébe. A mű nem idealizál, nem démonizál, hanem Rápolthy Jenő báró figuráján keresztül bemutatja az erdélyi magyar arisztokrácia deklasszálódásának folyamatát, sőt, inkább annak a végét. A báró úr magányos, részeges ember, akinek a cselédek adnak kölcsön piára. Csehovtól kölcsönzött alak, de ettől még remekül meg van írva.
Milyen kár, hogy nem a Farkasveremben eltalált írói hangot folytatta! Mi lett az írói vénájával? Elapadt. Emiatt Wass hazafiaskodó giccset kezdett gyártani – így lett belőle az irodalmi középszer királya.
