– A két filmben öt város lakói beszélnek a holokauszt emlékezetéről. Miért éppen ezekre esett a választás?
– Csepeli György: Ahogy az életben, úgy a tudományos kutatásban is iszonyatos szerepe van a véletlennek. Eredetileg egy előítéletességet oszlató internetes játékon gondolkoztunk, de arra nem kaptunk megrendelést. Ekkor jutott eszünkbe, hogy a játék helyett az élet valóságát kutassuk. A munkánk kezdetén a véletlennek annyiban jutott szerep, hogy az egyes helyszíneken kapcsolatok útján tudtunk eljutni a résztvevőkhöz.
Cs. Gy.: – Miskolcon és Kőszegen évek óta tanítok, Ricsén sok évvel ezelőtt hallgatókat vittünk gyakorlatra szociológus kollégámmal, Bíró Judittal, Nagyváradot pedig Tibori Szabó Zoltán professzor ajánlotta, aki az erdélyi antiszemitizmust kutatja. Budapest adta magát, hiszen mindketten itt élünk.
– Papp Richárd: A koncepciónk az volt, hogy a kutatásban benne legyen a főváros, egy nagyobb vidéki város, illetve kisebb települések és falvak. Terepmunkát végeztünk, illetve fókuszcsoportokat vizsgáltunk három életkori szakaszban: hetven év felettieket, középkorúakat és fiatalokat. Arra voltunk kíváncsiak, hogy a holokauszt emlékezetében milyenek a települések közti transzlokális, illetve a nemzedékeken átívelő transzgenerációs változások.
Cs. Gy.: – A kutatás nem zárult le, az ország különböző pontjain folytatjuk, illetve határon túl is. Valójában azt kell mondanom, hogy nincs is olyan pontja az országnak, ahol ha feldobjuk ezt a témát, ne találnánk azonnal fókuszcsoportokat. A kollégáimmal a bőség zavarával küszködünk. Bárhová megyünk, látunk elhagyott zsinagógát és zsidó temetőt, és találkozunk olyan emberekkel, akik magukon hordozzák a holokauszt okozta sebeket.
– Mi volt a kutatás fő célja?
P. R.: – Az, hogy Magyarországon elinduljon egy közös emlékezet-értelmezés a holokausztról. A fókuszcsoportokban ezért zsidó és nem zsidó származásúak is megszólalnak, hogy tudjanak egymásra reflektálni, és hogy mi, kutatók megismerjük az emlékezés és a felejtés különböző motivációit. A közös értelmező emlékezet tehát már a kutatás során elindul.
Cs. Gy.: – A folyamat nem áll meg ezen a ponton. Létrehoztunk egy weboldalt, amelyen hozzáférhetőek a filmek, így iskolákban, civil és társadalmi klubokban is lehet azokat vetíteni.
Az alkotások a jövő generációihoz is szólnak, ahogy a Steven Spielberg által alapított Shoah Alapítvány holokauszt-túlélőkkel készített interjúi is.
P. R.: – A kutatás módszertanát lengyel, cseh és szlovák kollégák is átvették, így ők is hasonló helyszíneken vizsgálódnak. A közép-európai térségbe történő kilépést a Visegrad Fund támogatja. Magyarországon pedig Budapesten, Miskolcon és Sárréten folytatjuk a munkát. A hétvégén például Kőbányán voltam, ahol öt órán át jártuk a zsidósággal, a holokauszt emlékezetével összefüggő, vagy éppen ezek hiányával kapcsolatos helyeket egy, a témát kutató hölggyel. Hamarosan Szerbiába utazom, ahol belgrádi antropológusokkal és szociológusokkal beszélgetünk a holokausztról. Ezt a kutatást hosszú távra tervezzük, mert bár mindenhol hasonló válaszokat kapunk, új értelmezési rétegeket fedezünk fel.
– Miért volt fontos, hogy a filmekben három életkori csoport szólaljon meg?
Cs. Gy.: – Az egyes nemzedékek viszonyulására voltunk kíváncsiak. Sokan azt hiszik, hogy a fiatal generációban a holokauszt emléke kezd elhalványulni, miközben ez éppen fordítva van. Azt tapasztaltuk, hogy az idősebbek inkább nem szeretnének foglalkozni a témával, a középgeneráció pedig hallgat, mint a sír. A fiatalok viszont elgondolkodnak azon, hogy ebben a társadalomban a második világháború során a deportálásokkal bűn történt.
P. R.: – Nagyon érdekes, hogy a hetven év felettiek fókuszcsoportjaiban mindig van valaki, aki szerint a fiatalok nem tudnak semmit, és hogy ez a téma nem érdekli őket. A településeken viszont egyes fiatalok sokkal többet tudnak arról, hogy a vészkorszakban pontosan mi és hogyan történt. A csoportokban pedig mindegyikük szinte kivétel nélkül nyitott és kérdez. Sokan már ellátogattak Auschwitzba.
Mások viszont azért nem beszélnek a holokausztról, mert generációkon át a tudás hiánya, a csend öröklődött.
– A filmekben többen megjegyzik, hogy a holokauszt tényéről csak idősebb korukban hallottak egy családtagjuktól, egy tanáruktól vagy egy társuktól.
Cs. Gy.: – Igen, ezzel a Tabu című blokk foglalkozik. A fókuszcsoportok résztvevői a holokausztot említve sokszor használják a tabu kifejezést, mert sem a családban, sem az iskolában nem beszéltek nekik a témáról. A trauma elnémítja az áldozatot. Ezt a szorongást azonban egy terápiás folyamat, vagyis a beszéd révén fel lehet oldani. Az volt a célunk, hogy a kutatással egy kollektív gyógyulást indítsunk el.
P. R.: – A tabukon keresztül tudhatunk meg a legtöbbet holokausztot övező emlékezésről és felejtésről. Fontos az is, hogy ki miért definiál valakit zsidónak. Ezért is tartottuk fontosnak, hogy a kutatást ezzel a kérdéssel indítsuk, még mielőtt a holokauszt kérdéskörét végigjárjuk.
Egyszerű kérdés, de az interjúalanyoknak erre volt a legnehezebb válaszolniuk. Amikor viszont elkezdik körülírni a zsidó identitást, abból izgalmas dolgok jönnek ki.
A kutatás egyik része a helyi emlékezetet vizsgálja. Szó esik a településeken látható, a zsidósághoz és a holokauszt emlékezetéhez kapcsolható épületekről, emléktáblákról, botlatókövekről és más jelzésekről. Több alany is kiemeli, hogy az adott városban csak pár emlékeztető helyszín található.
Cs. Gy.: – Igen, aminek komoly következményei lehetnek, hisz ha ezeket a helyszíneket nem jelzi semmi, akkor azok némák maradnak.
P. R.: – Miskolcon, a belvárosban például csak egy szabadtéri emlékmű található, egy kis méretű emléktábla, mely arról számol be, hogy 1944-ben azon a helyen állt a miskolci gettó, ahonnan tizennégyezer embert hurcoltak haláltáborokba. Ezenkívül a zsinagógában és a zsidó temetőben található még emlékmű. A helyiek közül amúgy többen is mondták nekünk, hogy noha a zsidó temetőről tudnak, az mindig zárva van. Az igazság viszont az, hogy Sábeszen kívül minden nap nyitva vannak a kapui.
Cs. Gy.: – Más városokban nem feltétlenül van így. Nemrég jártam Szombathelyen, ahol figyelemfelkeltő és megható az emlékmű. A gettó bejáratánál látható viszont egy lelakatolt ajtó van, amelyen egy kabát lóg.
– A dokumentumfilmek végén a szereplők az emlékezés fontosságáról beszélnek. A társadalomban mekkora hangsúly esik erre?
Cs. Gy.: – Ha a magyar filmeket nézzük, több fontos alkotás is készült a témában, Nemes Jeles László Oscar-díjas Saul fia és Török Ferenc 1945 című drámája, vagy Fábry Zoltántól a Két félidő a pokolban. Megkerülhetetlen Forgács Péter családi, privát célokra készült felvételek alapján készült munkája, Az örvény. Filmek terén tehát jól állunk, ahogy az irodalomban is. A helyi emlékezet szintjén viszont vannak hiányosságok.
P. R.: – A változáshoz társadalmi párbeszédre lenne szükség, ami nem egyik pillanatról a másikra valósul meg. Magyarországon is el kellene végre indulnia egy nyílt és átfogó társadalmi diskurzusnak, hogy közösen, értelmezve emlékezzünk.
Cs. Gy.: – A rituális, évről-évre ismétlődő emlékezések, ünnepi beszédek sem pótolhatják a helyre koncentráló emlékezést, ahol a holokauszt drámája zajlott.
P. R.: – Emlékezésre pedig nagy szükség lenne, mert a holokauszt velünk és a bennünk él. A traumatizált családokban azért, mert a trauma tovább hat, és minimális az olyan társadalmi közeg, melyben ezt át lehetne beszélni, így a feszültség nemzedékről nemzedékre öröklődik.
Infó: A holokauszt emlékezetével foglalkozó dokumentumfilmek a Holocaust Memory honlapján érhetők el:
