- Pár vén tinédzser ikonnal ellentétben Lovasiék jól öregedtek - Meghallgattuk az új Kispál-lemezt

Nemcsak, hogy nehéz bármi újat írni a Kispál és a Borzról (amit lehetett, azt már megírta a művelt szaksajtó és az internet mindenhez is értő népe), de a zenekar történetének felvázolásánál is bajban van a kontár zenekritikus, aki arra adja a fejét, hogy kamaszkori élményeiből táplálkozva cikket ír a rendszerváltás egyik legmeghatározóbb zenekarának új lemezéről. Ízig-vérig XX. századi posztmodern történet ugyanis a Kispál és a Borz felemelkedése, tündöklése, (alá)bukása és (újra)tündöklése.

Nézzük először, mi az, ami biztos: a 80-as évek végén megalakul a formáció, csinál pár lemezt, elkezd koncertezni és kisvártatva gyakorlatilag illusztrációvá válik az alternatív rock szócikk mellett az értelmező szótárban – bármit jelentsen is az, hogy alternatív rock. Míg a bölcsész lányok elalélnak és a bölcsész srácok mind lovasik akarnak lenni, addig a nem-bölcsész lányok a falra másznak, a nem-bölcsész srácok meg azzal a pár fura figurával azonosítják a zenekart, akik valami akropoliszos számban énekelnek arról, hogy a nők nem mondják a „farkunkra azt, hogy de szép nagy”. Ők annyit érzékelnek e sálas-szimatszatyros – manapság favágó-szakállas –, a szabad művészetek emlőin csüngő jelenségből, hogy egy szemüveges fazon vércse-hangon, szégyenérzet nélkül nótázik égbemeredő uborkákról, míg egy másik pocakos, balkezes gitáros ritmusos dülöngélése kíséri őt.

Ennyit tudunk nagy magabiztossággal (de a tévedhetőség lehetőségét itt is fenntartva) elmondani a zenekarról, minden más már értelmezés kérdése. Ott van például az örök kérdés: költő-e Lovasi András? Kácsor Zsolt szerint igen, a Nobel-bizottság szerint pedig egy zenész is megkaphatja a legmagasabb presztízsű irodalmi díjat (cinkos kikacsintás Bob Dylanre), szóval elméletben akár még az is lehet, hogy Lovasi András is költőből van, nem csak a töltőtolla. (Kihagyhatatlan intertextuális utalás a Neked nem című számra.) Ott vannak aztán a rajongói Bandi-dilemmák, olyan kérdésekkel, hogy hozzátartozik-e a Kispál-diszkográfiához a zenekar életében készített Lovasi-szólólemez, vagy hogy a Kiscsillag a Kispál utódzenekara-e? És végül ott van az „alternatív tények” kontextusba helyezése, vagyis a „feloszlottak, mégis fellépnek” paradoxonjának kérdése, miszerint a 2010-es nagyszabású szigetes buli valóban búcsú volt-e, vagy csupán „kisebb” szünetet tartott a zenekar?

Ha viszont a jelenre tekintünk, kérdés, hogy ez a Kispál-jelenség tud-e működni 2023-ban, és egyáltalán: akarjuk-e mi, a közönség, hogy működjön, illetve akarja-e ezt maga a zenekar? Mert akkor, ha ez az ikonikus formáció 2023-ban új lemezt ad ki, akkor új fejezetet is nyit a történetében, még ha valószínűleg ez a fejezet az utolsó is egyben. És akkor ennek a lemeznek bizony szólnia kell.

Az biztos, hogy Lovasiék mindennek tudatában voltak, ahogyan az is biztos, hogy korántsem vették ennyire komolyan magukat. (Szerencsére mindig volt  egészséges önirónia a zenekarban.) Új, Beszorult mondat című lemezük ezért is hallgatható a két nagy formátumú alkotó örömzenéléseként, amely – hála Istennek – ugyanúgy kerüli a Kispál-életérzés nosztalgikus utánlövését, mint a majdnem-világmegváltó (és újrafeltaláló) megoldások megzenésítését. (Mindegyik opció magában rejtette volna a pofára esés lehetőségét, de talán a világmegváltás akarása lett volna a lehető legrosszabb választás.)

Nagy mellényúlások nincsenek a lemezen, Lovasi jól tud öregedni és pár „vén tinédzser” pop-rock ikonnal ellentétben értő meglátásai és reflexiói vannak a jelen korra. Van pár ütős sor „… nem ragyog/szemedből kikoptak az angyalok”, és pár régről felcsendülő, kicsit visszhangos, de echte Kispál-riff, s tulajdonképpen már a Mocsár című szám miatt is megérte, hogy a két András (a Lovi meg a Kispi) újra egymásra hangolódott. Krúbi és Lovasi lánya, Eszter vendégszereplése kifejezetten jót tett az album hangzásának és talán tényleg nem bánja senki, hogy Loviék nem akarnak már forradalmat csinálni.