– Miért foglalkoznak kiemelten a lakhatás problémájával?
– A Szolidáris Gazdaság Központ célja egy szolidáris gazdasági ökoszisztéma facilitása. A szolidáris gazdaság a gazdasági demokrácia és az ökológiai fenntarthatóság alapelve mellett fontosnak tartja az ezen az elven alapuló gazdasági egységek közötti körforgást, egy olyan átfogó programot, ami a teljes gazdaság átalakítását tűzi ki, és a szakszervezetekre szövetségesként tekint. Ez sok területet érint, mi jelenleg három munkacsoportban dolgozunk.
Az egyik a lakhatással, a másik energiaközösségekkel, a harmadik pedig a szakszervezeti szervezéssel foglalkozik. A témák között sok a kapcsolódás, ezért szorosan együttműködünk. A most elkészült pilot projektben ez kiemelt hangsúlyt kap, hiszen véleményünk szerint
a lakhatási megoldások kidolgozásában fontos szerepük lehet a szakszervezeteknek,
amit történeti és jelenkori példák is igazolnak.
– Magyarországon is?
– Igen. A lakhatás kérdése a szakszervezeti mozgalom kezdetétől fogva jelen van Magyarországon. Erre példa a mai Dózsa György út 64. alatt álló épület, ami az Országos Tisztviselő Szövetség szervezésében jött létre, és egyben Budapest első, lakásszövetkezeti szervezésben épült épülete. Fontos volt, hogy a szakszervezetek ne csak szorosan a munka világával, bérkérdésekkel foglalkozzanak, hanem segítsenek biztosítani a dolgozóknak az élet újratermeléséhez szükséges feltételeket, köztük a lakhatást, az oktatást és a művelődést. A két világháború között is sok kezdeményezés történt ezen a téren.
– Miért szakadt meg ez az irányvonal?
– A szocializmusban az állam szinte minden szociális feladatot magára vállalt, a szakszervezeteknek megszűnt a kezdeményező, stratégiai érdekérvényesítő szerepe. A rendszerváltás ezek után nagy törést jelentett a szakszervezeti mozgalomnak, újra kellett gondolnia feladatkörét, működési formáját. Az elmúlt három évtizedben csökkenő taglétszámokat látunk. Ezért is lenne fontos, hogy a szakszervezetek újra kitekintsenek a munka világából, és olyan dolgokat is tematizáljanak, mint a lakhatás kérdése, amely rengeteg, majd minden dolgozót érint. Már egy korábbi projektünk kapcsán is tapasztaltuk, mennyire pozitív hatása lehet ennek. Volt új belépés az adott szakszervezetbe, mert az foglalkozni kezdett a lakhatási problémával, noha konkrét megoldási javaslatok még föl sem merültek.
A megélhetési válság egyik meghatározó eleme a lakhatási válság, ezért fontos számunkra, hogy szervezeti háttérrel keressük a megoldási alternatívákat.
A Friedrich Ebert Alapítvány támogatásával készült projektünk kidolgozásánál a Budapesti Közlekedési Szakszervezetek Szövetségével, a Szövetség a Közösségi Ingatlanfejlesztésért szakértőivel dolgoztunk együtt, és egyeztettünk a fővárosi önkormányzattal is.
– Rendelkezésre álltak nemzetközi minták?
– Alapvetően négy típusba sorolhatók azok a szakszervezeti és lakhatási projektek, amelyeket áttekintettünk. Az egyik a létező lakhatási szervezetekkel és mozgalmakkal való együttműködés, amire például a szakszervezeti mozgalomból kinövő uruguayi lakásszövetkezeti mozgalom lehet jó példa. A második, amikor a szakszervezet nyújt lakhatási szolgáltatásokat: ez jelenthet akár jogsegélyt, vagy azt, hogy a kollektív szerződésbe foglalnak a témát érintő kitételeket. Létezik még az önkormányzatokkal való együttműködés és az a változat, hogy valamilyen közvetlenül megvalósított lakhatási programot biztosít a szakszervezet.
– A tanulmányuk a közszférában rejlő lehetőségekre összpontosít. Tudatos ez az orientáció?
– A közszférában sok kihasználatlan lehetőség van, a probléma kezelése nem korlátozódik lakások vagy munkásszállók esetleges építésére. Talán a vezetés is nyitottabb rá, hogy kedvezőbb lakhatási feltételeket biztosítson a dolgozóinak. Mindenesetre a BKV és a Budapesti Közlekedési Szakszervezetek Szövetsége nagyon együttműködő partnernek bizonyult. A BKSZSZ-ben megvolt a kezdeményező erő, már korábban kapcsolatban voltak velünk, s a vállalat érdekeltséget mutatott a kérdésben. És persze nagyon fontos tényező, hogy a projekthez rendelkezésre állt egy ingatlan a kispesti Áram utcában, amelyben most is szolgálati lakások vannak. Mindkét fél kezdeni akart vele valamit, időszerűvé vált a felújítás. További szerencsés körülmény, hogy a fővárosi önkormányzatot is érdekelték a megoldási lehetőségek, mert valamilyen módon kezelni kívánja a lakhatási válságot.
– Hogyan állt össze végül a pilot projekt?
– A legfontosabb szerintem az elvi egyetértés volt a projekt célját illetően, és abban is, hogy milyen lehetőségeket kínál egy alulhasznosított ingatlan fejlesztése új lakások kialakítása szempontjából. Először egyeztettünk a szakszervezettel és a vállalat képviselőivel. Egy évvel ezelőtt került sor az épület bejárására, felmérésére, ősztől aztán elkezdődött a jogi modellezési szakasz, amelyet a Szövetség a Közösségi Ingatlanfejlesztésért (SZAKI) szakértői oldottak meg. Kiderült, hogy ennek a jogi kontrollnak a BKV-ban már van működő és elfogadott struktúrája. Biztosítja például, hogy a felek nem érdekeltek az ingatlan eladásában. Nagyjából ekkor került sor a pénzügyi és az építészeti modellezésre is. Egy háromszintes, pincével rendelkező épületről van szó, fontos volt, hogy egymással felcserélhető megoldásokat dolgozzanak ki az építészeink családok, párok, vagy akár lakóközösségek számára.
– A tervezet elkészült, de mennyire látja reálisnak a megvalósítását?
– A mi célunk a projektben a teljes körű modellezés elvégzése volt. A finanszírozást illetően is vannak különböző lehetőségek. Egyik szereplő sem rendelkezik a megvalósításhoz szükséges összeggel, így külső, alternatív forrásokat kell találni. Egyrészt vannak nemzetközi pályázatok, és a támogatás elnyeréséhez jó kiindulási pont, hogy szakszervezet, vállalat, önkormányzat és lakhatási szervezet működik együtt. Alternatívaként felmerült a Fővárosi Lakásügynökség koncepciója is.
– Hogyan dől el, hogy kik kapják ezeket a lakásokat?
– Jelenleg a bérlőket pályázati úton választja ki egy ötfős testület. A testület négy tagja a munkáltatót képviseli, egy pedig az üzemi tanácsot. A potenciális bérlőknek három feltételnek kell megfelelniük: minimum három év munkaviszonnyal kell rendelkezniük a BKV-nál (kivétel hiányszakmák esetén); nem lehet saját lakásuk vagy önkormányzati bérleményük a munkahelyük 50 kilométeres körzetében; illetve meg kell tekinteniük előzetesen a bérlakást. Emellett van egy szociális pontrendszer, ami alapján kiválasztják a jövőbeli lakókat, és meghatározzák a lakbér mértékét. Nincs könnyű dolga a testületnek, hiszen nagyon erős a dolgozói túljelentkezés az elérhető bérlakásokra, de elégedettek a működésével.
– A közszféra tulajdonában levő és ilyen módon felújítható lakások a dolgozók hány százalékának lakhatási problémáját oldanák meg?
– Nem tudok százalékot mondani, de bizonyára alacsony lenne a szám. Ezzel együtt, ha ez a modell elterjedne, reális alternatívát jelentene a lakhatási válság kezelésében. Fontos, hogy minél több megoldási lehetőség álljon rendelkezésre. Jó példaként tudom említeni az Utcáról Lakásba! Egyesület (ULE) együttműködését a Szociális Ágazatban Dolgozók Szakszervezetével (SZÁD). Ebben a modellben az ULE egyfajta „lakásügynökként” közvetít a szakszervezet felé üresen álló lakásokat, amelyekkel a tulajdonosaik valamiért nem akarnak foglalkozni, és megbízható üzemeltetőnek alacsonyabb áron is bérbe adják.
– Igen, de továbbra is meglévő ingatlanok hatékonyabb hasznosításáról beszélünk. Arra vonatkozóan van elképzelésük, miként lehetne ösztönözni a lakásépítést a magánszférában?
– Az első lépés, hogy legyen közbeszéd a kérdéskörről. A lakhatási kérdést nem lehet egyszerűen a munkabér emelésén és anyagi támogatásokon keresztül kezelni. Ezek a források egyszeri felhasználás után eltűnnek a piacon. A Szolidáris Gazdaság Központ azt képviseli, hogy minél inkább szolidáris alapú, piacon kívüli területeket érdemes a lakhatási válság megoldására létrehozni, ahol a bekerülő tőke cirkulálni tud. Másrészt fontos, hogy növeljük a megfizethető lakástulajdon mennyiségét.
– Az állam nem ösztönözhetné különböző feltételek kikötésével a vállalkozásokat megfelelő lakhatási feltételek biztosítására, akár lakásépítésre?
– Természetesen az államnak nagyon sok lehetősége lenne ezen a téren.
A magyar lakáspiac európai összehasonlításban közismerten rugalmatlan, túlnyomórészt magántulajdonra épül, miközben – ezt a Periféria Központ friss, reprezentatív felméréséből is tudjuk – bőven lenne társadalmi nyitottság alternatív lakhatási formák felé.
A helyzet könnyítéséhez olyan alternatívák szükségesek, mint a szövetkezeti vagy a közösségi lakhatás, a szociális és egyéb bérlakások növelése. A szakszervezeteknek van lehetőségük és mozgásterük ezek kialakításában, látnunk kell, hogy a válsághelyzetet a piaci erők nem fogják tudni megoldani.
– Úgy látom, a jövőt egyébként sem a magántulajdonban és a tőkés viszonyokban látják…
– Mi a nevünkből fakadóan a szolidáris gazdaság alapgondolatával értünk egyet, mely szerint a piaci logika nem fogja az emberek problémáit megoldani, nem feltétlenül az ő érdekeiket szolgálja. Ezért olyan modelleket érdemes építeni akár a lakhatás, akár az energia vagy épp az élelmiszer-ellátás területén, amelyek biztonságossá teszik az emberi közösségeket egy gazdasági vagy bármilyen más válság esetén is.